Még el sem kezdődött a választási kampány, sőt azt sem tudjuk még, hogy csak elnököt választunk vagy a parlament új összetételére is voksolunk, a biztos szavazatok gyűjtése már hetek óta zajlik. Talán nincs is olyan szerbiai közvállalat, ahol az igazgató, munkavezető vagy más vezető beosztású pártkatona ne osztotta volna szét a biztos szavazatokat gyűjtő listát a dolgozók között. Főleg azokra számítanak, akiknek a munkahelye kétséges, például akik évek óta (persze törvénytelenül) meghatározott időre szóló szerződéseket kapnak kézhez. Azokat is meglovagolják, akikről tudják, hogy a családban egyedül ők állnak munkaviszonyban, így nem kétséges, hogy össze fogják gyűjteni a biztos szavazatokat. Mivel minden közvállalatban tudható, hány embertől kell ebben az évben megszabadulni a racionalizáció címszava alatt, így mindenki alatt rezeg a léc.
Miről is van szó? Egy listáról, amelyre felkerülnek azok a nevek, személyi számok és telefonszámok, akik az adott pártra adják majd le a szavazatukat.
Hogyan történik mindez? A biztos szavazatokat gyűjtő meggyőzi családtagjait, rokonait szomszédait, barátait, hogy a szavazáson a megfelelő számú jelölt nevét karikázzák be. Minderről mobiltelefonjukkal fotót is kell készíteniük a voksolás alatt. A biztos szavazatokat gyűjtőn később ezeket a szavazatokat az igazgató, munkavezető vagy más vezető beosztású pártkatona számonkéri. Azt is számonkérik, ha a biztos szavazók nem járultak a szavazóurna elé, hiszen a személyi szám alapján mindezt könnyen le lehet ellenőrizni, ahogyan azt is, kire szavaztak, hiszen a listát összeállítónak le kell adnia a fotókat is a saját biztos szavazóiról. Tehát a biztos szavazatokat gyűjtő garantál saját állásával a biztos szavazatokról. Mindez nem gond abban az esetben, ha a listát összeállító, valamint az azon szereplők mind elkötelezett pártkatonák vagy szimpatizánsok és lista nélkül is a számukra szimpatikus pártra adnák a szavazatukat és győzködés nélkül is az urnák elé vonulnának. A gond akkor kezdődik, amikor a listaállítással a munkaadó a dolgozóit kötelezi és ezzel fenyegetik egzisztenciájukat. Legtöbbjük persze bevállalja, nem akar állás nélkül maradni.
Sokszor olyan pártra kell gyűjtenie a biztos szavazatokat, amelyet nem támogat és önszántából sohasem szavazna rá. Ilyenkor nem büszkeséggel és emelt fővel, hanem meghunyászkodva, könyörögve környékezi meg idősebb családtagjait, rokonait, szomszédait és ismerőseit, töltsék ki az adatlapot. Az idős szón van a hangsúly. Bizonyára abból indulnak ki, nekik már úgy is mindegy, lehet meg sem érik a mandátum végét. Bizonyára az idős szülők, rokonok is úgy vannak vele, „csak a Ferinek megmaradjon az állása, hisz két kicsi gyereke is van és olyan nehezen vették fel a vízművekhez, a szegény felesége meg sehogy sem tud elhelyezkedni, hiába végezte el a tanítóképzőt”. És szavaznak. Hiszen mindegy is. Megszokták, úgysem változik semmi, csak rosszabb lesz. Ahogy ők sem fiatalodnak és az egészségük sem javul az évek során, úgy a politikában sem változik semmi, mindegy is, kire adják a voksukat. És igazuk is van.
Addig amíg a Ferik nem csapnak az asztalra, nem állnak ki saját jogaikért, szabadságukért, gondolataikért és addig amíg a rokonok megsajnálják a meghunyászkodó közpénzen tengődő Feriket és nem saját meggyőződésük szerint szavaznak, addig nem is változik semmi.
(Az írás a Családi Kör február 23-ai számában jelent meg)
