A Bagi-Nacsa páros egyik régi állandó jelenete volt az, amiben Orbán Viktor és Medgyessy Péter (majd a kormányfőcsere után Gyurcsány Ferenc) egymás szomszédjai, akik a hátsó kertben a két telket elválasztó kerítés mellett vívtak szócsatákat az aktuális problémákról. Ők természetszerűen nem értettek egymást és igyekeztek egymást lenyomni. Ezzel szemben Orbán Viktort és déli szomszédját Aleksandar Vučićot szintén egy kerítés választja el egymástól, amelynek tövében a kabaré-jelenthez hasonlóan ők valóban össze tudnak jönni és megvitatni az aktuális ügyeket. A leírt jelenet valóságtartalmát pedig erősíti az a szóbeszéd, mely szerint a két államférfi a drótkerítéstől nem messze, a Hajdújárás és Palics között az országhatáron húzódó Tőzeg erdőben, egy befolyásos haladó párti politikus erdészlakában ülnek össze időnként valóban áttekinteni a helyzetet. Persze, ezt senki se erősítette meg soha hivatalosan és egyelőre még lesifotó se készült róluk, de ettől függetlenül, tény, hogy gyakran tűnik úgy, mintha egyeztették volna belpolitikai használatra szánt lépéseiket, de egyben hatalomgyakorló módszereik és kommunikációjuk is bizonyos esetekben és kérdésekben annyira hasonló, mintha nem is két különálló országról lenne szó.
Nézzük csak a legfrissebbet. Valamilyen furcsa módon a szerb és a magyar kormány is épp az év végén döntött úgy, hogy extra segítséget nyújt a legidősebb korosztálynak, azzal, hogy ez a történet Szerbiában valahogy csendesebben, botránymentesebben zajlott le. A szerb kormány az itteni nyugdíjasoknak 5000 dináros egyszeri segélyt hagyott jóvá, azzal, hogy előrelátóan a kézbesítési költségeket magára vállalta, tehát odafigyeltek rá, hogy az 5000 dinár az nettó összeg legyen. Persze, hozzátehetjük, hogy ez még mindig nem kompenzálja a tényt, hogy a nyugdíjakat 10 százalékkal csökkentették korábban. Magyarországon 10 ezer forint értékű Erzsébet-utalványt kaptak a legidősebbek, ám itt a kézbesítés körül akadtak gondok. A posta alulteljesített, ráadásul olyan komikus esetek is voltak, hogy Ausztráliában élő nyugdíjasok is kaptak ilyen utalványt, amivel maximum fényképezkedni tudtak, a kézbesítés költségéről nem is szólva. Tehát, az ötlet mintha azonos boszorkánykonyhában, vagy egy közös egyeztetésen (például a novemberi, niši közös kormányülésen) született volna, aztán a végrehajtás kicsit felemás lett. Ahogy Đole a mindenevő kiskakasról szóló dalban megénekelte: Princip je isti, sve su ostalo nijanse.
Maga az általános hatalomgyakorlás elve is sokban hasonlít a két politikus esetében, ami betudható annak is, hogy két kommunista múltú, diktátor által irányított országról van szó, de sokkal inkább sejteti a véleménycserét. Persze, itt mindig el kell mondani, hogy a kommunista Jugoszlávia és a kommunista Magyarország, illetve Tito meg Kádár között milyen alapvető különbségek voltak, de az egésznek a gyökere az igenis ugyanaz. Mindenki dolgozott, vagyis inkább mindenkinek volt munkahelye, ha dolgozott, ha ivott az ember a gyárban, a fizetés jött minden hónapban (külföldi államadósságból, ami aztán a kilencvenes évek után omlott mindkét országra), lehetett ezt-azt hazalopni, mellette ügyeskedni, hiteleket felvenni, amit szerencsés esetben szinte vissza se kellett fizetni, tehát az emberek ahhoz szokhattak hozzá, hogy van egy kedves vezér, akinek a felelőssége, hogy az ő életük is működjön. Ennek a mentalitásnak a továbbélését ismerte fel a két kormányfő (vagy a mögöttük lévő guru). Ezért viszonyítja magát Vučić Titóhoz és igyekszik kommunikációjában saját eredményeit legalább olyan léptékűnek feltüntetni, mint az egykori elnökét, például a megépített autópályák hossza tekintetében és ezért talál táptalajra Magyarországon is Orbán a mindenki felett álló, akár a világgal is szembeszálló és a saját polgárainak rezsicsökkentést ígérő, a kizsákmányoló bankokat jól megbüntető kommunikációja. Igaz, hogy Vučić előszeretettel szónokol arról, hogy a nép mentalitásával van a gond, annak kellene változnia, de valójában ő is és Orbán is sikeresen eladják a népnek a mindenkiről gondoskodó, mindenki gondját megoldó vezér meséjét.
A két vezér esetében családjaiknak az üzleti élethez való viszonya is egy olyan momentum, amiben találhatunk párhuzamokat. Miközben mindkettejük vagyona minimális, (arról már korábban írtunk, hogy a szerb kormányfő nevén csak egy 30 négyzetméteres garzonlakás van, a legfrissebb vagyonnyilatkozat szerint Orbánnak a korábbi három helyett már csak két ingatlanja van és a számláján is kevesebb pénz van, mint egy évvel korábban) családtagjaik esetében már ez nem mondható el. Vučić családtagjai nevén több belgrádi ingatlan szerepel, illetve földterületek Óbecsén, Mitrovicán, valamint a boszniai Bugojnóban, amelyek összesített értéke 1 280 000 euró. Orbán Viktor esetében pedig többek között veje Tiborcz István üzleti ügyei jutottak el a nyilvánosság elé. A modell, miszerint a kormányfő puritán életet él, alig van valamije, ugyanakkor családtagjai egyre gyarapítják vagyonukat, úgy látszik működik, mert a tömegek nem zúgolódnak emiatt.
Az ellenzékhez, a civil szférához és a médiához való viszony is vészes hasonlóságokat mutat. Mindkét miniszterelnök hatalomra jutását követően szinte rekord gyorsasággal számolt le a korábbi többéves hatalomgyakorlásba, korrupciós ügyekbe, belső ellentétekbe belefáradt és önmagával meghasonult ellenzékkel, akik ma is olyannyira megosztottak egymás között, hogy összefogni, közös listát, közös jelöltet állítani nem tudnak, erős, alternatív programot a népnek felkínálni képtelenek, ezért aztán nem is jelentenek valós veszélyt a legerősebb hatalmi pártra, legyen az a Szerb Haladó Párt vagy a Fidesz (a haladókat inkább a belső harcok emésztik, de ez egy másik elemzés témája lehet). Ugyanez a helyzet a civil szférával is. Magyarország kormányzata ez év elején hirdetett keresztes háborút a civilek ellen.
„A Soros-birodalom álciviljeit azért tartják fenn, hogy a globális nagytőkét és a politikai korrektség világát átnyomják a nemzeti kormányok fölött. Ezeket a szervezeteket minden eszközzel vissza kell szorítani, és azt gondolom, hogy el kell innen takarítani. És most ennek, úgy érzem, eljött a nemzetközi lehetősége” – nyilatkozta Németh Szilárd, a Fidesz alelnöke, frakcióvezető-helyettese január elején. Vučić szinte folyamatosan külföldi bérenceknek és természetesen Soros által fizetett bomlasztóknak nevezi azokat a civil szervezeteket, amelyek a törvények tiszteletben tartását, a korrupciót vagy a Savamala-negyedben történtek felgöngyölítését kérik rajta számon. És érdekes módon többször is egy időben jelent meg a magyarországi kormányközeli médiában és a szerbiai bulvársajtóban, az Informerben és társaiban olyan „oknyomozó” de valójában semmiféle bizonyítékkal nem szolgáló cikk, amely Soros György, a Rockefeller-család és különböző titkos szabadkőműves meg ki tudja, milyen földalatti társaságok üzelmeiről rántja le a leplet. És akkor elérkeztünk a médiához. A haladó párt a tavaly április általános választásokat követően, vagyis a tartományi hatalom átvételét követően azonnal tisztogatásokat hajtott végre a Vajdasági RTV-ben, amivel életre hívott egy újabb nyilván Soros által finanszírozott megmozdulást, a Podrži RTV-t, de ez igazából a jéghegy csúcsa, mivel a szintén újvidéki Dnevnik napilap már korábban az irányvonalhoz lett „igazítva”, a nagyobb országos lapok versengenek, hogy ki ír szebbeket a kormányfőről, a Pink tévé gyakorlatilag az udvari kisdobosává vált, minden fontos dologról ott nyilatkozik meg elsőként a kormányfő, az állami RTS-ről nem is beszélve. Ami a magyarországi helyzetet illeti, elég csak címszavakat mondani: az állami tévék átalakítása és egyszólamúvá tétele, az Origo, a TV2 átvétele, a Népszabadság megszüntetése, a megyei lapok felvásárlása… Ma mindkét országban kétfajta média létezik a kormánykommunikáció szerint: az objektív (ami az ő álláspontjukat sugározza, az ellenzék elhallgattatása vagy kifigurázása mellett) és a bomlasztó, Soros-bérenc (akik bírálni merik a hatalmat, az nem számít, hogy az ellenzéket is, tehát akik igyekeznek valóban objektívek lenni).
Vannak olyan területek is, amiben látszólag eltérő állásponton van a két kormányzat, de ezekről elmondható, hogy sokkal inkább kifelé eljátszott dolgok, hiszen ha a mélyükre nézünk, akkor nagyon is megvan az egyeztetés. Tehát, miközben Szerbia kormányfője nyíltan EU-párti és a menekültpolitikája is a jó házigazda elvét követi, amivel szemben Orbán Brüsszel egyik legnagyobb bírálója, a menekültekkel szemben pedig a legkeményebb államférfi, igazából ez két egymást kiegészítő álláspont. Ami Vučić hozzáállását illeti, neki kettős haszna származik a menekültekkel szembeni pozitív kommunikációból: egyrészt a horvátországi Vihar hadművelet után menetoszlopokban Szerbiába érkező több százezer szerb ember miatt remekül eladható a befogadó hozzáállás, másrészt, az EU irányába is jól mutat. Hiszen vesztenivalója nincs: tudnivaló, hogy a menekültek Nyugatra akarnak menni, tehát tartósan úgyse maradnak Szerbiában, másrészt meg az unió különféle szervezeteken keresztül gyakorlatilag a menekültek teljes ellátását fedezik. És ha igazából olyan nagyon zavarná Szerbiát a határára épített drótkerítés és a magyar kormány ellenséges viszonyulása a menekültekkel szemben, akkor azt nyilván szóvá tenné. De mivel egy-két kritikus félmondaton túl nem történik semmi, így hát valószínűleg ez is egyeztetett viselkedés.
Mindkét oldalról és a Budapest és Belgrád oszlopaira kihúzott hintán ringatózó VMSZ berkeiből is folyamatosan arról hallhatunk, hogy a két ország viszonyai történelmi csúcson vannak. Az összhang szemmel látható, a kérdés csak az, hogy ki mit nyer vagy veszít a közös üzletből és természetesen, hogy a vajdasági magyarság ebben az üzletben milyen alku tárgyát képezi.
