Roginer Oszkár frissen doktori fokozatot szerzett fiatal kutató, aki 2016 októberében elnyerte az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék Sinkó Ervin Irodalmi Díját. Már több éve külföldön tanul, dolgozik, mégis fontos számára az itthoni tudományosság, kultúra és közélet. Egy azok közül a fiatalok közül, akik nem feltétlen akarták elhagyni Vajdaságot, de a képzésükbe fektetett időt, energiát, áldozatot sem szerették volna aprópénzre váltani, nem akartak belesimulni a kontraszelekciót vezérelvvé tevő rendszerbe. Életének legújabb fordulatairól beszélgettünk, de a közéletünk legégetőbb kérdései is szükségszerűen szóba kerültek.
· Néhány évvel ezelőtt így fogalmaztad meg gondolataidat a vajdasági magyar tudományos élettel és tudományos utánpótlással kapcsolatban: „Egy vajdasági magyar fiatal értelmiséginek nem szabad elzárkóznia sem a magyar, sem a délszláv, sem a nemzetközi viszonylatban releváns tudományos együttműködéstől. Arra kell törekednie, hogy különféle színtereken személyesen képviselje azt a regionális tudományosságot, amelynek része, ugyanakkor igyekeznie kell más, határokon átívelő munkaformákba is bekapcsolódni.”
Hogyan alkalmazod ezt a szemléletet a mindennapjaidban?
– Szerintem fontos, hogy az ember időnként maga köré tekintsen, és leltározzon. Tudnunk kell, hogy honnan indultunk és hova tartunk, miért iratkoztunk arra a bizonyos egyetemre, tanszékre, miért kezdtünk el foglalkozni azzal a bizonyos tudományággal. Ugyanennyire fontos viszont, hogy újabb és újabb dolgok érdekeljenek, mert különben önismétlésbe reked minden egyes tudományos szereplésünk. A kettő között meg kell találni az egyensúlyt, de az biztos, hogy minél intenzívebb hatások érnek, és minél gyakrabban lépünk ki a komfortzónánkból, annál tudatosabban vállaljuk fel saját tudományterületünket is.
„Szerintem fontos, hogy az ember időnként maga köré tekintsen, és leltározzon” (Fotó: Szerda Zsófia)
A regionális tudományosság személyes képviselete alatt pedig azt értettem akkor, és most is így gondolom, hogy alanyi szinten kell megközelítenünk minden együttműködési lehetőséget. Sajnos ott tartunk, hogy egy sor intézmény túl merev, és rabja azoknak a formáknak, amelyek évtizedekkel ezelőtt még előnyükre váltak, de manapság már szinte minden haladó jellegű kezdeményezést ellehetetlenítenek. Hiába vezettük be a digitális adminisztrációt, a bolognai rendszert és a különféle mobilitási lehetőségeket. A diákok nem igazán mennek külföldre, itthon nehéz elismertetni a kreditpontokat, a részképzéseken látogatott kurzusokat, hogy a diplomahonosításról ne is szóljunk. A közös kutatások és projektek megszervezése pedig ugyanilyen nehéz. Sokszor olyan adminisztratív akadályokba ütközünk, amelyeket külföldön el sem lehet magyarázni. Ezért nem intézményi, hanem személyes együttműködésre kell alapozni, és ezzel hosszú távon részben megkerülni az intézményeket, részben rákényszeríteni ezeket a monolitikus struktúrákat a változásra. Csoportosan kell pályázni és hosszú távú, jól körülhatárolható, célirányosan lebonyolított kutatásokat kell végezni. Ehhez a vajdasági magyar akadémiai diaszpóra eleve adott erőforrásként van jelen, hiszen azokkal, akik Magyarországra vagy Nyugatra járnak egyetemre, vagy már ott dolgoznak, a legkönnyebb felvenni a kapcsolatot. Megegyezik a nyelv, így szükségtelen a fordítás is. Ebbe az irányba az elmúlt néhány évben már láthattunk előrelépést, és erre kell helyezni a hangsúlyt a jövőben is, majd lassan kiterjeszteni ezt az együttműködési hálózatot más nyelvek, elsősorban az angol felé.
· A napokban védted meg a doktori disszertációdat a Pécsi Tudományegyetemen. Mit érzel, hogyan ítéled meg a doktori fokozat értékét?
– Az igazat megvallva, az elmúlt napokban csak aludtam. Az utóbbi néhány hónapban valóban megfeszítetten dolgoztam, úgyhogy rám fér két-három nap pihenés. A fáradtságon túl nem sokat éreztem. A gond viszont az, hogy vajdasági viszonylatban nem is lehet túl sok különbséget érezni az „előttiség” és az „utániság” között. Ez egy kicsit ront az ünnepi hangulaton. Sok, fokozattal már rendelkező fiatal nem tud elhelyezkedni. Viszont nem csak arra kényszerül, hogy a titulusa figyelembe vétele nélkül keressen munkát, hanem – rosszabbik esetben, de sajnos egyre gyakrabban – hogy még a szakmáján kívül is. Nagyon sokan, nagyon sokat fektettünk bele ebbe a folyamatba, és sajnos nem érezzük azt, hogy az otthoni viszonyok ezt kellőképpen értékelik. Ugyanakkor délkelet-európai viszonylatban az intézmények és egyetemi központok autonómiája is egyre inkább csorbul, és a különféle politikai érdekeknek megfelelően alakítják át őket.
Rengeteg az olyan magánegyetem is, ahol gyakorlatilag megveszik az okleveleket és a titulusokat. Ezek pedig azokat juttatják előnytelen helyzetbe, akik keményen megdolgoztak értük.
Ennek orvoslására – nyugati mintára – projektorientált kutatóközpontokra lenne szükség. Az általuk publikált eredményekre lehetne külön, friss adatokra alapozott egyetemi kurzusokat indítani és köteteket kiadni. Tudománynépszerűsítésként olyan sajtóorgánumokat működtetni, amelyek nem kimondottan szakmai közönségre, hanem az érdeklődő fiatalokra, középiskolásokra összpontosítanak. Emellett konferenciákat lehetne szervezni és bővíteni a nemzetközi kapcsolatrendszert. Itt nemcsak a humán és társadalomtudósokra gondolok, hanem az orvos- vagy műszaki tudományok művelőire is. Nyugaton az egyetemi oktatás és a kutatás, a civil szféra és a sajtó nagyon jól kiegészítik egymást, nálunk azonban ezek egymástól elszigetelt, átpolitizált és külön-külön nagy nyomásnak kitett, sodródó elemekként jelennek meg. Nemzetközi viszonylatban fontos és gyümölcsöző lenne ez a munka, mert kevés a kutatás, a nyugati kutatók nem beszélik a nyelvet, nincs kapcsolati tőkéjük és terepismeretük. Nekünk mindez megvan, és ezekkel a kutatásokkal nagyon is jól be tudnánk folyni az olyan, határokon átívelő projektekbe, amelyek lokális vagy regionális adatokra alapoznak. Ennek segítségével egy sor fiatal tudóst otthon lehetne tartani, fejleszteni és fejlődni lehetne. Ha pedig belegondolunk abba, hogy ez milyen pozitív hatással lenne a sajtóra, a nemzedékek közötti tudástranszferre, valamint a helyi érdekeltségű intézményekre és azokra, akik ott dolgoznak, akkor egy csapásra világossá válik, hogy miért is kell hosszú távú tervekre alapozni, és miért ilyen módon.
· Miről szól a doktori disszertációd?
– A disszertációmban a jugoszláviai magyar irodalomban megjelenített terekről írtam. Arra voltam kíváncsi, hogy a jugoszláviai magyar kollektív szubjektum térképzetei miként jelentek meg prózában, drámában, versben a második világháború végétől 2010-ig. Az érdekelt, hogy melyek voltak azok a művelődéspolitikai és társadalmi változások, amelyek egyes helyszíneket beemeltek vagy kiemeltek az irodalomból. Ötvöztem a térpoétikák, a nacionalizmuselméletek és a különféle irodalomszociológiai, kultúraantropológiai, posztkoloniális és transzkulturális elméletek meglátásait, és így elemeztem közel nyolc évtized sajtóanyagát. Külön figyelmet fordítottam a hatalmi mechanizmusokra és azokra a mozzanatokra, amelyekre a korabeli művelődéspolitika odafigyelt. Igyekeztem úgy összpontosítani a szépirodalmi anyagra, hogy az a humán és társadalomtudományokban egyaránt hasznosítható legyen.
· Lesz-e a dolgozatnak utóélete?
– Remélem, sikerül majd kiadni egyszer, mert rengeteg munka van benne. Még dolgozni szeretnék a kéziraton. Ki kell bővíteni, elmagyarázni azokat a dolgokat, amelyek esetleg nem annyira magától értetődőek mindenki számára. Emellett figyelembe kell vennem azt is, hogy két tudományterület felől közelítem meg az adathalmazt, így az elemzéseket és az elméleti apparátust egyaránt mindkét diszciplína számára világosan körül kell határolni.
· Bence Erika a Tanszéknapon méltatva téged egy újszerű magatartásról beszélt veled kapcsolatban, amelynek önreflexiója és definíciója a Sinkó-díjas A város mint (ellen)érv című könyved. Szerinted miben érhető tetten ez az újszerű magatartás, hová helyeznéd el magad?
– Nem vagyok biztos abban, hogy ez a magatartás vagy annak újszerűsége miben nyilvánul meg, amikor viszont kész lett a kézirat, akkor te is elsőként fontos és újszerű munkának tekintetted, de minden későbbi olvasó is ezt a „másmilyenséget” emelte ki. Ezt hangsúlyozta a díj bírálóbizottsága is. Nem a megszokott vagy évek óta bejáródott elemzési módszereket használtam, hanem inkább az volt a fontos, hogy egy olyan megközelítést dolgozzak ki, amely majd másoknak is hasznára válik a további elemzések során. Szerintem az volt az egyik legfontosabb mozzanat, hogy a reprezentációt szétválasztottam szépirodalmi megjelenítésre és irodalompolitikai képviseletre, majd ezt fejtettem ki oda- és visszalépve a mitologémák, az irodalmi termelés, az intézmények és egyének különféle aspektusai között. Úgy éreztem, hogy el kell határolni bizonyos dolgokat egymástól, megmagyarázni és egy olyan nézőpontból megvilágítani, amely nem narratológiai vagy poétikai, hanem a társadalomtudományok különféle elméleteiben gyökerezik. A feldolgozott irodalmi időszaknak bőven van már irodalomtörténetre és irodalomelméletre alapozó szakirodalma, azokkal a társadalmi és irodalomtörténeti lehetőségekkel, feltételekkel, amelyek a kifejezésformákhoz hozzájárultak, viszont nem igazán foglalkozott senki – vagy pedig egy túlideologizált, rendeltetésszerű pozícióból magyarázták őket évtizedekkel ezelőtt. A könyv erre kereste a választ, hogy sikerült-e, az már az olvasók dolga.
· Újvidéktől Újvidékig – és mégsem. Hogyan jutottál el az újvidéki egyetemista évektől az Újvidéket tematizáló kötetig?
– Újvidék a szülővárosom. Sok mindent tanultam meg itt az első lépésektől a kritikaírásig. Az utóbbi években viszont kívülről (is) szemlélem ezt a várost. Az Újvidéki Egyetemen töltött évek után Pécsre iratkoztam doktori képzésre, ahol múlt héten védtem meg a doktori disszertációmat. Itt, amint már mondtam, a jugoszláviai magyar irodalom térbeli reprezentációjával foglalkoztam, azokkal a helyszíntípusokkal és folyamatokkal, amelyek az irodalmi megjelenítést lehetővé tették és jellemezték. Ezután egy nemzetközi művelődésszociológiai képzést végeztem el, amelynek első évét Zadarban, Horvátországban töltöttem, második évét pedig Grazban, Ausztriában. Nem volt könnyű egy másik diszciplína fogásait megtanulni, de elsősorban az elméletek miatt választottam ezt a képzést, mert olyan elemzési hiátusokat vettem észre a saját munkámban, amelyeket át kellett hidalnom.
Olyan dolgok érdekeltek, amelyekre nem tudtam kielégítő választ adni.
Ezt a képzést sikerrel befejeztem, és október elején védtem meg a szakdolgozatom, amelyben azzal foglalkoztam, hogy miként formálták meg az irodalmi mezőt és általában a művészeti termelést a két világháború között a transzilvanista gondolatkörön belül, illetve milyen szerepet játszott ebben a viszonyrendszerben az etnikai képviselet. Időközben máshol is kutattam, és a különféle ösztöndíjak segítségével kisperiodikákkal foglalkoztam Zentán és Szabadkán. Olyan elfeledett, elveszett folyóiratokkal, amelyeket át kell menteni az utókornak, mert különben a papírforma miatt nem lesznek lapozhatóak. Emellett pedig megírtam ezt a kötetet, amelyben felhasználtam az itthon és külföldön megtanultakat, miközben végre csak Újvidékkel foglalkozhattam. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az itthoni anyaghoz külföldi hozománnyal érkeztem.
· Újvidéket egy kicsit szélesebb kontextusba helyezve, távolabbról szemlélve, milyen érveket és ellenérveket látsz a vajdasági magyar közélet, kultúra kapcsán?
– Hatalmas az elvándorlás, egyre kevesebben vagyunk, és ezt tudomásul kell venni. Az akadémiai és művészeti mezőben pedig ehhez mérten kell cselekedni. Minőségi kiadványokat és magas színvonalú konferenciákat kell szervezni, és ez nem mindig az anyagiak függvénye. Olyan érveket kell megfogalmazni, amelyek alapján hatásosan tudjuk képviselni a regionális tudományosságot a magyar és a délszláv akadémiai párbeszédben egyaránt. Fel kell térképezni, hogy kire lehet számítani, és miben, majd munkához látni. Kevesen vagyunk, de egy ütős csapattal, amelyben összefognának a legjobb szakemberek, még mindig tudnánk olyan eredményeket felmutatni, amelyek évtizedek múltán is használhatók lennének.
Sokan tabutémaként kezelik az elvándorlást, és nem beszélnek róla, mert akkor fény derülne a méretekre és a mélységi problémákra is. Hosszú távon ez nagy gond.
Egyelőre csak lemondóan, passzív agresszióval tudomásul veszik, és összemossák a kilencvenes évekkel vagy az azelőtti elvándorlásokkal. Ez viszont nem ugyanaz, és nem szabad úgy megközelíteni, hogy „ha azokat túléltük, akkor ezt is túl fogjuk”. Sokan emellett hűtlenséggel, tétlenséggel, lustasággal gyanúsítgatják a fiatalokat, és ostobának nézik őket. Elvárják tőlük, hogy aprópénzre váltsák azt a tudást, amelyért keményen megküzdöttek és rengeteg áldozatot hoztak. Anyagiakat, időt, energiát fektettek be abba, hogy elérjenek valamit, és erre most senki sem kíváncsi. Sokszor nem a tudás, hanem a lojalitás a fontos, és így sokszor azok kapják meg a munkahelyeket, akik simulékonyabbak, de képzetlenek. Ez pedig sajnos már a magánszektorra is átterjedt. Vannak persze kivételek, de alig, és ez is jó mutatója annak, hogy milyen kevesen is vagyunk. Délkelet-európai viszonylatban a középszerűség, a klientúrahálózat és a populizmus úgy párosult a tekintélyelvűséggel, hogy aki ebbe nem tud beletörődni, annak a kvalitásai maradéktalanul elvesznek. Ezek a fiatalok átlátszóvá válnak. Elvárják tőlük azt is, hogy bármilyen állásnak megörüljenek, miközben a leendő főnökök alulképzettek, és láthatóan rossz döntéseket hoznak. Nem csak ők, hanem elődeik is. A fiatalok már nem a rossz gazdasági helyzet miatt mennek csak el, hanem mert úgy érzik, hogy elárulták őket, hogy 2000 óta hiába küzdöttek. Minden oldalról nagy nyomás nehezedik rájuk, és ha belegondolunk, senki sem akar egy olyan asztalhoz ülni, ahol tudvalevő, hogy cinkeltek a lapok. A kutatások szerint emellett az Y generáció a legképzettebb a világtörténelemben. Ezeknek a fiatal értelmiségieknek a feladata az lenne, hogy előremozdítsák mindazt, amiben hisznek, hogy érveket és ellenérveket fogalmazzanak meg, hogy vitához alkalmas közeget teremtsenek. Ehhez képest egy korrupt posztszocialista-vadkapitalista középszerűségben kényszerülnek túlélni a délkelet-európai periférián. Az érvényesülésre pedig vagy lesz esélyük, vagy nem, miközben elvárják tőlük, hogy hálásak legyenek az asztal körüli morzsákért. Nagyon kevesen érdeklődnek azok iránt, akik valamit is elértek, akiknek mondanivalójuk van, miközben az idősebb korosztályok esetében szinte már csak pozícióharcról beszélhetünk, pedig sok mindent megtanulhatnánk egymástól. Sajnos oda jutottunk, hogy döntéshozói pozíciókban leginkább olyan emberek vannak (persze itt is vannak kivételek), akik sem tapasztalattal, sem szakértelemmel nem rendelkeznek, miközben fiatalok ezrei hagyják el szülővárosukat, szülőfalujukat, megalázó beosztásban végzik éhbérért a munkát, vagy legrosszabb esetben sokan laknak még harmincévesen is a szüleiknél, és a nagyszülők nyugdíjára várva őrlődnek fel lassan, miközben alkalmi munkákból élnek. Oda jutottunk, hogy senki sem mer már tükörbe nézni. Sem az, aki párton át jutott munkahelyhez, sem az, aki dologtalanul tengődik, de itt maradt, de az sem, aki elment. A kérdés pedig az, hogy ki fog itt felelősséget vállalni néhány évtized múlva, ha jelenleg a fiatal értelmiségiek módszeres és fizikai elpusztítása zajlik.
