A nyitva tartás ellenére üresek a piaci asztalok, befejeződött az ünnepi nagybevásárlás, véget ért az ünnep. A környéket ellepik a kidobott fenyők, amik már nem kellettek senkinek. Otthon száradnak a bejglik, sűrűsödik a kocsonya, elfogyott a szárma, már csak a csülökcsontok meredeznek a fazék alján. Mozdulatlanul emészt a család, a rokonoknak is kiporcióztuk a malacsült javát, így is alig akad hely a frizsiderben az újévi látogatók süteményeinek.
Jóllakottan és lustán gondolunk a teendőkre vagy a fényesebb jövőre. Hátha éppen ez az év jelenti az áttörést, hátha most találjuk meg a szerelmet, nyerünk a lottón, kapunk jobb állást vagy oldódnak meg régi gondjaink – ábrándozunk.
Eközben a parkokban nekiiramodtak az elszánt kocogók, akik hisznek abban, hogy nem ez volt az első és egyben utolsó alkalom, hogy erőt vettek tunyaságukon és belebújtak az edzőcipőbe. A fiatalok eldobálják a megmaradt petárdáikat kiélvezve a zajongás örömét és a büntetlenséget. Engem megrémít a robbanás, visszafordulok. „No ez az év is jól kezdődik” – jutnak eszembe a temetőbe érve Rejtő Jenő szovjet szalmazsákon kimondott utolsó szavai, akinek saját sír sem jutott a voronyezsi hómezőn.
A sorok között feltűnik egy vörös festékkel összemázolt sír. Valaki, úgy tűnik, szintén büntetlenül, akkurátusan elcsúfította a betontömböt és a márványt. Kérdezem a csőszt, hogy észrevették-e a rongálást. Nem, sok itt a sír. Ki fogja megtisztítani az összefestékezett betont és a márványlapot? Nem a temető tulajdona. Máskor is történt már rongálás, lopás, a tulaj bejelenti, jön a rendőrség – meséli a csősz –, készítenek néhány helyszíni fényképet, ahogyan most én is.
Látom az ismerősök fotóit: Tisza-part, pezsgőspohár, családi kép, új párkapcsolat, házibuli, utazás… ez az év is jól kezdődik. Talán velem van a baj, rossz az objektívem, gyengék a fényviszonyok, nem találom a témát, az okot a vidámságra. Vagy az is lehet, hogy csak megint bele kell melegedni a dologba.
