Kedves Zoltán!
Először is, köszönöm, köszönjük a gratulációkat. Egy nap alatt több, mint ezer olvasót szereztünk, úgyhogy jólesik minden elismerés, támogatás. Különösen, ha az egy szakmabeli, egy magyarszós részéről érkezik.
Másodszor is, cikkedet olvasva, nekem úgy tűnik, téged elsősorban nem az itt megjelenő témák és tartalmak, hanem az emberek foglalkoztatnak, akik ezt az oldalt működtetik, ide írnak, szerkesztenek. Ezen belül is elsősorban azok múltja. Dehát jól van, ez is rendben van, meg persze ehhez is jogod van. Mindenkinek lehetne a múltjában kutakodni, de én most tényleg nem akarok ezzel foglalkozni.
Harmadszor is, meglehetősen sok ember múltját, múltbéli tetteit és döntéseit hánytorgatod fel, nevesítve, egy cikkbe besűrítve. Egyiküknek sem vagyok a védőügyvédje, vagy szóvivője, így csak a rám vonatkozó részekre reagálok.
A (körülbelül) tíz évvel ezelőtti átszervezésre utaló részek (amikor én voltam a főszerkesztő) arra az „őskérdés”-re vezethetőek vissza, hogy hol van a Magyar Szó helye. Újvidéken? Szabadkán? Zentán? Valahol máshol? Messze, tényleg messze meghaladná ennek az írásnak és párbeszédnek a kereteit, ha most ezt a kérdést minden szempontból megvilágítanánk, átrágnánk, kielemeznénk, és agyonuntatnánk vele az olvasót. Úgyhogy ezt is kihagyom. Inkább csak egy kérdést szeretnék feltenni ezzel kapcsolatban. A kérdés az, hogy egyáltalán szabad ilyet kérdezni? Vagy ez egy olyan (tabu)téma, amelynek már a puszta felvetése is súlyos bűncselekménynek számít? Vagy csak suttogva szabad róla beszélni, titokban és szégyenkezve, nehogy véletlenül valaki meghallja?
Én megértem, hogy van, vannak olyan vélemények, melyek szerint az, hogy a Magyar Szónak Újvidéken a helye, olyan kőbe vésett ősparancsolat, amelynek még a megkérdőjelezése is olyan eretnekségnek számít, hogy csak az inkvizíciós máglya lehet rá a megfelelő válasz. Megértem, csak épp nem értek egyet vele. Azzal sem, hogy ez egy olyan téma, amelyről még csak beszélni sem szabad, és magával a tétellel sem. Mert én meg azt gondoltam (gondolom ma is), hogy az újságnak, a szerkesztőségnek ott a helye, ahol az olvasói döntő többsége él. Csak így tud hitelesen róluk és nekik írni. Ha köztük van, él és dolgozik. Ezért az én válaszom az önmagam által fentebb feltett kérdésre az, hogy: Újvidék és Szabadka és Zenta. És nem gondoltam – ma sem gondolom –, hogy ez egy olyan vélemény, amely miatt pironkodnom és szégyenkeznem kellene. Sőt, ez az, amit csípőből visszautasítok.
Mindenesetre, ennek a véleménynek lett a következménye maga az átszervezés, amelynek most minden részletére ismét csak nem térek ki, néhány (szerintem) fontosabb mozzanatára azonban igen.
-
az átszervezést egy több, mint száz oldalas hatástanulmány előzte meg (egyébként: most hogy történt?)
-
az átszervezés egy pontosan leírt program szerint zajlott, ami mindenki számára ismeretes volt (egyébként: most hogy történt?)
-
maga a folyamat körülbelül fél évig tartott (egyébként: most hogy történt?)
-
minden érintettnek fel lett kínálva legalább három-négy választási lehetőség: költözés, végkielégítés, másik munkahely, átképzés stb. (egyébként: most hogy történt?)
-
a folyamat egész ideje alatt a főszerkesztői ajtóm nyitva állt mindenki előtt, bárki bejöhetett (jöttek is), hogy közösen konzultálva keressük a neki leginkább megfelelő megoldást (egyébként: most hogy történt?)
-
személyesen kerestem fel több intézményvezetőt, hogy munkát keressek azoknak is, akiknek egyik megoldás sem felelt meg (egyébként: most hogy történt?)
-
mindennek következtében senki sem került az utcára (egyébként: most hogy történt?)
Jó, ennyit erről.
Az, hogy a Magyar Szó újvidéki székházának bejáratánál „már a Kókai ideje alatt” kamerák lettek felszerelve, milyen módon hozható összefüggésbe az én nevemmel, nem is értem. Én erről semmilyen döntést nem hoztam, de még csak a véleményemet sem kérdezte senki.
És végül: negyedszer. Arra kérlek, hogy ez a közted és köztem most megkezdett párbeszéd jelenjen meg így, teljes egészében, a te és az én írásommal együtt a www.magyarszo.rs oldalon is. Hadd ismerkedjen meg az az olvasói réteg is ezekkel a véleményekkel, és a vélemények ütköztetésével. Te most főszerkesztő-helyettesi tisztségben vagy, tehát minden felhatalmazásod megvan ehhez. Másrészt, a sajtószabadság feltétlen híve vagy, ezt még írásod utolsó mondatával is hangsúlyozod, tehát nyilván semmi elvi, erkölcsi, szerkesztéspolitikai akadályát nem látod ennek. És akkor lehet, hogy ez „egy csodálatos barátság kezdete” lesz. Ellenkező esetben viszont kénytelen leszek azt gondolni, hogy a (mellesleg nem lopott) Szabad Magyar Szó fejléc létrehozásának talán mégiscsak volt valami indokoltsága.
