Woodrow Wilson amerikai elnök 1913. március 15-én tartotta a történelem első államfői sajtótájékoztatóját. Nem pont önszántából, hanem valahogy úgy alakult. Túl sok újságíró gyűlt össze, akik kiváncsiak voltak az új amerikai elnökre, a Fehér Házban pedig csak egy kisebb helyiség volt a sajtó számára, így nem tudott minden egyes újságíróval külön beszélgetni, inkább mindnyájukhoz beszélt egyszerre, az újságírók pedig kérdezhették. Ezzel hagyományt is teremtett és „feltalálta” a modern sajtótájékoztatót. Néhány nappal később úgy fogalmazta meg elvárásait a sajtóval szemben: „Ne azt mondják el az országnak, hogy én mit gondolok. Azt mondják el nekem, amit az ország népe gondol.”

Valószínű nem tudta, hogy 1848-ban éppen ezen a napon indított forradalmat a világ túlsó felén egy kis nemzet – éppen a sajtószabadságot követelve első helyen a 12 pont között. Magyarországon 1848. április 11-én hirdették ki az új törvényt a sajtószabadságról, ami komoly változást hozott a korábbi, birodalmi cenzúrához képest. És később sem lehetett olyan rossz a helyzet, hiszen 1881-ban megkezdhette működését a magyar állami hírügynökség, a világ hatodik hírügynöksége.

1990 óta március 15. a magyar sajtó ünnepnapja is. A szabad magyar sajtóé.

De azután eltelt húsz év, és 2010-ben a magyar média egére két új törvénnyel megérkeztek a viharfelhők. A sajtószabadságot és a médiatartalmakat, illetve a médiaszolgáltatást és tömegkommunikációt szabályozó törvények azóta csendes és zajos formában is folyamatosan rendezik át a viszonyokat olyan módon, hogy azt a hírfogyasztó nem is biztos, hogy mindig észreveszi.

Andy Vajna TV2 csatornája, ahova közpénzek milliárdjai tüntek el, biztosan a látványos változások között volt. Ha valaki netán totális médiavakságban éli életét és nem néz tévét, akkor a biztonság kedvéért az utcákon jön szembe vele óriásplakát formájában az üzenet, miszerint náluk van „Magyarország legjobb híradója”. A sokáig legolvasottabb online Origo némi hezitálás után a jelenlegi Nemzeti Bank-elnök Matolcsy György közelében landolt, és olyan erőteljes irányváltást erőltettek a lapra, hogy nemcsak kirúgásokkal, hanem a dolgozók önkéntes menekülésével is sikerült csökkenteni a létszámot. És a színvonalat.

A Népszabadság körüli történések külön sztorit érdemelnének: néhány hónapja világossá vált, hogy a hatalom már a látszatát sem óhajtja fenntartani annak, hogy bármiféle ellenzéki lap működését megtűri.

De hát nem lehet mindenki olyan szerencsés, mint az egyszeri gázszerelő, aki mostanában kéthavonta arra ébred, hogy egy új tévé vagy akár egy egész kiadó tulajdonosa lett.

Echo Tv, Magyar Idők, Ripost, 888.hu, Lokál – csak néhány a Habony- és Mészáros-birodalom médiája közül, ahova az állami hirdetési pénzek ömlenek, a tartalmak pedig olyan újságírók tollából és szerkesztéséből kerülnek ki, mint az a nyíltan antiszemita Bayer Zsolt, aki már állami kitüntetéssel is tudja bizonyítani, mennyire sokra értékeli munkáját a jelen hatalom.

A csöndes átalakulásokról is érdemes néhány szót ejteni. A megyei lapokat szép sorban lefejezték, majd a központ saját embereivel töltötte fel a szerkesztőségeket. A Világgazdaság csöndben a csőszerelő Mészáros Lőrinc birodalmába vándorolt. a Napi Gazdaság úgy alakult át Magyar Időkké, hogy talán még az ott dolgozók sem vették észre, mi folyik körülöttük. Az ATV megmaradt munkatársairól pedig nem lehet eldönteni, hogy még maguk sem ébredtek föl, vagy csak mindig van az a pénz…

A csöndes átalakulásokhoz sorolható a közmédia vergődése is, ahonnan az elmúlt három évben több száz újságírót bocsátottak el vagy nyugdíjaztak. Érdekes módon mind olyan „régi profikat”, akik nemcsak mertek, de még tudtak is kérdezni egy-egy sajtótájékoztatón vagy eseményen. Az egyik külföldi tudósító az állásával fizetett, amiért hivatalos sajtótájékoztatón merészelt olyan kérdést feltenni, amit előre nem egyeztetett a „központtal”. De olyan is előfordul, hogy egy újonnan kinevezett nagykövettel készült interjút erősen átszerkeszt a legfelsőbb vezetés, mert az túl őszintére sikerül. Még a fotósok sincsenek biztonságban, pedig egy fotóriportert elég nehéz politikai részrehajlással vádolni, ám a magyar közmédiának még ez is sikerül. A fotószerkesztőségből is állt már fel vezető. önként.

Ezért a több száz névtelen újságíróért senki nem vonult utcára és nem tüntetett, hogy véget ért a sajtószabadság, pedig pont velük tűnt el a szakmaiság. A közmédia tévéje átalakult a „lilakarikás tévévé”, amelyet olyan központi hírügynökség lát el hírekkel, ahol az önálló gondolkodás a legnagyobb hátrány. Az egész MTVA tartalomszolgáltatási igazgatója hivatalosan is hírhamisító, a vezetőség pedig a rendszertől és egymástól való félelmében már egymást hallgatja le saját székházában.

A Parlamentből sorra tiltották ki az olyan médiumok képviselőit, akik nem megfelelő kérdéseket tettek fel, vagy a minimális, 50 méteresre lecsökkentett média-jelenléti területen „üldözőbe vették” a képviselőket.

A gazdasági újságírásnak a Terror Háza-igazgató Schmidt Mária színre lépése tett be, aki nemrégiben megvette, vagyis inkább megvehette a Figyelőt, s ezzel gazdasági téren sem maradt értékelhető sajtótermék.

2016 októberében a kvótanépszavazás után a miniszterelnöki sajtótájékoztatót megtartották ugyan, csak éppen egyetlen újságírót sem engedtek be rá: egy külön teremben, kivetítőn nézhették Orbán Viktort.

Néhány nappal később a Népszabadság napilapot online kiadásával és archívumával együtt úgy törölték el a föld színéről, hogy abból még Donald Trump is tanulhatna.

A Szabad sajtónak mindenesetre egy útja még van: Budapesten még létezik az utcatábla a Ferenciek tere és az Erzsébet híd közti útszakaszon, amelyet éppen az 1848-as forradalomban neveztek el így, utalva a Landerer & Heckenast nyomdára, ahol a két első szabad sajtótermék – a 12 pont és a Nemzeti Dal – elkészült.

Szóval az utcatábla még ott van…