Egy évtized.
Nagyjából ennyi Szerbiában egy vezér szavatossági ideje. Ennyi idő kell ahhoz, hogy a nép felfigyeljen rá és megismerje, aztán elkezdje csodálni és isteníteni, a magasba emelje, majd csalódjon benne és kiköpje önnön testéből – amikor is bekövetkezik az elkerülhetetlen bukás. Sajátos belső lelki szükséglete ennek a közösségnek, hogy nem elnököt és kormányfőt akar magának, hanem Messiást – amelyben mindig törvényszerűen csalódik. A folyamat ciklikus.
A kilencvenes években Milošević volt a Messiás. Az ember, aki nem hagyja, hogy bárki is megverje a (koszovói) szerbeket. Aki a nemzet minden tagját egy országba tömöríti és gondot visel mindenkiről. Aki szembeszáll az egész világgal, ha a saját népét kell megvédenie. Láttuk a végét. A saját népe zavarta el, látványos külsőségek mellett.
Aztán jöttek a kétezres évek, és az új Messiás. Tadić, az européer. A bölcs és békeszerető vezető, aki kivezeti a háborúktól megfáradt országot a válságból, elhozza mindannyiunk számára az áhított jólétet, és elvisz bennünket Európába. Akkor bukott meg, amikor talán a legkevésbé számított rá.
Az új évtized új Messiást hozott. Most Vučić a neve. Ő mártír. A sarki boltba jár ásványvizet vásárolni a saját fizetéséből, hogy legyen mivel megkínálnia egy-egy nagykövetet vagy kormányfő kollégát, akiket épp vendégül lát. Mert ő egy dinárt sem költ el feleslegesen az állam, illetve az adófizetők pénzéből. Törődik azzal, hogy mi van az egyszerű emberek frizsiderében. Nagyon a szívén viseli a szerb nép sorsát, és mindenét feláldozza Szerbiáért, még önmagát is.
Most is csak azért jelölteti magát köztársasági elnöknek, mert az ország érdeke ezt kívánja. Neki ez személy szerint nem hiányzik, a háta közepére sem kívánja, de mit lehet itt tenni, ha egyszer Szerbia ezt kéri tőle, akkor ő meghozza ezt az áldozatot is. Feláldozza magát Szerbia oltárán.
Persze, nem olyan borzasztóan nehéz kitapintani az ilyen „one man show” típusú politizálás gyenge pontját. Ha minden egy emberre épül, akkor, ha kiesik az az egy ember, dől az egész rendszer. Tényleg nem egy bonyolult feladat dekódolni ezeket a Vučić-féle mondatokat: „Nagyon szeretem Tomislav Nikolićot, és mindenki mást, de a legjobban Szerbiát szeretem. Előfordul néha a politikában olyan helyzet, hogy valamit egyszerűen meg kell csinálni annak érdekében, hogy megőrizzük az országot”. Emberi nyelvre lefordítva: Tomo gyenge és népszerűtlen, ezért ő nem indulhat jelöltként, mert fennáll a veszélye, hogy veszít. Nekem kell indulnom, mert én vagyok az ország, amit meg kell őriznünk.
Vučić kényszerpályán halad. Nyilván ezt legmélyebb álmából felébresztve sem fogja soha nyíltan bevallani, mint ahogy pártja és szövetségesei sem, de az egyszemélyes megoldások törvényszerű következményeként nincs más választása, mint hogy ő rohanjon folyamatosan előre. Mert nincs helyette, mellette, mögötte senki. És ezzel pontosan és elkerülhetetlenül ugyanazt a pályát járja be, mint elődei, az első és a második Messiás.
Van még egy (nyilván több is) lehetséges olvasata ennek a Vučić-féle jelölésnek, és egyáltalán, az elnökválasztásnak – erről azonban sajnálattal meg kell állapítani, hogy az már nem csupán szerbiai sajátosság. Általános jelenség, szinte már közhely: a választópolgár felejt. Két, negatív értelemben vett ikonikus név fémjelezte és szimbolizálta a kilencvenes évek háborúit, nyomorát, gyűlöletbeszédét, korrupcióját, politikai gyilkosságait: Milošević és Šešelj.
A politikai szárnyait bontogató ifjú Vučić pedig az egyiknek kiszolgálója, a másiknak a legközvetlenebb munkatársa volt, egy évtizeden keresztül. Az ő nevéhez fűződik az elmúlt három évtized legsúlyosabb és legbrutálisabb sajtóterrorja, amikor kemény dinármilliókkal büntette tájékoztatási miniszterként az ellenzéki sajtóorgánumok tucatjait, akik egy kicsit is más hangot mertek megütni az uralkodó miloševići kurzussal szemben. Azt pedig, hogy emberek halála terheli-e a lelkiismeretét, mindenki döntse el a saját megítélése szerint, mindenesetre szintén (illetékes) tájékoztatási miniszterként nem rendelte el az országos közszolgálati tévé stúdióinak kiürítését az 1999-es bombázások idején, holott jól tudta, hogy az épület ott szerepel a NATO-gépek potenciális célpontjainak listáján. Tizenhat ember halt meg.
Szerbia tehát épp arra készül, hogy a rendszerváltozás utáni első Messiás politikai iskolájában nevelkedett ifjoncot emelje végképp trónra, aki majd elvezeti népét a Kánaánba. Úgy látszik, még mindig nem olvasták el elegen Radoje Domanović Vezér (Vođa) című klasszikus novelláját.
Pedig nem ártana.
