Kategória: Szubjektív

Így aztán pénteken arra virradt Magyarország, hogy Orbán egyik vendége, az American Conservative felelős szerkesztője, Rod Dreher a blogján megírta, mi mindent hallott a magyar kormányfőtől a budapesti Karmelita kolostorban azon a bizonyos beszélgetésen. Ez a beszámoló aztán részben magyar belpolitikai vitát kavart, részben nemzetközi botrányt váltott ki. Olyannyira, hogy a már megjelent cikket nemcsak át kellett írni, de még a címét is meg kellett változtatni. A cikk eredeti címe az volt, hogy We are in a war with Russia – ami magyarul annyit tesz: Háborúban állunk Oroszországgal. Aztán hirtelen, már a megjelenés után, a cím a következőre módosult: West is in a war with Russia – tehát szabatos magyar fordításban: A Nyugat háborúban áll Oroszországgal.
Már ez is eléggé sokatmondó, szegény szerző ugyanis elsőre vélhetően azt hitte, Magyarország a Nyugat része, aztán szólhattak neki, hogy talán ezt így ne… Vannak nyilván más magyarázatok is a változtatásra, de azért ez az első asszociáció, amely az ember eszébe jut…

Hallottunk konkrét falusi példát arról, hogy állami alkalmazottat választás elé állítottak: vagy átlép a koalíciós partner táborából a SNS-be, vagy elveszíti a munkahelyét. Márpedig az emberek próbálnak valamiből megélni, s a megszokott munkájától senki sem válik meg szívesen. Pláne, ha a fizetése nagysága sem elhanyagolható.
Ha sarkosítani akarnánk ezt a dolgot, eltúlozva ugyan, de ahhoz a magyarországi parasztéhoz hasonlíthatnánk, aki sorozatos győzködés után belépett a termelőszövetkezetbe, majd a „miért?” kérdésre röviden válaszolt: „Ankét alapján”. „Hogy-hogy?” „Hát… ankét pofont kaptam, hogy még most is cseng a fülem tőle.”
Nos, ilyen alapon (is) lehet tömegesíteni. S ez kísértetiesen hasonlít a titói korszakra, amikor vezetői vagy politikához kapcsolódó munkahelyhez csak a piros tagsági könyvecske birtokában lehetett jutni.

Hamarosan azonban sor került a „családi cívódásokra”, neves és kevésbé neves vagy névtelen emberek, írók, értelmiségiek, polgárok kiközösítésére, megfenyítésére. A VMSZ nagy hatalomra, sok pénzre tett szert, a kormányzás pedig a párthű funkcionáriusok kezében összpontosult. Már nem a „nagy családi kör” – mi mind, vajdaságiak –, hanem „a kis család” érdekei és szándékai kerültek előtérbe. Pásztor István, Pásztor Bálint és Lovas Ildikó egy kis családot és érdekközösséget alkotnak, és megkaparintottak minden olyan eszközt, amellyel a Vajdaság sorsát kormányozni, irányítani, a polgárokat befolyásolni lehet.

Nem folytatják viszont a tiltakozást a koszovói szerbek, akikből megint hülyét csinált a szerb államfő. Aleksandar Vučić ugyanis szólt, hogy ideje lebontani a december elején felállított barikádokat, ideje hazamenni most már. Hogy történt-e valami a torlaszállítás és azok lebontása között? Lényegében nem. Ugyan a koszovói hatóságok házi őrizetbe helyeztek egy szerb nemzetiségű exrendőrt (aki letartóztatásba sem került volna, ha Belgrád nem kezd el „ügyeskedni”), de ennyi. Nem változott a pristinai vezetés álláspontja a rendszámtáblaügyben, nem alakult meg a koszovói szerb községek közössége – éppen semmilyen előrelépés nem történt az ügyükben. Vučić a legrosszabb amatőrökre jellemző módon csinált egy végtelenül rossz és teljes egészében előre látható végkimenetelű előadást, majd, amikor látta, hogy semmire sem jut vele, egyszerűen csak odaszólt, hogy ideje pakolni.