Igazán örülnék, ha legalább az a 407 ember ott lenne, aki ezt a Facebook-on jelezte – ezt a megjegyzést írtam a hét elején az első szabadkai tüntetést beharangozó esemény alá. Bevallom, szkeptikus voltam, egyrészt a szabadkaiak híresen nehezen mozdulnak meg és aktiválják magukat, másrészt a közösségi oldalas tapasztalatok is azt mutatják, sokkal többen jelölik be, hogy részt vesznek egy-egy eseményen, mint ahányan ott valóban megjelennek. Este hét óra előtt öt perccel úgy tűnt, igazam lesz. Sajnos.
Fél óra múlva kiderült, hogy mégsem. Szerencsére.
A városközpontban folytatott séta során 1000 és 1500 között volt a részvevők száma. Nagyon pozitív volt, hogy az egész rendezvény hangadói, szónokai, mozgatói, fiatalok voltak. Húsz év körüli fiúk és lányok, a sokat átkozott, én sem tudom, hogy milyen betűvel jelzett nemzedék tagjai, akikről a tudósok azt állítják, hogy nem érdekli őket a közélet, csak a gombokat nyomkodják. Ezek a fiatalok pontosan tudják hol élnek, mi a bajuk ezzel az országgal, a hatalmi pártokkal, és tudják azt is, hogy mit akarnak.
Ahogy a kilencvenes években is, most is Belgrád és Újvidék kezdte a mozgolódást. És írhatja az M1 vajdasági tudósítója a megbízható Informer nevű lapra hivatkozva, hogy az egész történetet Soros, Darth Vader meg a jó ég tudja, ki mozgatja, ettől sokkalta egyszerűbb a történet. A fiatalok lázadtak fel. Újvidéken néhány diáklány hirdette meg a megmozdulást, aztán ők is meglepődtek, hogy mennyien eljöttek. Az idősebb, régi tüntetők közül sokan azzal bírálták az egész ügyet, hogy a választások lezajlottak, Vučić fölényesen nyert. Akkor mégis mi értelme, mik a követelések?
Azóta már vannak követelések is, amelyek nagyjából azonosak a kilencvenes években követeltekkel. Szabad sajtót, a törvények tiszteletben tartását és tiszta választásokat szeretnének.
A fiatalokat elsősorban az vitte az utcára, hogy végignézték, a komoly felnőttek, a politikusok, a média, az akadémiai értelmiség alkalmatlan. Mindenki látja, mi zajlik ebben az országban, hogyan csúfolja meg a demokráciát az alkotmánybíróság, a parlament, az ellenőrző intézmények. Végignézték a legundorítóbb szavazatvásárlásokat, az utcai ezer dináros, ajándékcsomagos kereskedést, a láncszavazásos módszert, azt, ahogy írástudatlanok a kezükre írt hatost próbálják megtalálni a szavazólapon. Végignézték, ahogyan a hatalmi pártok tisztségviselői, élükön az államfővel egy éjjel alatt szerzett egyetemi diplomával, plagizált disszertációkkal kerülnek vezető pozíciókba, és ez ellen a nagy és okos felnőtt politikusok nem tesznek semmit, csak dumálnak és hümmögnek.
A megmozdulások abban is hasonlítanak a kilencvenes évek tüntetéseihez, ahogyan a távvezérelt média azokat kezeli: a több tízezres tömeget néhány száznak tünteti fel, vagy éppen, ha a magyar nyelvű sajtóról van szó, nem is ad róla hírt.
A mindenható kormányfő vasárnap számszerűsítve megmondta, szerinte mennyien voltak: 8400-an. Ez még a rendőrség által elismert tízezres számnál is kisebb, a helyszíni tudósításokban szereplő ötventől százezerig terjedő számról nem is beszélve. Így volt ez 1996-ban is. Sőt, volt ellentüntetés is, Újvidéken. Az N1 tévé felvételén látható volt: nyolc ittas fiatal jelent meg ezen a megmozduláson. A tüntetők reakciója meg is érkezett erre: a haladó párt egyetemistái nem tüntetnek, mert ők vezető pozíciókban ülnek. A kormányfő ezzel a nyolcas számmal kapcsolatban közölte: nem hisz a felvételeknek. A fiatalok meg neki nem hisznek.
A tüntetések még egy szegmensét érdemes megvizsgálni, mégpedig a politikum viszonyulását. Az ellenzékiét, hiszen a hatalomé már ismert: száz fiatal lázong Soros pénzén. A szervezők az első napon közölték, nem állnak egyik jelölt mögött sem, és kérték a részvevőket, semmilyen pártjelképeket ne hozzanak magukkal a tüntetésre. A Danas írt arról, hogy a Vuk Jeremić által életre hozott Drugi krug nevű szervezet a legtömegesebb belgrádi megmozdulást igyekezett átvenni, de nem jártak sikerrel. Ami a többi szervezetet illeti, nyilvánosan Šešelj közölte, hogy támogatja őket és egy másik a politikai életből kifelé zuhanó személy: Čeda Jovanović, aki 1996-ban az utcán kezdte karrierjét. Saša Janković is jelezte, támogatja a fiatalokat, illetve egy koszovói szerb egyesület is. A többiek nem foglaltak állást, ami a helyes megoldás, mert az egyetemisták megmozdulása spontán, amely nem kívánja egyik erő vitorlájába sem befogni a szelet.
2006-ban, az őszödi beszédben Gyurcsány mondta azt, hogy lehet tüntetni az utcákon, majd megunják és hazamennek. A szerb kormányfő és holdudvara ugyanezt kommunikálja, sőt, az ellenzéki oldal is azt gondolja, néhány nap után kifullad az elégedetlenség, és az élet visszatér a megszokott medrébe. Azt, hogy a kormányfő mégse feltétlenül tartja az utcán lévő tömeget maroknyi huligánnak, és nem biztos abban, hogy majd hazamennek, bizonyítja az általa a médiába bocsátott próbaballon, miszerint júniusban parlamenti választások lehetnek. Miközben hanyag eleganciával nézi senkinek és semminek a tüntetőket, naplopó egyetemistáknak minősítve őket a kormánypárti médiában (ahogyan 1996-ban is így minősítette radikális politikusként az utcán lévő kortársait), azért szondázza a közvéleményt is.
Mert lehet, hogy megunják és hazamennek, de lehet, hogy mindenki hoz magával még néhány embert, és akkor nemcsak sokan lesznek, de elegen is.
