Komoly zavar tapasztalható a szerbiai belpolitikai színtéren. Megy a helyezkedés, zajlanak a politikai alkudozások, ki indít saját jelöltet az elnökválasztáson, ki áll egy már induló jelölt mellé, ki az, aki összefogásra buzdít, feltéve, ha az a személy mögé áll mindenki, akit ő javasol. Igazából minden választás előtt tapasztalható ez a fajta „lökdösődés a 16-oson belül”, a jelenlegi ellenzéki zűrzavar azonban most mégis más.
Összességében a szerbiai politikai élet szereplőit egyfajta idősík alapján két csoportba oszthatjuk: a kilencvenesekre és a kétezresekre. Az előbbi csoportba tartoznak azok, akik még Milošević árnyékában kezdték a politizálást, ők többségében a jelenlegi hatalom körül összpontosulnak. Ide tartozik Tomislav Nikolić, a radikális párt örökös második embere, aki a haladóknál is ugyanezen a pozíción végzett, sőt lehet, hogy még hátrébb, a kormányfő Aleksandar Vučić, a leglelkesebb ifjú radikális. Ők Vojislav Šešelj tanítványai, aki szintén ide sorolható, mert szemmel láthatóan csak névleg ellenzéki, valójában a haladók támogatója. Azután itt van Ivica Dačić, Milošević ifjú neveltje, aki a vérzivataros években az SZSZP szóvivője volt, aztán a kétezres években sikeresen vonta uralma alá a pártot és semmiképp se feledkezhetünk meg az egykori first lady Mira Marković JUL-jának ékességéről, Aleksandar Vulinról sem, aki álmából ébredve is képes ódákat zengeni a kormányfőről. A kilencvenes táborba tartozik még Vuk Drašković, az utcák és terek egykori királya, a lánglelkű ellenzéki vezető, aki ma szintén a haladók koalíciós partnere, megmaradt maroknyi hívével együtt. A másik, úgynevezett kétezres csoportba azok tartoznak, akiknek a csillaga 2000. október 5-ét követően ívelt fel és azóta is áll a szerbiai politika egén. Ebbe a csoportba főként az egykori DOS – Szerbiai Demokratikus Ellenzék hullámán belovagolt politikusok tartoznak, a Demokrata Párt jelenlegi vezetői (a párt két régebbi vezetője közül Zoran Đinđićet lelőtték, a „nagy öreg“ Dragoljub Mićunović pedig már csak egyfajta bölcs vénként figyeli a történéseket) és hát a DP-ből kinőtt összes párt és azok vezetői: a đinđići eszmét aprópénzre váltó Boris Tadić, a meggyilkolt kormányfőt a kabinet élén követő Zoran Živković és az 1996-os egyetemi tüntetések hordószónoka Čedomir Jovanović. De nem feledkezhetünk meg a VSZL örökös elnökéről, az egykoron hiteles autonomistának és békeharcosnak számító Nenad Čanakról sem, aki szintén úgy érzi, még mindig keresnivalója van a politikában. Ő egyfajta határeset, hiszen politikája hitelesebb részét a kilencvenes években képviselte.A felsorolt csoportokról összességében elmondható, hogy negyed évszázada, amióta a többpártrendszernek nevezett berendezkedés valamiféle paródiája működik ebben az országban, azt ők határozzák meg. A másik fontos hasonlóság köztük: semmiben se különböznek egymástól, ami a politikai viselkedést illeti. Szinte mindenki szövetkezett már mindenkivel, hivatalosan vagy nem hivatalosan, országos vagy alacsonyabb szinteken, vagyis: egyforma politikai kereskedőkről van szó, akiknél az elvek régen háttérbe szorultak, a hatalom megszerzése felülír mindent.
Az előttünk álló elnökválasztások elsősorban azért okoznak zavart a rendszerben, mert azzal fenyegetnek, hogy a politikába beleöregedett, abból prosperáló elitet kimozdíthatják ebből a kényelmi pozícióból, ahol nem kell magukat megerőltetni, rutinból tudják hozni a megszokott alkukat, kliséket, kifogásokat, megnyilvánulásokat.
Megjelent ugyanis két olyan elnökjelölt, akik átrendezhetik ezt a felállást. Vuk Jeremić több külföldön töltött év után tért vissza Szerbiába. Külügyminiszterként elsősorban Koszovóval kapcsolatos megnyilvánulásaival keltett figyelmet, gyakran okozott diplomáciai kellemetlenségeket is. A jól értesült források tudni vélik, hogy az elnökválasztás után pártot is alapít. Eddigi munkája alapján ez nyilvánvalóan egy inkább jobboldali erő lesz, amelyben hangsúlyos lesz a szerbség, a nemzeti érdekek, Koszovó hangsúlyozása. A másik jelölt Saša Janković ombudsmanként vált ismertté. Ő a polgári méltóságra esküszik, a joguralomra, a törvények tiszteletben tartására, a különböző csoportok egyenjogúsára. Ő is hosszú távra tervez, pártot valószínűleg nem fog alapítani, inkább egyfajta polgári, demokratikus koalícióban gondolkodik, amely laza szövetségbe fogná azokat a szervezeteket, mozgalmakat, amelyek támogatásukról biztosították, azok önállóságának megőrzése mellett.
A két jelölt megjelenése elsősorban az ellenzékieket hozta kényelmetlen helyzetbe, méltán veszélyeztethetik komótos pozícióikat. A kétezresek csoportjának inkább Janković jelent veszélyt, mert ő az aki kifoghatja a vitorlájukból a szelet, ha hitelesebben, kompromisszummentesebben, korszerűbben, új arcokkal tudja képviselni a polgári értékeket, akkor ők el is tűnhetnek a süllyesztőben. Jeremićtől meg méltán tarthat a haladó párt is, mert neki kilencvenes múltja nincs, külügyminiszteri szerepvállalása pedig a nemzeti beállítottságú szavazóknak szimpatikus lehet.
A történetnek külön kuriózuma is van, ez pedig Saša Radulović és az Elég volt mozgalom helyzete. Miután hajszál híján benavigálta magát tavaly a parlamentbe, Radulović önelégülten hitte, hogy ő lesz az új ellenzéki erő, aki körül egy kormányváltó kritikus tömeg összeállhat. Az ő elve: akkor lesz erős az ellenzék, ha minden párt és szervezet beolvad az Elég voltba. Ez nem történt meg, a két másik jelölt saját elvei mentén megkezdte kampányát, ami áthúzta Radulović számítását, aki ezért egy furcsa ámokfutásba kezdett. Kitalált egy furcsa matematikai képletet, amelynek a lényege, hogy ők indítanak egy harmadik jelöltet és így a háromból egy nagyobb eséllyel juthat a második fordulóba, mintha csak ketten lennének. Világos, hogy Radulović csőrét mi böki. Saját magára osztotta az ellenzéki vezető szerepét, ám két erős, szuverén jelölt megjelenésével ez nem tud megvalósulni.
Amellett, hogy az elnökválasztás kimenetele sem tekinthető lefutottnak, hiszen nem minden párt tagsága üdvözölte vezetősége döntését arról, hogy kit is kell támogatni, ez a voksolás egyfajta politikai tisztítótűz is lesz. A választás befejezését követően megkezdődhet a politikai színtér átrendeződése, esély mutatkozik rá, hogy a politika kufárjai eltűnjenek a süllyesztőben és új, hitelesebb arcok jelenjenek meg.
A jegyzet a Családi Kör hetilap 2017.0 2.23-i nyomtatott számában jelent meg és a lap engedélyével közöljük. Ha szeretné a jegyzeteket időben olvasni, vásárolja meg vagy fizessen elő a Családi Körre.
