Igaz történet – a filmek elején elhangzó két szó már magában hordozza a drámát, pontosabban azt, hogy most egy olyan eseménynek leszünk a szemtanúi, amelyet forgatókönyvíró nem képes kitalálni, amelyet csak az Élet képes megalkotni.
Ki gondolta volna, hogy egy egyszerű kérdés, amelyet egy többgyermekes anyuka logikus észjárása vetett fel, kiabálássá, lökdösődéssé és fegyelmi eljárássá fajul a zentai városházán?
Ki gondolta volna, hogy igaza lesz a férjnek, aki aznap este a síró feleségének azt mondta: Ne zokogj, meglásd, az a nő bocsánatot fog tőled kérni!
Az édesanya azért kérte a neve elhallgatását, mert mint mondta, ebben a történetben a név egyáltalán nem fontos, itt a cselekményen van a hangsúly.
„A családi pótlékkal kapcsolatos végzést nézegetve azt vettem észre, hogy a gyerekek nevei mellett a dátum megegyezik az előző évben kiadott végzésen olvashatóval. Tanácstalan voltam, ezért megkértem a férjemet, vigyen el a városházára, megkérdezem az illetékest a tolóablaknál” – mesélte a sértett, akinek a beszédtempóján is érződött, hogy még mindig felkavarják a több mint egy héttel ezelőtti események. – Sajnos annál a tolóablaknál nem volt éppen senki, de a fogadóirodában nagyon kedvesek voltak, és megkértek, fáradjak fel a 31-es irodába, ott majd segítenek. Felmentem, kopogtam, beléptem, s egy ismerős arcot láttam, aki korábban hasznos tanácsokkal látott el a papírok begyűjtésével és kitöltésével kapcsolatban. Viszont a tekintete árulkodó volt, s meg is értettem, hogy a kolléganőhöz kell fordulnom. Odaléptem hozzá, s mondtam, hogy csak érdeklődni szeretnék, de be sem fejezhettem a kérdést, ugyanis az éppen narancsot pucoló hivatalnok erélyesen rám szólt, hogy: „üljön le, és ide csak akkor jöjjön, ha van ideje – mesélte az édesanya, aki ekkor meg is állt, s kis szünetet tartott, s hozzátette: – Még mindig görcsbe rándul a gyomrom, ha eszembe jut az, amit átéltem – majd így folytatta:
„Türelmes voltam, megvártam, amíg megpucolta a narancsot, majd feltettem a kérdést, s azt is elmondtam, hogy az egyik gyerek nevét rosszul írták. A válasz így hangzott: Mit pofázik, fogja be! Ezt nem mi csináljuk, ez Belgrádhoz tartozik!” – kiabált a nőre R. M., a hivatalnok, majd pedig a kabátjánál fogva elkezdte rángatni, cibálni és közben a normális hangnemnél sokkal magasabban azt mondta, hogy: Gyerünk a főnökömhöz, gyerünk a főnökömhöz.
„Azt válaszoltam, nem megyünk a főnökéhez, én megyek haza, hagyjon békén. Két tanú látta az esetet, a már említett kolléganő többször is bocsánatot kért tőlem”.
„Bizonyára mindenki tudja, milyen rossz érzés, amikor sírni látjuk a kedvesünket, főleg akkor, ha tudjuk, hogy ártatlanul bántották, szégyenítették meg, beszéltek úgy vele, ahogy az ember a kutyájához sem szól” – mondta a férj, aki még aznap eldöntötte, nem hagyja annyiban a dolgot. Néhány ismerősénél, barátjánál érdeklődött, hogyan lehet panaszt tenni.
„A síró feleségemnek is azt mondtam, ne zokogj, meglásd, az a nő bocsánatot fog tőled kérni! Írásos panaszlevelet adtunk át a közigazgatási hivatal vezetőjének címezve. A levélben pontosan, időrendi sorrendben leírtuk, hogy mi történt, és kértük, hogy vizsgálják ki az ügyet”.
A Szabad Magyar Szó értesülései szerint az írásos panasz még meg sem érkezett, Sarnyai Rózsa Editet, a közigazgatás vezetőjét már értesítették az esetről, s ő – függetlenül, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség tagjáról volt szó, amelynek ő is tagja – azonnal kérte a történtek kivizsgálását. Ezt támasztja alá az is, hogy két nappal az incidens után R. M. felhívta a sértettet, s bocsánatot kért tőle.
„Nagyon kedvesen azt kérdezte, hogy beszélhetünk-e? Mondtam, hogy igen, mit szeretne. Ekkor ő elnézést kért, azzal mentve magát, hogy már nagyon éhes volt, s emiatt viselkedett velem úgy. Elmondta, hogy a végzést kijavították, és választhatok, személyesen szeretném-e átvenni, vagy a futár kézbesítse… Pár napra rá az én nevemre érkezett egy levél, amelyet Sarnyai Rózsa Edit írt alá, s amelyben az áll: munkaviszonyból eredő kötelezettsége súlyos megsértése miatt fegyelmi eljárást indítanak a hivatalnok ellen, s annak eredményéről majd értesítik őket”.
Amikor arról kérdezem a házaspárt, hogy a városházán történtek után belegondoltak-e abba, ha esetleg szóvá teszik a sérelmüket, akkor később valamilyen hátrányuk származhat majd belőle, szinte egymás szavába vágva azt felelték:
„Egy pillanatig sem gondolkodtunk azon, hogy elhallgassuk az ügyet. Mindenkinek így kellene tennie, és akkor a hivatalnokok egy része nem engedhetné meg magának azt a stílust, azt a modort, azt az arroganciát, amellyel sok esetben viszonyul az ügyfélhez. Egyre több fiatal megy el Vajdaságból, de az itt maradottaknak szóvá kell tenni az ehhez hasonló eseteket, nem szabad meghunyászkodniuk, ki kell állniuk a saját igazukért, csak így lehet normális világot teremteni. Csak így tudjuk megelőzni, visszaszorítani a pökhendi, következmények nélküli viselkedést”.
(Írta: Dimity Daniella, Fotó: Illusztráció)
