Kockáztassuk meg: a vajdasági magyar politikában győzni látszik az értelem. A hatalmi párttal korábban szembehelyezkedő értelmiséget mégsem lehet nélkülözni, a tisztességes párbeszédet durván elutasító pártpolitikát hirtelen együttműködés-pártivá kell tenni. Erre kényszerítette egy maroknyi gondolkodó az apparátust – amelyik nem talált a pártkatonák soraiban alkotmánybírónak való nyersanyagot. (Milyen messze lehet vajon a Magyar Szó értő kezekbe való visszajuttatása?)
Még mindig három oldala van tehát féktelenül vékonyodó vajdasági magyar „érmünknek”. Az első (és legfényesebb) a hatalom színe: aki erre az oldalra kerül, annak arany még a mosolya is, mindent megtehet (és megvehet), amit akar – és meg is tesz (vesz), csakhogy ezen az oldalon maradjon. A másik a visszája: aki odakerül, az meg sok mindenre képes, hogy újra az aranyoldalról nézhesse (le) a világot – és ennek érdekében még az sem megvetendő, ha hátat fordít azoknak, akiket (kissé könnyelműen?) megvezetett a „másik oldalra”.
Az érem harmadik oldalán mi vagyunk, a többiek, az egyre fogyó vajdasági magyar „köznép”, amelyiknek soha nem áll a zászló: a mi „oldalunkon” csak nagyritkán marad állva az érme. Ez a vékonyka és egyre vékonyodó réteg csak arra jó, hogy „összefogja” a másik két oldalt: hogy valamiféle „legitimitással” fényezhessék magukat azok, akik az aranyoldalon díszelegnek – meg azok is, akik oda vágynak, és annak érdekében hajmeresztő kompromisszumoktól sem riadnak vissza.
Csak csendesen jegyzem meg, hogy mégiscsak a a harmadik oldal a legfontosabb – de mire ezt a másik kettő észreveszi, késő lehet: nem marad kinek a nevében tetszelegni és hatalmat játszani. Úgy porladhatnak szét, mintha sosem lettek volna – csak a hatalomvágy írásos emlékei maradnak fenn az utókorra.
Bódis Gábor a Naplóban „vajdmagyar atombombának” nevezte Korhecz Tamás suttyomban történő jelölését az alkotmánybírói tisztségre. Ez a zseniális metafora tökéletesen mutatja, hogyan működik mifelénk is világszínvonalon a hatalom: a Szentháromság fedőnevű első amerikai atomkísérletet is abszolút titokban hajtották végre a Halottak napja(!) nevű sivatagban, három héttel Hirosima meg Nagaszaki elpusztítása előtt. Ott is jelen volt a sajtó egyik vezető munkatársa, akit azonban titoktartásra köteleztek – és ő a szakma meg saját becsülete (és személyes biztonsága) védelmében ezt be is tartotta, holott világtörténelmi jelentőségű eseménynek volt tanúja, mint olyat hallgatta el azt a világ elől.
A vajdasági magyar nyáj pásztorai ezúttal is mestermunkát végeztek. A figyelmes olvasó talán emlékszik arra, hogy augusztusi nyílt levelemben a legtehetségesebb délvidéki politikusként szólítottam meg Pásztor Istvánt, és arra kértem – természetesen megválaszolatlanul, de mint láthatjuk, nem hasztalanul –, hogy ne féljen a másként gondolkodó magyar emberektől. Most éppen legnagyobb riválisát készül legmagasabb választott magyarként önmaga, sőt az egész törvényes rend fölé emelni. A hatalom mesterségét kitanulók jól tudják, hogy a legnagyobb fortély nem a bosszú, a büntetés és kitagadás – arra bárki képes –, hanem a veszélyes ellenség kebelre ölelése. Az érem fényesebbik oldalára citálása, hogy szem előtt tartva ne okozhasson még nagyobb kárt.
Az érem mindhárom oldalát saját táncparkettájának tekintő hatalom ezzel három legyet ütött egy csapásra. A fényesebb oldalon örök hálára kötelezett emberét ültetheti az alkotmánybíróságba – akinek kutyakötelessége lesz jó képet vágni akár a kisebbségi és tartományi jogok nyirbálásához, miközben bölcs ellenvéleményeket fogalmazhat meg saját maga megnyugtatására. Az érem visszáján ugyanakkor még sötétebb árnyékba tolják azt az erőt – konkrét esetben a Magyar Mozgalmat –, amelynek tavaly nyári felbukkanásától alaposan megrettentek. Olyannyira megrettent akkor a hatalom, hogy száznál is több tagját zárta ki soraiból – egy civil szervezet(!) létrehozása miatt. A harmadik, „elenyésző” oldalon pedig megmutatta: a kisembernek „kuss”! Tanulja meg, hogy nem szólhat bele a „nagyok” dolgába. Ez is óriási eredmény minden hatalom számára. Csak azért ne feledjük: noha az érem színe és visszája sokkal nagyobb, gördülni mégiscsak az élén képes. A másik két oldalon esetleg csak pofára esik.
Kis vajdasági magyar tragédiánk szánalmas hőse az alkotmánybíró-dinasztiára hivatott (édesapja is az volt a régi rendszerben) Korhecz Tamás, aki jó másfél évvel ezelőtt már robbantott egyszer a provincia politikai színterén, amikor kiteregette a párt piszkos ügyeit. Először „politikai nyugdíjassá” avatta magát, majd fél évvel később meghirdette a Magyar Mozgalmat, amelynek már az alapító okmányán is látszott a helyezkedés művészete: egyrészt az orbáni alaptörvény hitvallásának nemzeti hevületébe csomagolta, másrészt az orbáni politika – és annak vajdasági csatlósai – által száműzött pluralizmust hirdette meg. Eleve fából vaskarikának tűnt, de a pártármányból kiábránduló értelmiség a független gondolkodás lehetőségének utolsó szalmaszálaként még belekapaszkodott. Viszont gyorsan képtelennek mutatkozott – egy-két határozott karcsapáson túl – úszni vele. A kurta „politikai nyugdíjat” seperc alatt elfeledő, nempárt-pártot alapító vezéregyéniség pedig képviselővé avanzsált – most pedig még tovább léphet.
A színészbotrány és az újságíró-kirúgások nyomán meg a Világháló nyújtotta lehetőségekkel élve azonban megindult végre egy új, nyitott és szabad közbeszéd a vajdasági magyarság köreiben is. Ez pedig már a hatalmat is rákényszerítette arra, hogy belássa: a béklyóitól megszabaduló közélet előbb-utóbb tömegeket fog elcsábítani tőle. Ezért – saját egyéves mantráját sutba dobva, az együttműködésre sorozatban felszólító ellenzék korábbi kipellengérezését feled(tet)ve – meghirdette az együttműködés legeslegújabb stratégiáját, és az ellentábor központi figurájának tartott, nempárttagként is kirúgott Korheczet hirtelen felfelé buktatja.
Ezek után – hacsak egy újabb atombomba nem hullik a vajdasági róna romjaira – csak gratulálni lehet mindkét félnek: remek tehetségük van a 180 fokos kurzusváltásra (rosszhiszeműbben szólva: saját korábbi álláspontjaik – és a nyilvánosság – szembeköpésére). Az érem azonban így is tovább fog gördülni – a harmadik oldalán.
