Túl gyakran használja a sajtó a „történelmi” jelzőt: nyolc évvel ezelőtt is felmerült Barack Obama megválasztásakor. De most valóban érvényes, mert a két vezető amerikai elnökjelölt bármelyike győzzön is, egyedülálló jelenségnek leszünk tanúi.
Ha Hillary Clinton győz, ő lesz az első amerikai elnöknő, és egyben az első olyan elnök, akinek a házastársa is hivatalban volt már. Noha Korzika (1755), az Egyesült Királyság különböző részei (1902—1919), Skandinávia és a Benelux (1906—1917), Szovjet-Oroszország (1917), valamint Németország és Magyarország (1918), után az Egyesült Államok is bevezette 1920-ban a nők szavazati jogát, az ország legvallásosabb részének kultúrájában viszont a mai napig idegenkedéssel tekintenek a vezető szerepre vágyó nőkre.
Az idei választási kampányban is látható volt, mennyire kirívóan kettős mércét alkalmaz a sajtó, de különösen a társadalom egyik-másik rétege, egy női meg egy férfi jelölt megítélésében. A nőt erőszakosnak tartják, ha ambíciózus, a férfit meg „vezetésre termettnek”. A nőt elítélik akkor is, ha túl sokat mosolyog, akkor is, ha túl keveset; viszont a férfi vigyoroghat, mint a fakutya, akkor is csak „jópofa”. A nő gyanús, ha „túl sokat” tud, a férfi akkor sem, ha alig tud valamit. A nőnél a „megjelenés” (valójában az alpári szekszepil) számít, a férfi esetében viszont a kemény vonások meg a lomha testtartás egyenesen rokonszenvesnek tűnhet. A nő öltözékét részletes bírálatnak teszik ki – a férfi felléphet akármilyen gyűrött, slampos, rá nem illő ruházatban. A nő nem ejthet ki kemény szavakat a száján, a férfi meg szabadon mocskolódhat. A nő ne próbáljon vicces lenni – de humortalan se; a férfi viszont maga dönti el, mikor használ tréfát – sőt utólag is arra kenheti, ha elszúr valamit.
Ha Donald Trump győz, akkor az ország 240 éves történelmében először fordul elő, hogy egy teljes kívülálló kerül hatalomra: olyasvalaki, akinek mindaddig csak annyi köze volt a politikához, hogy – saját állítása szerint – „lefizette” a politikusokat, amikor valamilyen engedményre volt szüksége.
Éppen a kívülállóság „bája” repítette Trumpot először a republikánus mezőny élére, majd abba a helyzetbe, hogy komoly kihívója legyen egy egész életében politikával foglalkozó ellenfélnek. Az utóbbi volt már külügyminiszter is, szenátor is, elnökfeleség is. Már tizenéves korában érdeklődött az elnyomott rétegek helyzete iránt, egyetemista korában már komolyan politizált, saját jogászi pályáját pedig részben arra fordította, hogy az Arkansas-i kormányzó feleségeként tegyen valamit a nők és a gyermekek helyzetének javítására. Az ellene folyó több évtizedes gyűlöletkampány éppen abban gyökerezik, hogy az ország egyik legelmaradottabb államában haladó, feminista megoldásokat próbált megvalósítani – ahelyett, hogy (mint azt az id. Bush elnök felesége fel is rótta neki) otthon maradt volna kalácsot sütni (a „fontos munkát” végző férfiaknak).
Színészelnöke volt már az Államoknak, de valóságshow-celeb főparancsnok—vezérigazgatója még nem. Trump zseniálisan kihasználta ismertségét, és rendkívüli érzékkel választott megcélozható, sőt fanatizálható tábort. Ő, aki eredetileg demokrata volt, megértette, hogy abban a pártban esélye sincs a meghallgatásra. Átállt tehát oda, ahol könnyebbnek vélte híveket toborozni: a valóságshowkon „művelődő”, a világ progressziójával vallási és tanulatlansági okokból örökös harcban álló fehér munkásosztály alsó felének globalizáció-sújtotta tagjai között. (Közép-Európában is vannak erre példák: Magyarországon egy mintaliberális ifjú titánból nemzeti-keresztény konzervatív államkorporatista lett. De Szerbiában is olyanok vannak ma hatalmon a „jobboldal” nevében, akik a miloševići véres rendszerben kommunista-szocialista táska-, sőt fegyverhordozókként kezdték.)
Trump televíziós énjét ültette át a kampányba: leghíresebb showműsora az Inas volt, amelyben durva élvezettel rúgdosta ki a jelölteket. Az elmúlt 16 hónapban ugyanazzal a verbális brutalitással intézte el republikánus vetélytársait, majd hasonló eszközökkel rontott neki végső ellenfelének, akinek hosszú politikus múltja még azt a támadási felületet is megnyitotta, hogy Trump mint „teljes kívülálló” a „kisemmizett nép nevében” harcolhasson egy „örökös bennfentes” ellen. Ennek a harcnak az arcátlan modoráról már sokszor beszámoltunk. Jelölt és hívei egyedülálló módon találtak egymásra: Trump gúnyolódva vetette el a „politikai korrektséget” azok előtt az emberek előtt, akik éppen abban látták kivételezetten kellemes fehérbőrű életük szintjének hanyatlását. Mindeközben az sem zavarta őket, hogy bálványuk szőröstül-bőröstül része annak a brutálkapitalista globalizációnak, amelynek a következményeit saját bőrükön érzik. Megelégedtek azzal, hogy végre szabadon gyűlölhetnek valamilyen (bármilyen) ellenséget, és lenézés nélkül levezethetik az amerikai világdominancia elveszítése, valamint a 30 éve tartó adócsökkentési mánia miatti életszínvonalsüllyedésük okozta dühüket. Ezt az utóbbit egyébként egy Trump-reklám ki is mondja, amelyben fehér munkáshíve panaszkodik, hogy „Valaha rettegett fegyvereinktől minden ellenség, domináltunk az egész világ felett – most meg nevetség tárgyává lettünk.” A trumpista-populista demagógia szerint ezt egyenesen Hillary Clinton meg Barack Obama okozta. Ennek a jelenségnek a párhuzamát is megtapasztaltuk már Közép-Európában, ahol szintén azzal lehet hatalomra kerülni és hosszú ideig ott maradni, hogy „az egész világ ellenünk van, de mi majd megmutatjuk”.
Visszatérve a történelmi választásra, a kilátások nem okvetlenül kedvezőek, akárki győz is ma Amerikában. Nem hisszük, hogy egy Trump elnök minden olyan drasztikus ötletet megvalósítana, amelyekkel feltüzelte – és megvezette – politikai „megváltásra” áhítozó híveit. A mérsékelt republikánusok megrökönyödött elidegenedése miatt azonban Trump közelében csupa olyan politikusok maradtak (Rudi Giuliani, Newt Gingrich, Chris Christie és mások), akik egykori csillaguk leáldozása miatti sértődöttségből vagy puszta bosszúvágyból kötelezték el magukat az általuk is egyszerre rettegett meg lenézett demagóg mellett.
Ha viszont Clinton győz, akkor könnyen folytatódhat – sőt fokozódhat – a gyűlöletkampány. A szélsőjobb már meg is ígérte, hogy újabbnál újabb vizsgálatokat indít majd ellene a totális obstrukció, sőt a leváltás reményében. Ha ugyanis megmarad a republikánus többség a kongresszus mindkét házában (csak a szenátusban van némi remény az osztott kormányzásra), akkor egy demokrata elnök gyakorlatilag tehetetlenné válik. Clintonnak maradna a külpolitika mint potenciális sikerterület – ami a világ többi része számára nem is lenne olyan haszontalan. A megvezetett szélsőjobboldal pedig belátná, hogy választott bálványuk sem diadal, sem kudarc esetén nem képes visszahozni az egykori világuralmat mint az „aranykor” biztosítékát.
Történelmi választás a mai – és nemcsak az Egyesült Államok, hanem szinte az egész világ számára.
