1992. március elsején ért véget az a kétnapos népszavazás, amelyen Bosznia-Hercegovina Szocialista Köztársaság (akkor még úgy hívták) választópolgárai, mintegy 63,7 százalékos részvétel mellett, 99,7 százalékban az addigra már csak négytagúvá zsugorodott Jugoszláviától való elszakadás mellett döntöttek. 1995 óta ezt a napot Bosznia függetlenségének napjaként ünneplik.
A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság akkor már valójában nem is létezett, hiszen az 1991 júniusában függetlenségüket kikiáltó Szlovéniát és Horvátországot az Európai Közösségek mind a 12 akkori tagállama már januárban elismerte, a többit pedig a Badinter-bizottságon keresztül felszólította, hogy nyilatkozzanak függetlenedési szándékukról.
Bosznia a volt Jugoszlávia etnikailag és vallásilag is legvegyesebb tagköztársaságának számított. A terhes múlt ellenére erős hagyományai voltak a három nagy vallás (iszlám, pravoszlávság és katolicizmus), valamint a hozzájuk tartozó három legnagyobb etnikum (a nemzeti státust csak a szocialista Jugoszláviában elérő muzulmánok vagy bosnyákok, a szerbek és a horvátok) békés együttélésének. Sok volt a vegyesházasság is.
Az első többpárti választásokat 1990 novemberében tartották, és a többség etnikai alapon szavazott, ami Szerbia és Horvátország után Boszniában is előrevetítette a nacionalizmus erősödését. Az elnökség elnöke a muzulmán Alija Izetbegović lett, a kormányfői posztot a horvát Jure Pelikan kapta, a parlament pedig a szerb Momčilo Krajišnikot választotta elnökéül, tehát akárcsak a szocializmus korszakában, szándékosan felosztották a három közjogi méltóságot a három etnikum képviselői között.
Szlovénia és Horvátország függetlenedése után Izetbegović és a muzulmán pártok a függetlenség mellett szálltak síkra, ám a két keresztény etnikum, amelyeknek saját anyaállamuk is létezett, ódzkodtak ettől a lakosság (egyszerű) muzulmán többsége miatt.
A szerbek már 1991 folyamán „szerb autonóm körzeteket” hoztak létre, 1992 januárjában pedig kikiáltották saját államukat, a Bosznia-Hercegovinai Szerb Köztársaságot. A horvátok szintén megpróbálták létrehozni saját tartományukat, Herceg-Boszniát (Herceg-Bosna)
Szavazólap az 1992-es boszniai függetlenségi referendumról. Ezen a példányon az Igen szavazat van bekarikázva, amihez horvátul hozzáírták, hogy „MINDIG”.
A Badinter-bizottság határozata nyomán a szarajevói parlament népszavazást írt ki március 1-jére, aminek tisztességét nemzetközi megfigyelők is igazolták, míg a szerb nacionalista vezetőség tiltakozott ellene, és boszniai a szerbek túlnyomó többsége bojkottálta a referendumot. A végeredmény hitelesítésének napján, március 6-án Izetbegović kikiáltotta Bosznia-Hercegovina függetlenségét. A nemzetközi közösség ezt napokon belül el is ismerte.
Viszont az ország akkorra már három részre szakadt és sodródott bele a háborúba, amelyből a a második világháború utáni legsúlyosabb európai katonai konfliktus alakult ki. Az etnikai tisztogatások, sikertelen béketervek, majd az egy időben háromoldalúvá szélesedő háború több, mint százezer halottat és több, mint kétmillió menekültet hagyott hátra. A halottak között a civil áldozatok többen voltak, mint a katonák. A nemzetközi békeerők tehetetlenek voltak a szerb csapatok kegyetlenkedéseinek megakadályozásában.
A NATO 1995 szeptemberében avatkozott be és a háborúzó feleket tárgyalásokra kényszerítette. Háromtagú közvetítői erőfeszítéssel 1995 november 1-je és 21-között sikerült kieszközölni a békeszerződést, amelyet Alija Izetbegović boszniai, Franjo Tuđman horvát és Slobodan Milošević elnök írt alá decemberben, Párizsban. A daytoni egyezmény két entitásra osztotta az országot, az egynemzetiségű Republika srpskára és a közös muzulmán–horvát Bosznia-hercegovinai Föderációra.
A két országrésznek, valamint a közös államnak külön-külön kormánya, parlamentje és alkotmánya van. Az államapparátus nagysága és bonyolultsága folyamatos bénultságot okoz, amit még az Európai Unió daytoni rendelkezéseket végrehajtatni felhatalmazott főképviselőjesem képes ellensúlyozni.
A feszültség az utóbbi időben újra kiéleződött: egyrészt a gazdasági pangás és munkanélküliség miatt, másrészt azért, mert a szerb entitás vezetői –moszkvai és belgrádi támogatással, különösen a Krím-félsziget orosz annektálása óta sikerben reménykedve – saját népszavazás kiírását szorgalmazzák, amelynek nyomán a Republika srpska elszakadna és csatlakozna Szerbiához.
Feltehetőleg ennek az ellensúlyozására történt, hogy a központi kormányzat 2017. február 23-án kezdeményezte a hágai Nemzetközi Bíróságon a Szerbiával szemben tíz évvel ezelőtt lefolytatott perben hozott ítélet felülvizsgálatát. A nemzetközi bíróság akkor felmentette Szerbiát mint államot a boszniai Srebrenicában véghezvitt népirtásban való bűnösség felelőssége alól, de megállapította, hogy Belgrád megszegte azt a kötelezettséget, amelynek alapján meg kellett volna akadályoznia az ilyen cselekményeket a jugoszláv utódállamban. Az akkor is Szarajevó beadványára indított eljárást lezárva az ENSZ-bíróság megállapította, hogy az ENSZ-békefenntartók védelme alatt álló Srebrenica elfoglalása után, 1995 júliusában elkövetett tömegmészárlás (amelyben több, mint 8000 boszniai muzulmán vesztette életét), jogilag kimeríti a népirtás fogalmát. A népirtást „a boszniai szerb hadsereg tagjai követték el” – áll az ítéletben.
A hivatalos szerb álláspont szerint ugyan szörnyű bűncselekmények történtek Srebrenicában, de azokat nem lehet népirtásnak minősíteni. A felülvizsgálatot az eljárás lezárásától számítva tíz éven belül lehet kérelmezni, s ez a határidő éppen február 26-án járt le.
Dr. Várady Tibor vajdasági származású nemzetközi jogász, aki a Bosznia-Hercegovina elleni első perben Szerbiát képviselte, úgy véli: ahhoz, hogy Szarajevó keresete alapján újraindítsák a Belgrád elleni eljárást, újabb tényeket és bizonyítékokat kellett találni, amelyek bizonyítják a népirtási szándékot. Mint mondta, olyan tényről kell, hogy szó legyen, amely másfajta döntést eredményezhet. Nem elég azt bizonyítani, hogy Szerbia támogatta a Republika srpska hadseregét, hanem azt kellene bizonyítani, hogy Szerbia népirtást akart végrehajtani Srebrenicában. „Ez nem elképzelhetetlen, de nem is valószínű” – tette hozzá dr. Várady egy, a témáról szóló részletes iterjúban a Szabad Magyar Szó számára. „Ha Szerbiát elmarasztalnák, Szerbia lenne a történelemben az első ország, amelyet egy bíróság népirtásért elmarasztal”, és az esetleges kártérítés Szerbia minden polgárát súlyosan érinthetné, beleértve azokat is, akik elhatárolódtak a háborútól, miközben Bosznia-Hercegovina minden polgára élvezhetné annak hasznát, még azok is, akik esetleg személyesen réészt vettek a srebrenicai népirtásban.
