„Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben.”
– Arany János: Élet (részlet) –
Még nálunk, a Délvidéken/Vajdaságban is megemlékeztek Arany János 200 évvel ezelőtti születésnapjáról, március 2-áról. Először az oromhegyesi általános iskola tartotta meg aznap délután az iskola napját, ezzel vette kezdett az emlékév eseménysorozata. Mivel Arany Jánosról szinte mindent elmondtak az eddigi méltatók így ajánlom, nézzék meg az Oromhegyesen, az ünnepségen készült videót (Baganj Igor tanár úr felvétele).
Itt és most nem Arany Jánosról, tevékenységéről, műveiről kívánok írni, maradok azoknál a gondolatoknál, amelyek az iskola neve (Arany János Általános Iskola Oromhegyes) kapcsán jutottak eszembe.
Mivel ez az iskola öt település (Oromhegyes, Orom, Tóthfalu, Völgyes és Újfalu) nebulóit gyűjti össze, elmondhatjuk a XIX. századi Oromi Tanyák területén található. Ekkor, a kiegyezés után került sor a tanyasi gyűjtő iskolák létrehozására, amelyek névtelenek maradtak, mert csak az út neve, ahol felépítették jelölte őket. Ki kell mondani azt is, e területen nem léteztek települések sem, csak az akkor elkészült, Zenta és Szabadka között közlekedő vasút megállói köré kezdtek a tanyák koncentrálódni (völgyesi és oromi vasútállomás). Település csak 1852 után jött létre, amikor a szétszéledt betyárok, napszámosok, kisbirtokosok jobbágyai a Telecskai-dombok peremén területfoglalással vagy olcsó telkek megvásárlásával létrehozták Siposfalvát, Zákóföldét, Kúriát. E településcsírák, hiába akarták a nagybirtokosok eltörölni őket, nagyon gyorsan összenőttek, majd elnevezték az így kialakult falut Kis-Hegyesnek. Hiába voltak a lakosok nincstelenek, belátták az oktatás fontosságát és saját pénzükön felfogadtak egy képesítés nélküli egyént (Kálmán Jánost) magántanítónak, aki a lakosok által, a vallásgyakorlás céljaira felépített épületben oktatta a tanulókat. Mivel a falu szinte napról-napra nőtt, a kezdetben Ókanizsa, majd 1904 után Magyarkanizsa község testülete két iskolát is épített (szintén az 1904 után már így nevezett) Oromhegyesen. A második település, Tóthfalu volt, amelyet ifjabb Tóth József hozott létre, aki béresei számára kis telkeken lakóházakat, de szintén saját vagyonából iskolát, templomot és tűzoltóotthont is építtetett. Ez a helyzet nem változott sem az I., sem pedig a II. világháborút követően. Oromhegyesen két iskolaépületben egy, míg Tóthfaluban egy épületben egy általános iskola működött, a többi területen pedig csak a tanyasi iskolák léteztek, ezek egyike sem volt elnevezve híres személyről.
Ha tetszik ez az ott lakóknak, ha nem, Völgyes és Orom települések az 1950-es években jöttek létre a tanyák felszámolási kísérletének eredményeként, míg Újfalu (kezdetben Csillagfalunak nevezték) az elkobzott földterületekből kialakított szövetkezet területén épült fel, főleg a második világháborút követő betelepítéssel (kolonizációval) ideérkező szerb családok részére.
Az ötvenes években beköszöntő politikai enyhülés eredménye lett a már meglevő falusi iskolák (oromhegyesi és tóthfalusi) elnevezése a legismertebb költőkről. Így lett az oromhegyesi iskola névadója Arany János.
Én 1977. október 3-tól lettem az oromhegyesi Arany János Általános Iskola fizika-kémia szakos tanára. Azért nem elsején, mert az szombat volt, én pedig hiába szakítottam meg az előző helyen a munkaviszonyomat szeptember 31-én. Amint elkezdtem itt dolgozni, közölték velem, még abban az évben megszűnik az Arany János Általános Iskola, egyesül az oromi (névtelen) általános iskolával, közös nevük pedig Kiss Ferenc lesz. Rákérdeztem, Kiss Ferencet mi köti a falukhoz, a tanyavilághoz? A válasz megdöbbentett: „Ő volt a Petőfi-brigád parancsnoka”. Mondtam: „Én a költőre, József Attila barátjára gondoltam”. Mivel előtte Petőfi Sándor Általános Iskolában dolgoztam, a Petőfi iskolák rendszeresített találkozóján a túlélőktől sokat hallottam a parancsnokról, ők azt mondták Franja Kiš magyarul nem tudó borbély volt, aki önmagát először századosnak, majd kapitánynak nevezte ki. Számtalan esetben sajátkezűleg végezte ki a hadifoglyokat, de saját katonáival sem bánt kesztyűs kézzel. Így tudtam meg azt is, szintén egy túlélőtől, hogy a kapitány úgy halt „hősi halált”, hogy saját katonái közül egy hátba lőtte.
Egy évig még létezett az oromhegyesi Arany János munkaegység, de az akkori hisztérikus integrálási folyamatok vége az lett, egész Magyarkanizsa községben létrejött az Október 8. Iskolaközpont, ebben jelent meg a Kis Ferenc Általános Iskola (oromi székhellyel), aminek létezett egy (akkor már névtelen) oromhegyesi munkaegysége. Az 1987-es igazgatóváltás azt hozta magával, hogy a Kis Ferenc Általános Iskola székhelye Oromhegyes lett, de sem ez, sem pedig az iskolaközpont későbbi szétesése nem eredményezte a név megváltozását, 38 évig viselte ez az általános iskola a háborús bűnökkel is joggal gyanúsítható egyén nevét.
Úgy hiszem, a nevekkel kapcsolatban lenne még mit tenni az önkormányzatainkban, a nemzeti tanácsban, hiszen mind a mai napig léteznek még olyan elnevezésű iskolák, ahová a magyar nemzeti közösség gyermekei (is) járnak, amelyek felülvizsgálatra szorulnak. Vegyük csak példaként az 1944 őszéhez kapcsolható dátumokat, azokat a személyeket, akiket akár terroristának is megbélyegezhetnénk (Žarko Zrenjanin, Sever Đurkić, Zdravko Gložanski, Feješ Klara – azaz: Fejős Klára –, Šamu Mihalj – azaz: Samu Mihály stb.). Miért róluk nevezték el az iskoláinkat? Miért kellett eltűnniük Zentán a Petőfi Sándor, a Dózsa György iskoláknak, miért degradálták munkaegységekké a Thurzó Lajos és a Csokonai Vitéz Mihály elnevezésű oktatási intézményeket? Ezekre a kérdésekre illene már közösen meglelni a válaszokat, mert nem tehetjük meg hogy méltatlan embereket állítsunk példaképként a mai gyermekek és a jövő generációi elé. Ha nagyon kötekednék, még azt is elmondhatnám, hogy számomra azok közül, akik már nincsenek közöttünk, pl. Keszég Károly, Varga Zoltán, Gion Nándor, Bori Imre, Huzsvár László, Fehér Kálmán (biztosan lenne még több ilyen személy), akiknek az élete, a tevékenysége, az eredményei sokkal inkább példaként szolgálhatnának az utódaink számára mint azok, aki semmi mást nem tettek, csak a saját elveik, esetleg az erőszakos hadba hurcolás miatt életükkel fizettek olyan háborús összetűzésekben, amelyek még ma sincsenek tudományos igényességgel kikutatva és értékelve.
Miközben e sorokat írtam, megjelent az interneten egy tudósítás. Ebből csak egy gondolat ragadta meg a figyelmemet, ami így szól: „Pásztor István szerint az elmúlt száz évben most a legjobb Szerbia és Magyarország viszonya, amiben nagy érdeme van Aleksandar Vučićnak is, akinek mindig jó érzéke volt a kisebbségi kérdésekhez, és egyebek mellett ezért támogatja őt”. Ez már egy olyan tett, ami beleillik az eddig leírtakba, a legjelentősebb délvidéki/vajdasági magyar politikai szervezet elnöke piedesztálra emelte, azaz kinevezte példaképpé a jelenlegi szerbiai miniszterelnököt, így már csak a következő lépés hiányzik, egy idevalósi szerb és magyar nyelven oktató iskolát kell róla elnevezni. Ha Titonak lehetett…!!!
Nem véletlenül írtam a cím alá Arany János egyik verséből való gondolatot. Az az egyenes gerincről, a nagybetűs EMBERről szól. Úgy tűnik, mindez nem mindenkinek sikerül!
(A fotó illusztráció)
