Vajdasági népmese
Hol volt, hol nem volt, éppen úgy, mint a közpénzek, valahol Vajdaság egyik magyarok lakta településén – amely lehetne akár valamelyik Tisza menti község, de akár Szabadka is, de ne legyünk kizárólagosak, úgyhogy ne nevezzük meg, melyikről van szó – tehát egyik településen élt egy politikus. Vagyis, pontosítok, sokkal több politikus is élt abban a városban, sőt, igazából nagyon sokan voltak. Persze, az átlagos polgárok ezt nem mindig vették észre, mert ezek a politikusok is olyanok voltak, amiként mesémet kezdtem: kampány idején voltak, aztán négy évig nem voltak. De mondjuk a közpénzek, azok még úgyse voltak. A nép számára legalábbis. Ha valaki esetleg elcsípett egy politikust és a közpénzek eltűnését firtatta, akkor a Feneketlen Zsebű Másikpárti Politikusokat jelölték meg ludasként. (Ez nem az a Ludas, ahol tó van, hanem egy kifejezés, ami azt jelöli, hogy ők tüntették el a pénzt.)
Tehát, a sok politikusból egy konkrétról beszélünk most, aki lehetne bármelyikük, de most ez itt mégis egyikük, mert hát, ugye a történet egyszerűsödik, ha nincsenek többen egy időben jelen. Habár, olyat ismerünk, hogy egy testben vagy inkább fejben többen is vannak, és önmaguknak is ellentmondva politizálnak, de őket hagyjuk meg a pszichiátereknek. Ez itt most egy árva vajdasági magyar politikus, de viszont, hogy ne mondhassák, hogy valakit kiemeltem a sorból, mert hát abból csak taposódás meg rivalizálás lenne, esetleg még platformok is alakulnának, aztán meg valakit ne adj’ Isten kizárnának, ezért hát nevezzük Esteban Almondónak. Tudom, hogy ez úgy hangzik, mint egy veterán focista neve lenne, aki a karrierje befejeztével egy mexikói szappanoperában vállal szerepet, de ha magyar nevet írunk, akkor mindjárt beindul a kombinatorika, az meg aztán kinek jó? A matektanárokat meg a sorsjegyárusokat leszámítva persze.
No, de azért lassan vágjunk bele abba a mesébe! Tehát, ez az Esteban Almondó – aki amúgy egy rendes katolikus családban nőtt fel, és gyerekkorában ministrált is a miséken, amit nem nagyon szeretett, mert amikor ott állt az oltár mögött, mindig vakaróznia kellett, de hát, amit megkövetel a haza, jobban mondva akkoriban inkább a szülei…–, éppen egy gyűlésről ment hazafelé elégedetten. A bográcsos jó volt, a beszédemet mindenki bevette, a szavazásnál meg mindenki tartotta magát a megbeszéltekhez – gondolta –, úgyhogy indulhat a projektum, amelyből végre medencés komplexumot építhet majd a kutyájának is. Aztán, ahogy ment, mendegélt ez az Esteban Almondó, egyszer csak előtte termett egy hajlott hátú idős néni.
„Jó estét néni” – rikkantotta hősünk, nem mintha érdekelte volna az idős asszony, csak gondolta, ha esetleg felismeri, akkor jegyezze meg, hogy ez a politikus mennyire odafigyel a „kisemberek gondjaira”.
„Szerencséd, hogy szavazópolgárnak szólítottál” – mondta neki a néni. „Ezért cserébe fogadd el tőlem ezt a nejlonkeszát” – nyújtott feléje egy zsíros szatyrot.
Esteban Almondó úgy meglepődött, hogy egyből elfogadta a felkínált zacskót. Ekkor a néni így folytatta, azon a remegően éles hangon, ahogyan a mesékben az idős nénik beszélni szoktak (persze a valóságban nem így beszélnek az idős nénik, de hát ez mese, itt így szokás):
„Ez nem egy akármilyen nejlonkesza ám. Ez egy csodakesza. Nem is adom akárkinek, csak annak, aki rászolgált. Ha szépen bánsz vele, nagy szerencse fog érni, gazdag leszel, és fényes palotában fogsz élni. De ha nem így teszel, akkor az Isten legyen hozzád irgalmas” – mondta a néni (tudják, azon a gagyi remegő hangon), aztán egyszer csak nagy ködfelhő kerekedett és mire Esteban Almondó feleszmélt, már nem is volt sehol.
„No, csak hogy eltűnt ez a vénasszony. Még, hogy csodakesza…” – morgott. „Hát már így is gazdag vagyok és fényes palotában élek, ehhez nem kellett semmiféle bevásárlószatyor” – mondta, erre undorodva elhajította a járdán a burekos zacskót.
Ámazonban furcsa dolog történt. A nejlonzacskó világítani kezdett és csörögni, pont úgy, mint azok a zacskók, amiket az ócskapiacon kapunk, majd kinyílt a szája, ami körül rettenetes örvény kerekedett, amely egyszerre körbevette és magába nyelte a meglepetéstől kerek szemmel és nyitott szájjal álldogáló Esteban Almondót.
Hősünk vekkercsörgésre ébredt, vagy talán arra, hogy a szemébe világítanak a Nap első sugarai. Szétnézve látta, hogy egy alacsony mennyezetű, szegényesen berendezett szobában fekszik, a szemközti polcon meg egy régi típusú tévé.
„Hol vagyok? Milyen undorító hely ez itt? EI Niš tévé… mi ez itt valami ócskatelep?” – kérdezte félhangosan.
„Indujjá dógozni Estebánka, megint elkésel és azt levonnyák a béredből, ami így se sok” – mondta egy női hang. „Nem hallod, őtözzé oszt mennyé” – tette hozzá a szobába lépve egy sárgafogú nőszemély. „Mit nézel, nem ismered meg anyádat?” – kérdezte az asszony.
„Ja, de, dehogynem, megyek már” – mondta meglepetten, felkapta a fotelon lévő ruhákat és gyorsan távozott a házból. Az utcára penderülve, látta, hogy a város munkásnegyedének legszűkebb utcájában van, ráadásul egy tócsába lépett, amitől a nadrágja is sáros lett.
„Ebben az utcában már jártam. Ígértem járdát ezeknek. Elhitték, rám is szavazott több mint a fele” – gondolta. A zsebében egy papírfecnit talált. Fizetési elszámolás, állt rajta. „Mi a franc ez?” – kérdezte meglepődve. „Hogyhogy 24.200 dinár? És ezért napi nyolc órát kell dolgozni? Hát ki az a marha, aki ennyiért dolgozik? Egyáltalán hogy kerültem én ide?” – morfondírozott a munkásruhába bújtatott politikus.
Meglátott egy kocsmát, befordult hát. Egy régi ismerőst látott a pultra támaszkodva, pártja egyik korábbi vezetőjét, aki nemrégiben vonult vissza. Nem is keresték őt azóta, minek is, hiszen, semmilyen befolyása nem maradt. Odaült hozzá.
„Hát szevasz Estebán” – mondta neki. „Nocsak, téged is elkapott a politikusnyelő nejlonkesza? – kérdezte.
„Mi van, miről beszélsz? Ó, hát az a banya tehet minderről? – kérdezte.
„Igen. Ő Jolán néni a szavazópolgár. A Toplanában dolgozott fiatalkorában. Ott van az a nagy kémény, annak a belső felére írja fel korommal, melyik politikus mennyi beteljesületlen ígéretet tett. Úgy látszik a te rovásod is betelt” – magyarázta, olcsó sörét kortyolgatva volt párttársa.
„És most mi ez az egész? Hova kerültem?” – kérdezte Esteban idegesen.
„A valóságba. Mielőtt még feljönne a Nap, felkelsz, elmész melózni, lehúzod a műszakod, persze duplán, különben éhen halnál, eljössz ide, itt lehúzol pár sört, majd hazamész, lehúzod a rolót és lefekszel aludni. Aztán reggel ugyanez elölről, amíg világ a világ” – mondta az öreg.
„Na de milyen élet ez? Hogy lehet ettől valamivel jobb?” – kérdezte.
„Kérdezd meg a politikusokat, Ők biztosan tudják” – böffentett bölcsen a másik és még ma is átlagpolgárként élnek, ha a minimálbérbe bele nem haltak.
A jegyzet a Családi Kör hetilap 2016. 10. 20-i nyomtatott számában jelent meg és a lap engedélyével közöljük. Ha szeretné a jegyzeteket időben olvasni, vásárolja meg vagy fizessen elő a Családi Körre.
