Kategória: Szubjektív

A rigómezei rege

A szerb konzulátus írnokának leveleit, jegyzeteit, jelentéseit ma is őrzik a belgrádi országos levéltárban, így a kutatók is betekintést nyerhetnek azokba. Meggyőződhetnek arról, hogy a jogász végzettségű diplomata nemcsak kitűnő író, bátor újságíró volt, hanem éles szemű megfigyelő is. Gyakran utazott az akkori Oszmán Birodalom szlávok által (is) lakott részein a XIX. és XX. század fordulóján a jó egy évtizedes szolgálata alatti években, a mai Észak-Macedónia és Koszovó területén.

Egyik jelentésében a szerbekhez hasonlítja az albánokat (az akkori szóhasználat szerint: arnautákat), és tájékoztatja a külügyminiszterét, miszerint „jó lenne közelebb kerülni hozzájuk, mert hamarosan másfél millióan lesznek, és meghatározó geopolitikai szereplőkké válhatnak a Balkánon.” Észrevétele talán azért maradhatott visszhang nélkül, mert időközben, mire a szóban forgó diplomáciai levél eljutott a minisztériumba, Belgrádban kormányváltásra került sor, és változott a külügyminiszter személye is.

Olvass tovább

Haladás

Amikor ijesztően sok évvel ezelőtt (jézusom, már harmincöt éve!) általános iskola első osztályába...

Olvass tovább

Maricák

Az újszülött osztályról mindig a szép hírek, a legboldogabb osztály kontextusában beszélünk....

Olvass tovább

Örömjáték a zentai színpadon

László Sándor, a Handabasa rendezője rádióinterjújában újfent megfogalmazta azt a véleményt, miszerint a társadalmi problémákkal terhelt időkben a színházak feladatai között olyan előadások színre vitele is kívánatos és helyénvaló, melyek a közönség számára egy lélegzetnyi időt biztosítanak a kikapcsolódásra, a mindennapi terhek alóli feloldódásra, ami ha úgy tetszik, erőgyűjtés is egyben annak érdekében, hogy könnyebben tudjanak megbirkózni a sokszor elviselhetetlenségig felfokozott körülményekkel. Elhangzott mondatai a vajdasági magyar színjátszás nagyasszonyának, Romhányi Ibinek emlékét idézték fel bennem, aki az idén márciusban lenne nyolcvanöt éves, és aki anno számtalanszor hasonlóképpen öntötte szavakba az úgynevezett könnyű műfaj (?!) színre vitelének szükségességét mint a jó színházvezetés egyik megkerülhetetlen feltételét. Ennek az elvárásnak tett eleget január elején a Zentai Magyar Kamaraszínház. 

Olvass tovább

Katasztrófákról – szeretettel

Három szenvedő ember beszél tehát ebben a regényben; fájdalmak szurkáltak, amikor fordítottam a szöveget, és mégis azt mondanám, hogy ez egy életigenlő könyv. Tele van érzelmekkel, indulatokkal, a belső élet mélyáramát hozza felszínre. Hogy a katasztrófaleírások miért tudnak élvezetet szerezni, az a művészet nagy titka. Ezúttal fény derül a titokra – idemásolom a könyv utolsó oldalát: „Köszönet helyett bocsánatkérés. Ez a regény bocsánatkérésből született. Bocsánatkérés mindazoktól, akik arra kényszerülnek, hogy láthatatlan emberekként éljenek ebben a társadalomban és ezen a világon; azoktól, akiket piciny koruktól kezdve meg akartak győzni, hogy nem érdemlik meg a szeretetet, a méltóságot, a szabadságot pedig végképp nem. Ez a regény abból a vágyból fakadt, hogy ne legyünk saját bezártságunk és a társadalmi bezártság túszai, szabaduljunk, ha még van idő. Ez a regény egyúttal a legmélyebb bocsánatkérés mindazoktól, akik az Isztambuli Egyezmény elfogadásának idején Horvátországban kénytelenek élni, legfőbbképp pedig azoktól, akik rendszerszintű erőszakot szenvedtek el. Ez a regény szeretetből fakadt.”

Olvass tovább
Betöltés