Régtől fogva tudjuk, hogy az irodalmi műalkotás nem csupán a szövegtest és semmiképp sem a könyv maga. Az irodalmi mű „folyamatosan megtörténő esemény” (Szegedy-Maszák Mihály). Eseményszerűségét az újraolvasások, az interpretációk hálózatában nyeri el: a mindenkori befogadó tudatában jön létre. Az irodalom ilyen értelemben szabad világ. Ugyanakkor az önkényes értelmezéseknek a mű kontextusa és öntörvényű, szuverén esztétikai világa szab gátat. Persze ez nem jelenti azt, hogy az irodalmi műveket nem sajátíthatják ki maguknak ideológiák. Van azonban a művek szuverenitásában olyan erő, amely mindig „visszaüt”, miáltal a retrográd interpretáció, az ilyen típusú élményközvetítés hiteltelenné válik. A remekművek értéke ebben (is) rejlik. Nem lehet őket olcsó célokra felhasználni, semmiképp utánozni, lemásolni, ellopni.
Március idusa a magyar társadalomban szükségszerűen veti fel önnön kultusza, szelleme, jelenségei mai értelmezésének és közvetítésének kérdéseit. Ezekre válaszokat az ünnephez fűződő megemlékezések, symposionok, műsorok, laudációk, beszédek adnak. Jó és rossz válaszokat, hiteleseket és hitelteleneket, igazakat és hazugokat egyaránt.
Most, március 15-én is sokféle kontextusban, formában és ideológia jegyében merült fel, jelent meg 1848 története, jelenségeinek bemutatása; autentikus szövegek, későbbi újraírások és -alkotások, reá vonatkozó reflexiók, értések, palimpszesztek, paródisztikus és patetikus interpretációk. Mindezek középpontjában rendszerint a Petőfi-jelenség és -kultusz állt; s ha van az ünnepnek valamiféle virtuális csúcspontja, akkor oda a Talpra magyar!-ként ismert Nemzeti dal üzenete került.
Az idei március 15-ei megemlékezések politikai kontextusában mintha a Petőfi-legenda és -szellemiség kiszorításával, háttérbe állításával, önkényes magyarázatával szerettek volna egyesek üzenetet közvetíteni. Petőfi azonban „ellenáll”; „nem alkuszik” – miként azt évtizedekkel később a másik „nem alkuvó”, Ady Endre mondta róla „szidva-szeretve”.
A Petőfi-történetet legendák sorozata hatja át: a „nép fia”-képzettől a „lángoszlop”-forradalmár képén át a Nemzeti Múzeum lépcsőjén elmondott Nemzeti dal történetéig. Természetesen Petőfi Sándor, a forradalmár költő kultikus szerepe, igazsága és hitele nem kérdőjelezhető meg. Szinte biztos, hogy sohasem mondta el a Nemzeti dalt a múzeum lépcsőjén, s nem skandálta (legalábbis ott nem) utána a tömeg a refrént. De elmondhatta volna. Így is történhetett volna, miként – saját naplójából, illetve Vajda János, a jelen levő, ugyancsak forradalmár költő memoárjaiból tudjuk –, el is mondta sokszor, sok helyütt, pl. a Műegyetem hallgatósága előtt egy széken vagy padon állva.
Nem volt olyan népszerű forradalmár, miként azt ma hisszük róla; ezt is a leghitelesebb forrásból, magától a költőtől tudjuk. Leírta a naplójában. Legalábbis a királyi hatalomhoz (részben) lojálisnak maradni igyekvő, töprengő, esélyeket fontolgató, kétkulacsos, a tűzben egyszerre több vasat tartó csoportok körében, különösen az Akasszátok föl a királyokat! megírását követően, nem volt az. És a „nép fia” sem volt a szó szoros értelmében, legalábbis azzal a néppel, amely a tudatlan, pallérozatlan, szellemileg rest és a demagógia erőivel szemben mutatott nyájszellemet képviselte még véletlenül sem szeretett volna „egyenlő” lenni. „Kutyaalázatosság”-nak nevezte magatartásukat; а népképviseleti választások során Szabadszálláson ezért majdnem megverték.
Ady Endre szerint „gyermek” volt; tiszta lelkéből hiányzott a romlottság, de a számító megfontoltság is. Szeretett, gyűlölt, bosszút akart állni, s „ütött”, ha kellett, akár a legnagyobb mesterére, Vörösmarty Mihályra is.
(„Nem én tépem le homlokodról, /
Magad téped le a babért” [Vörösmartyhoz]. Erre válaszol nem kevésbé kioktató fölényességgel a „tanító”: „Légy buzgó, de szerény, birónak még te kicsin vagy, / Élj, küzdj és munkálj s várd el itéletedet” [Légy buzgó, de…].)
Szellemi hagyatéka megmásíthatatlan, épp ezért nem lehet március 15-e történetéből, a róla szóló megemlékezésekből sem kiszorítani, sem aktuális politikai érdekek szolgálatába állítani úgy, hogy csak a történések visszáját, illetve verseinek ironikus palimpszesztjeit, vagy – még rosszabb! – a forradalom és költészete jelenkori önös aktualizációit mutatva fel az ünnepen. Mindez azért jutott eszembe, mert két nappal ezelőtt a közönség soraiból tekintettem meg egy műsort. Fiatalok készítették. Nagyon jók voltak, tehetségesek, nekem, tanárnak, nagyok kedvesek. A baj csak az volt, hogy – nyilván fiatalságukból következően – úgy szerették volna lebontani a forradalomra és a forradalom költőire, köztük Petőfire aggatott hazugság-hálót, a hamis kultuszt, hogy kortárs – köztük nem épp kiváló, miként kiváló – költők erőteljes, hírhedt, hangzatos ún. pamfletverseit adták elő – a jó költők tollából sem mindig a jól sikerülteket. Közben megfeledkeztek arról, hogy a tagadás, vagy a „jól odamondogatás” önmagában nem alternatíva, s főleg nem képvisel esztétikai erőt. És miért snassz Petőfi-, vagy Vörösmarty-verset mondani „saját”, „személyes” forradalmuk emlékünnepén? Új, mai interpretációban, természetesen. Mert így, a keserűségen kívül nem „hagyott ránk” semmit az ünnepi megemlékezés. Pedig még a 19. századi magyar dezillúziós romantika egyik legkilátástalanabb verse, Vörösmarty Mihály Az emberek című költeményének „reménytelensége” („Nincsen remény!”) mögött, ebben a kilátástalanságban is ott van a miatta való tiltakozás, a reménytelenség állapotának mint lehetséges létformának az elvetése.
Múlt csak egy van, de több történelem szól róla. Ezt Hayden White-től tudjuk. Régóta számot vetünk ezzel is. Nem hiszem azonban, hogy a múltat és történelmét bármilyen módon – legalábbis hosszú távon – ki lehetne sajátítani, még ha a kisajátító erők kezében összpontosul is a társadalmi közösséget irányító hatalom. Mégis folyton megtörténik. Mint most is az aktuálpolitika vizein. A múlt örökségét, a nagyok, Petőfi, Kossuth és Deák szellemi hagyatékát megmásítani és úgy közvetíteni, hogy az egy poltikai törekvés és személyi kultusz érdekeinek és céljainak feleljen meg; a tömegek meggyőzésének szolgálatába állítani úgy, hogy a történet erkölcsi „emelvény”-ét tartó pilléreket (alapfogalmakat) cserélünk fel – botrány és hazugság. S mint minden hamisítás, figyelmen kívül igyekszik hagyni az idő tényezőjét, a történésekre vetülő időbeli távlatot. A „kiegyezés” néven ismertté lett, Deák Ferenc, a haza bölcse által véghezvitt politikai aktust a „beleegyezés” eljárásával azonosítani, a „bölcs megfontolás” attitűdjét a „megalkuvás” magatartásával kiegyenlíteni képtelenség. Önkényes és célra nem vezető politikai manipuláció. Deák ugyanis nem a forradalmi események, a vészterhes és választásra kényszerítő idők sűrűjében „egyezett ki” a hatalommal. Batthyany Lajos kormányának igazságügyminisztere volt. Kossuth Lajos mellett a magyar liberalizmus atyja. 1867-ben a forradalmárok, a rebellisek, köztük a „meg nem alkuvó” Petőfi, illetve – a gúnyosan „kolompos”-nak is nevezett – Kossuth által (az életük fizikai és/vagy egzisztenciális megsemmisítése árán is) kiharcolt vívmányokat érvényesítette, ami a rebellis szabadságeszmék, a rebellisek és a „kolomposok” nélkül (talán még Kossuth annyiszor felhozott Kasszandra-levele nélkül sem), a hatalom iránti beleegyező lojalitással, meghunyászkodással sohasem jöhetett volna létre.
Csernik Árpád színművész 2017. március 15-én egy politikai szervezet rendezvényén elmondta a Nemzeti dalt. Nem szavalta. Megjelenítette. A sajátját, hiszen az ő tudatában megképződött jelentésnek adott kifejezést. Petőfi volt. Műalkotás, amelynek nem volt köze ahhoz, nem állította jelentés szolgálatába, hogy Csernik Árpád, egy ország (szavazó)polgára, maga milyen politikai szerveződések tagja és meggyőződések képviselője, s hogy épp „kinek” a színpadán áll. Mondta a verset. Irónia és pátosz nélkül. Sallangmentesen, egyszerűen, tisztán. Hiteles volt. Nem akart meggyőzni. Lehetőséget adott és erőt, hogy elhiggyük, alanyi jogon jár minden embernek, a világ minden térségében, pártoktól függetlenül, megalkuvás és beleegyezés nélkül a gondolati és világnézeti szabadság. A szabadság.
Reményt közvetített felénk.
