A szerb bulvárlapok Fidel Castro halála után dicshimnuszokat zengedeznek az elhunyt kubai diktátorról. A latin közmondás szerint a halottakról jót vagy semmit, ennek ellenére nem szabad megfeledkezni azokról a dolgokról, amelyeket Fidel Castro saját népe ellen elkövetett. A szerb bulvársajtó hozzáállása – ahogyan Donald Trump győzelme után is – jól tükrözi, hogy országunk lakosságának túlnyomó többsége, a jelenlegi hatalmi struktúrával egyetemben, egyfajta virtuális valóságban tengeti életét, és továbbra is azokat a (rém)álmokat dédelgeti, amelyek egyszer már a katasztrófa szélére sodorták ezt a jobb sorsra érdemes földdarabot a teljes lakosságával együtt.
Pedig a karib-tengeri szigetországot több mint fél évszázadon keresztül irányító el comandanténak is, ha nem ragaszkodik oly görcsösen a kommunista doktrínákhoz, talán lehetősége lett volna egy szépen prosperáló államot kialakítania országából a jelenlegi, a legtöbb nyugati szemében csupán egyfajta veterán autómúzeumként és a jóféle szivar, illetve rum országaként emlegetett banánköztársaság helyett.
Fidel Alejandro Castro Ruz 1926-ban egy gazdag cukornád-ültetvényes fiaként született meg. Állítólag éles eszű és tehetséges gyermek volt, de leginkább a sportolás érdekelte. Középiskolai tanulmányait a szigetország legelőkelőbb gimnáziumában végezte el, ahol nyers, vidékies temperamentuma és megnyilvánulásai miatt az El Loco (az őrült) nevet kapta osztálytársaitól. Itt kezdett érdeklődni a világ dolgai iránt és részt venni a diákok politikai harcában.
Tanárai, akik a spanyol nyelvű katolikus világot felsőbbrendűnek tartották, mint a pénzközpontú angolszászt, nagy hatással voltak világnézetére, s amíg a későbbiekben egykori jó barátja, Che Guevara a szocializmus kiépítésén fáradozott, addig Castrót az Amerika-ellenesség hajtotta.
1945-ben a Havannai Egyetemre ment jogot tanulni, 1953-ban pedig felkelést indított az Amerika-párti Batista elnök ellen. A felkelők első támadása csúfos kudarcba fulladt, de függetlenül ettől a santiagói második legnagyobb katonai támaszpont elleni támadás tekinthető a kubai forradalom kezdetének.
A felkelők nagy részét megkínozták és kivégezték. Az életben maradt felkelők – közöttük két nő – pere nagy nyilvánosság előtt zajlott. A felkelők elnyerték a teljes nép szimpátiáját. A vezetőket tizenhárom, a közkatonákat tízévi börtönre ítélték. A sérüléséből lábadozó Castro perét a kórházban, a nyilvánosság elől elzárva folytatták le, de Castro közel négyórás, a Batista-rezsimet bíráló védőbeszéde kiszivárgott, és elterjedt a nép körében, ami sok szimpatizánst szerzett Castro mozgalmának, a Movimientónak. Castrót 15 év börtönbüntetésre ítélték, de népszerűségének köszönhetően nemzeti mozgalom indult a felkelők amnesztiája érdekében, s a jelentéktelen őrmesterből diktátorrá avanzsált Batista az Egyesült Államok nyomására kénytelen volt kegyelmet hirdetni. Castro ezután Mexikóba utazott, ott öccsével Raúllal és Che Guevarával karöltve megszervezték a Július 26. Mozgalmat, ehhez a későbbiekben a mérsékelt ellenzék is csatlakozott. Batista idővel mind idegesebb lett, s hibát hibára halmozott, így 1958. december végére a felkelők szinte az egész ország felett átvették az irányítást, 1959. január elsején pedig Havannába is bevonultak. A feljegyzések szerint a hatalomátvételt követően Castro erői több mint kétezer közkatonát végeztek ki, Che Guevara késő éjjelig írta alá a reakciósnak titulált foglyok halálos ítéletét, és tízezreket küldtek munkatáborokba.
Az Egyesült Államok a kezdetekben nem szólt bele a Kubában folyó leszámolásokba, Samu bácsinál csak az addig amerikai kézben lévő érdekeltségek államosítása verte ki a biztosítékot.
A szigetország ellen szankciókat hirdettek, az összes diplomáciai kapcsolatot is megszakították. 1960. április 15-én katonai akciót kezdeményeztek, ez a későbbiekben a disznó-öbölbeli invázióként híresült el. A kubai vezetőség a szovjet hírszerzésnek köszönhetően időben értesült az amerikai támadásról, s visszaverte a partra szállókat. Castro és az ország ezután visszavonhatatlanul borult bele a szovjet bátyuska karjaiba. 1962-ben ismét a világsajtó címoldalain szerepelt az ország, amikor Szovjetunió az Egyesült Államokat is elérő rakétákat kezdett telepíteni a szigeten, amivel a harmadik világháború szélére sodorta a szemben álló feleket.
Castro ezután a szocialista forradalom egyik legnagyobb exportálójává avanzsálta magát. Az amerikai hírszerzés szinte sportot kezdett űzni a Castro elleni merényletek megszervezéséből, a kubai diktátor pedig ezek túlélésében érdemelhetett volna ki „egy bajnoki címet”. Annak ellenére, hogy nem szabad elvitatni a Castro-féle rezsimnek az oktatás és az egészségügy terén kifejtett érdemeit: az országban az írástudatlanság 2 százalék, a csecsemőhalandóság 1,1 százalék alá csökkent (Szerbiában az idei adatok szerint az írástudatlanság megközelíti a 14 százalékot, a csecsemőhalandóság pedig 8,6 százalékos), azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy az ellenzék üldöztetésében és a felszámolásában nem válogatott az eszközökben, a polgárok szabadság- és vallási jogait is lábbal tiporták. Castro hatalomra kerülése óta több százezren menekültek el a szigetországból.
A Szovjetunió széthullását követően Castro magára maradt a „szocializmus építéséért folyó küzdelemben”, aminek következtében tönkretette Kuba gazdaságát is. Castro ezután engedélyezte a magánvállalkozást, majd elfogadta fizetőeszközként a dollárt is, tavaly pedig Havanna az „ősellenségével”, az Egyesült Államokkal is helyreállította a diplomáciai kapcsolatait.
2006-ban betegsége miatt öccsére, Raúlra testálta az ország vezetését. Kilencven évet élt.
