Nem, hogy nem létezik Szerbiában cenzúra, egyszerűen nincs is rá szükség. Vajon lehetséges-e egy ilyen első látásra paradox megállapítás? Igen, abban az esetben, ha a cenzúrát – miként az a Vujaklija-féle szótárban olvasható – „a megjelenésre váró anyagok hivatalos előzetes ellenőrzésének tekintjük, jóváhagyás vagy letiltás céljából, legyen az nyomtatás vagy közvélemény elé tárás (könyvek, újságok, folyóiratok, színdarabok, filmek és egyéb alkotások). Ha azonban a cenzúra kiterjed a korlátozások és önkorlátozások egész tárházára, amelyek már túllépik a törvényi tilalmat, akkor feleslegessé válik. Nincs szükség a kifejezési szabadság törvényes korlátozására, ha számos egyéb mechanizmus létezik, amelyek által ez hatékonyabban elérhető.
A politikailag alkalmatlanok elhallgattatása
Az újságírás nem szabadidős szórakozás, hanem megélhetést biztosító munka, tehát egzisztenciális dolog. Ilyen jellege miatt pedig a nyomásgyakorlásra és zsarolásra teremtetett, amiről általában a jól (alul)fizetett ügyvezetés és a szerkesztőségek gondoskodnak. Az ő illetékességükbe tartoznak azok a gyakorlatilag korlátlan lehetőség, amelyekkel a kritikus beállítottságú és ezáltal politikailag alkalmatlan újságírókat el tudják hallgattatni, vagy kirúgják őket anélkül, hogy egy szóval is említenék ennek valós okait.
Láthattuk ezt nemrégiben Petričić példáján (Dušan Petričić karikaturista, akivel a Politika szerződést bontott – a ford. megj.) Neki a Politika szerkesztőségének hivatalos közleménye szerint azt rótták fel, hogy „kicsúszott a határidőkből“, hogy „sokba kerül“ de azt nem, hogy gyakran nemkívánatos módon rajzolta meg Vučićot.
Még arra sincs szükség, hogy a szerkesztők konkrét utasításokat kapjanak az ilyen magyarázatokra, mert a fejükbe ültetett antennákon keresztül, mint holmi futurisztikus lények, pontosan értik, mit kíván a hatalom és mit nem.
Petričić példája mutatja, milyen messzire is jutottunk ezen a téren, hiszen őt annak ellenére is elbocsátották, hogy a karikatúrái hozzájárultak a lap tekintélyéhez és példányszámához is. Ha már a szerkesztő elsiklott eme, könnyen bizonyítható tény felett, nem marad más hátra, mint megállapítani, hogy számára a lap érdekeitől fontosabb, hogy megfeleljen a hatalom elvárásainak.
A dolgozók ebből az ügyből levonják a tanulságot: ha a lap képes lemondani egy nemzetközi tekintélyű karikaturistáról, hajlandó lesz róluk is. Mi más következtetést is vonhatnának le bármilyen intézményes védelem elmaradásából, illetve az újságírók közötti szolidaritás hiányából?
Léteznek úgynevezett „lelkiismereti lázadók” is, akik nem fogadják el az ilyen szerkesztéspolitikát, de egy kézen megszámolhatóak. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a médiapiac is beszűkült és nem kínál új munkalehetőségeket, az egzisztenciális aggodalom nem filozófiai, hanem igencsak gyakorlati kategória.
Saját korlátlan felhatalmazásaik birtokában a szerkesztők rájöttek, hogy a saját dolgukat könnyítik meg, ha a szövegek helyett a személyiségeket cenzúrázzák és számolják fel. Minek törnék magukat azzal, hogy átolvasnak minden alkalmatlan szöveget, ha egyszerűbb annak szerzőjétől megszabadulni?
Elég csak megnézni, ki mindenki távozott a Blictől vagy a B92-től és kik érkeztek és már láthatjuk is, hogy a médiakannibalizmus a lapszerkesztés legitim módjává vált. Nincs szükség rá, hogy a szerkesztéspolitikára konkrét parancsokkal hassanak. Az egyértelmű üzenethez elég csak kilátásba helyezni, hogy a fontos hirdetők távoznak az engedetlen médiától.
Pogány áldozathozatal
Azok számára, akik naivan azt hiszik, hogy a hivatalos cenzúra hiányában szabadon kifejezhetik meggyőződésüket a hatalomnak való megfelelés kötelezettsége nélkül, hatékonyabb eszközök léteznek. Éppen úgy, mint a pogány időkben, őket feláldozzák a bulvárlapok előtt, amelyek az ő eltávolított zsigereiket felszolgálják a hatalmi párt községi vezetőinek és képviselőinek, hogy azok szétszedjék őket. Csak meg kell nézni, milyen üldözésnek, hogy ne mondjam, lincsnek vannak kitéve számos városban az újságírók. Nem csak ellehetetlenítik őket munkavégzésükben, de üldözik és kamerával felvételezik, ami a rendezett országokban fenyegetésnek minősül.
Az egyik polgármester még azt is megengedte magának, hogy csak „diplomás” újságíróknak hajlandó nyilatkozni. Ha már ennyire fontos neki a formális oktatás, miért nem kéri számon a megfelelő diplomát az elnökön?
Ez már cirkuszra hasonlít, de arra a gladiátori harcra a római időkből, amelytől a mostani csak az eleganciában különbözik. Minek Szerbiában cenzúra, ha egyszer a hatalom áldásával olyan társadalmi légkör uralkodik, amelyben a kritikusan gondolkodók nemkívánatosak, és nem csak az újságírásban? Nincs szükség a szólásszabadság korlátozására, nélküle is mindenki képes eldönteni, kimondhatja-e amit gondol, bármilyen személyes kár elszenvedése nélkül.
(Szerző: Dušan Miklja/ Cenzolovka)
