Az orosz megszállás oltalma alatt, 2014. március 16-án tartottak népszavazást az Ukrajnához tartozó Krím-félsziget függetlenségéről. A többség állítólag úgy döntött, szakadjanak el Ukrajnától, de független nemzetközi megfigyelőket nem fogadtak a szervezők. A krími „parlament” azután kérte ay autonóm terület csatolását Oroszországhoz, amit a Duma gondolkodás nélkül jóvá is hagyott, és két nap múlva már alá is írták az egyezményt, amellyel Krím Oroszország része lett – legalábbis az erőszak politikájának hívei szerint. A világ orsságainak óriási többsége azonban nem ismeri el az agresszióval kicsikart határmódosítást.
2013 őszén tüntetések kezdődtek Viktor Janukovics ukrán elnök ellen az uniós társulási egyezmény miatt. A tüntetések célja az volt, hogy Janukovics távozzon, Ukrajna pedig írjon alá társulási szerződést az Európai Unióval. Janukovicsot az orosz titkosszolgálat 2014. február végén kimentette szorongatott helyzetéből (és kacsalábon forgó palotájából), mire az ukrán parlament ideiglenes elnököt nevezett ki. Az új kormányt elismerte a Nyugat, de Oroszország nem. Oroszország azt javasolta Ukrajnának, hogy alakuljon át föderatív állammá, ám Ukrajna ezt elfogadhatatlannak tartotta, mert szerinte ez az ország működésképtelenségéhez és kiszolgáltatottságához vezetne.
Krími idill: A Fecskefészek fellegvár egy német olajmilliomos számára épült 1910-ben (Fotó: Pixabay)
Február 27-én jelzés nélküli egyenruhában fellépő orosz csapatok elfoglalták a krími parlament épületét és oroszbarát kormányt ültettek hatalomba, amely népszavazást írt ki. A hivatalos jelentés szerint a részvételi arány 83 százalékos volt és több, mint 96 százalék szavazott az elszakadásra. Májusban viszont véletlenül kiderült, hogy ez nem volt igaz, mindössze 30 százalék ment el szavazni. Az „Oroszország Elnökének Civil Társadalmi és Emberi Jogi Tanácsa” nevű tanácsadó testület rövid időre véletlenül megjelentette a világhálón a valós adatokat. Az is gyanús volt, hogy a krími népszavazás lebonyolításáért felelős megbízott syerint 474 137 szevasztopoli személy ment el szavazni, holott a város lakossága a hivatalos nyilvántartás szerint csak 385 462 fő. Szevasztopolban tehát a lakosság 123 százaléka szavazott! A város különösen fontos az oroszoknak, mert ott található az orosz fekete-tengeri flotta központi bázisa, amit Ukrajnától béreltek.
Az Orosz Föderáció ezzel megszegte 1994-ben Budapesten adott szavát, amellyel – az Egyesült Államokkal és az Egyesült Királysággal együtt – szavatolta Ukrajna (valamint Fehéroroszország és Kazahsztán) területi sérthetetlenségét az ottani atomfegyverek feladásáért cserébe. A Budapesti memorandumhoz később Franciaország és Kína is külön-külön csatlakozott.
Március végén az ENSZ Közgyűlése kimondta, hogy a krími népszavazás érvénytelen, Krím Oroszországhoz csatolása pedig nem jogszerű. A népszavazást és következményét, vagyis azt, hogy Oroszország lényegében elcsatolta a Krímet Ukrajnától, csak Afganisztán, Kirgizisztán, Kuba és Nicaragua ismerte el. Az Egyesült Államok és az Európai Unió azóta szankciókkal próbálja jobb belátásra bírni Moszkvát, de teljesen nyilvánvaló, hogy Putyint nem fogja meghatni sem a szankciók sorozata, sem az elítélő nyilatkozatok különböző országok részéről.
Gyakran hasonlítják a Krím esetét Koszovó és Szerbia példájához. Maga Vlagyimir Putyin vont párhuzamot, amikor úgy nyilatkozott: a krími lakosságnak joga van az önrendelkezésre ugyanúgy, mint ahogy azt megengedték a koszovói albánoknak is. Putyin persze azért kapaszkodott Koszovóba, mert így próbálta igazolni saját beavatkozását és így próbálta meg a megszállást és a területszerzést legitimnek feltüntetni.
Csakhogy a két területet nem lehet összehasonlítani. Koszovó lakosságának több, mint 90 százaléka eleve albán nemzetiségű volt, a Krímben pedig hatvan százlaék alatt volt az orosz többség, amit többek között betelepítésekkel és az őshonos tatárok kitelepítésével ért el még a szovjet hatalom. Koszovó először több, mint tíz évig gandhista erőszakmentességgel tűrte az abszolút kiszolgáltatottságot Slobodan Milošević szerb nemzetikommunista diktátor rendőrállamának, és csak utána ragadott fegyvert. A szerb fegyveres erők durva fellépése 1999-ben több százezer koszovói albánt kényszerített menekülésre: annak megállítására szállt a NATO légiereje háborúba Szerbia ellen. A 77 napos háború Szerbia kapitulációjával végződött: a szerb katonaság és rendőrség, valamint a helyi szerbek jelentős része kivonult Koszovóból, de az ország még ezek után is csak 9 évvel később, 2008-ban kiáltotta ki függetlenségét, amit eddig 114 ENSZ-tagállam el is ismert.
Putyin „analógiájának” tehát semmilyen indokoltsága nincs. Arról nem is beszélve, hogy annak alapján neki is el kellene ismernie Koszovót.
