Nagyon úgy tűnik, hogy a lassan a finiséhez érő választási cicaharcra még sokáig fogunk emlékezni. Különösen vonatkozik ez azokra, akik önként dalolva, vagy pedig kénytelen-kelletlen vettek részt az elnökjelöltek számháborújában. Minden bizonnyal ez utóbbi kategóriát képviseli az az ismeretlen meglett korú férfi is, akinek a fényképe bejárta a Világháló jobb sorsra érdemes szerbiai szegletét, ahogyan egy narancssárga láthatósági mellényben ott posztol Aleksandar Vučić egész falat beborító választási pannója előtt. Erősen kétlem, hogy a nagy Alek iránti szeretetből tette volna mindezt, s szinte mérget merek venni rá, hogy az adott település kommunális vállalatának egyébként szorgos dolgozójaként parancsoltak rá, hogy végezze el ezt a város rendjének és békéjének szempontjából hasznos tevékenységet. Mert ugye egy valamirevaló választási kampány semmit sem ér plakátok nélkül, legalábbis nálunk továbbra is ezt tekintik az egyik leghatásosabb népszerűsítő eszköznek, habár az elmúlt időszak történései is bebizonyították, hogy lassan, de biztosan, a többnyire interneten kampányoló elnökjelöltek is tudnak kisebb-nagyobb meglepetéseket okozni. Ettől függetlenül a plakáthirdetés legfőbb előnyei közé tartozik, hogy széles a publicitása, területileg jól irányítható, tartósan hat, ingerszegény környezetben pedig igen erős lehet a figyelemfelkeltő hatása. A bibi csupán az, hogy miután egy-egy párt aktivistái, fáradtságos munkával, s legtöbb esetben ingyért, vagy pedig aprópénzért, s egy száraz szendvicsért cserébe, sötétség leple alatt ügyködve kiaggatták a vezérük pofázmányát ábrázoló hirdetéseket, mindig akadnak olyan urbánus gerillák, akik letépdesik, átpingálják, vagy a saját jelöltjük hirdetésével átragasztják az egyébként egyáltalán nem olcsó reklámpapírokat, pannókat.
S valahol, tetszik, vagy nem tetszik, egy normális demokráciában ez is benne van a pakliban, a gond akkor kezdődik, amikor a hatalom a saját szája íze szerint értelmezi, vagy pedig saját maga akarja meghatározni a szabályokat. Ez viszont már illiberális demokráciának sem tekinthető, hanem egyfajta – egyelőre még – puha diktatúrának.
Azonban szó sincs arról, hogy a jelenlegi „haladó” hatalom találta volna fel a spanyolviaszt.
Plakátőröket korábban is alkalmaztak. A második világháborút követően a magyarországi kommunista hatalom is előszeretettel őriztette a plakátjait, három évvel ezelőtt a brazíliai választások ideje alatt, a favellákban (szegénynegyedekben) pedig külön üzletág alakult ki, s a plakátok őrzését bevállaló személyek, brazíliai viszonylatban elég szép pénzt kereshettek meg a választási plakátok gardedámjaiként.
S nem szabad megfeledkeznünk a közelmúltban, Magyarországon megrendezett kvótanépszavazás előtti időszakról sem, amikor a rendőrség „operatívan figyeltette a nemzeti konzultációs plakátokat”, amely ékes példája annak, hogy valami elromlott az anyaországban is.
Természetesen a haladó elnökjelölt hirdetéseit őrző szerencsétlenek ettől még nem végzik majd boldogabban a munkájukat, s erősen kétlem, hogy közülük bárki is szívesen emlékezik majd vissza Vučić plakátarcának az őrzésére. Habár, amilyen úton elindult az országunk, nem kizárt, hogy – ahogyan a titói szocializmusban rohammunkás jelvények tulajdonosai – a derekas munkát végző plakátőrök is elnyerik majd méltó jutalmukat. S miután kék nyakkendőben, sajkacsával a fejükön leteszik a plakátőri esküt, büszkeségtől dagadó mellükre kitűzik a szorgos plakátőr-jelvényt s egy száraz szendviccsel a kezükben, bérelt autóbuszokkal, haladó nótákat zengedezve elutazhatnak a pártjuk nagygyűléseire, hogy spontán tömegként tapsoljanak a Vezérnek, s persze vihetik majd a Vučić születésnapja alkalmából elindított stafétát is. Szép új világ lesz ez, szerbiai módra.
Vendégszerző: Makai Ákos