Kategória: Szubjektív

Noha az anyanyelvi oktatás még létezik, minőségéről inkább ne ejtsünk szót. Az anyanyelvhasználat törvényileg biztosított, a reális lehetőségei behatároltak. A gazdasági fejlődés a magyar állam által a Prosperitatin keresztül beömlesztett pénzmennyiség arányához viszonyítva az átlagember szempontjából elenyésző vagy nulla – ez azért megérne egy misét, hogy az eredeti cél, a szülőföldön maradás biztosítása milyen mértékben valósult meg. A magyar állam törekvése logikusnak tűnt, hogy az államporgárság megadása után mégis a szülőföldön tartsa az embereket, és ne „szabadságlevél”-ként funkcionáljon az útlevél, ezért komoly pénzeket nyomott Vajdaságba. A pénzeső hullott, a szél kicsit fújta jobbra-balra, így aztán nem mindig azt a földet öntözte, amelynek igazából szüksége volt rá. A ki- és elvándorlás nem állt meg, egy-két traktortól, frézertől nem lett jobb a többség élete.

Ha a magyar kutatókat követve a vajdasági magyar politikai elit vezetőinek nyelvi fordulatait vizsgáljuk, akkor mintegy három perc is elég, hogy tetten érjük a királyi többest apjánál és fiánál egyaránt, s talán az ifjú még gyakrabban is használja, mint elnök apukája. Az a borzasztó, hogy még náluk is tovább terjed, hiszen a közösségek vezetői valamiféle mintaként szolgálnak tagjai számára, ahogyan a szülő gyermekei számára. Talán egy demokratikus társadalomban a mintakövetés megmarad a családon belül, a szűkebb közegen belül, de egy erőteljesen hierarchikusan és központosítottan szervezett országban, mint egy pecsét úgy hagy nyomot minden szinten a vezetői attitűd. Talán még a falusi művelődési egyesületek vezetői is mindenhatónak kezdik érezni magukat néhány év trónbitorlás után.

Fiatalnak lenni korábban természetszerű ellenállást jelentett a hatalmi önkény minden formájával szemben, volt szó akár politikai rendszerről, társadalmi berendezkedésről, intézményi vagy családi tekintélyelvűségről, maradi szokásokról, erkölcsi normákról, tiltásokról és korlátokról. Fiatalnak lenni egyenlő volt a folyamatos lázadással.