Sikerrel zárult a Prosperitati Alapítvány által kiírt pályázatok harmadik köre is. A szerződéseket ünnepélyes keretek közt április 13-án írják alá Szabadkán, a Sportcsarnokban, ahová buszokkal szállítják majd az érdeklődőket.

Nagy volt tehát az öröm a vajdasági magyarok háza táján. Hogyisne, hiszen a pályázók kilencvenöt százaléka nyertesnek mondhatja magát.

Az eredményhirdetés után adták át a szerződéskötéshez szükséges dokumentumokat, elektronikus formátumban és papíron is, s ezt egyben a nyertesek tűrőképességi próbájának is lehetne nevezni. Habár az Alapítvány vezetői a médiában széltében-hosszában hangoztatták, hogy az elektronikus pályázati rendszer bevezetésével jelentős mértékben könnyítenek a pályázási feltételeken, vége a sorban állásnak, a gyakorlat egészen mást bizonyított. Nyugodt lélekkel kijelenthetjük, hogy nagyfokú volt a szervezetlenség, hosszú sorokban várakoztak az emberek az irodák előtt, gyakran hat-nyolc órát is kénytelenek voltak ott rostokolni.

Több dokumentum beszerzése mellett, a pályázónak hitelesítenie kellett aláírását a közjegyzőnél, majd egy váltót és váltónyilatkozatot kellett kitöltenie. A sorban állás már ekkor megkezdődött, mert a jegyző nem győzte a munkát, szerencsére ez később valamelyest enyhült, mivel több alkalmazottat irányítottak ennek a feladatnak az elvégzésére.

Az igazi fennakadások a Prosperitati irodái előtt voltak, mivel az alkalmazottak szinte minden embert legalább egyszer, de sokukat többször is visszaküldtek, mivel szerintük a hitelesített aláírás – a váltón és a nyilatkozaton lévő – nem hasonlított egymásra, újat kellett csináltatni. Az újonnan kitöltött váltót újfent fel kellett tölteni a nyertes fél pályázati lapjára, új nyilatkozatot nyomtatni és aláírni, majd kezdődhetett a sorban állás elölről.

A „váltószaggatás” bajnoka minden bizonnyal az a felsőhegyi ember, aki húszat használt el ebből az okmányból. Nem mellesleg jegyzem meg, hogy egy mezőgazdasági technikusról van szó, aki mintegy harminc évet dolgozott a felsőhegyi szövetkezetben, naponta töltött ki és írt alá váltókat, minden gond nélkül.

A „váltószakértőkről” egy történet jut eszembe. Egyik ismerősöm kamionjával ment keresztül egy bánáti kis falun. Menet közben a teherautó leszaggatta a lelógó kábeltévé, és ki tudja még, minek a vezetékeit. Annak rendje és módja szerint a rendőrség jegyzőkönyvet készített, megállapították, hogy a jármű magassága nem felelt meg az előírásoknak. Az ilyen cselekedetek manapság igen komoly pénzbeli büntetésekkel járnak, tehát ismerősöm semmi jóra nem számíthatott. Viszont fogadott egy ügyvédet, aki megállapította, hogy:

1. A rendőr nem illetékes magasságot mérni, mivel annak nem szakembere.
2. A jegyzőkönyv nem részletezi a magasság megállapításának módszerét, nem tesz említést a mérőeszköz típusáról, és arról sem, hogy az hitelesített műszer-e.

Természetesen az egész ügyből nem lett semmi.

Ezért teszem fel a kérdést:

Amennyiben az állam által kinevezett, hivatalos személy, mint amilyen a jegyző, aki szakvizsgázott okirat-hitelesítő, hitelesít egy okmányt, jogában áll-e azt egy irodai alkalmazottnak felülbírálni?

Ismereteim szerint az írás szakértőjét grafológusnak hívják, az ő tiszte megállapítani egy aláírás valódiságát, esetleges hamis voltát.

Sokat segített volna az embereken, ha – tegyük fel – az egész ügylet lebonyolítását, a következő módon szervezik: azt mondják az irodák alkalmazottainak, hogy „hölgyek és urak, munka van, nem kilenckor nyitnak az irodák, hanem hatkor, fél hétig kiosztják a sorszámokat (annyit, amennyit egy nap alatt el tudnak végezni, mondjuk ötvenet-hatvanat), utána kezdődik az ügyfélfogadás.

Emberünk, aki, tegyük fel, megkapja az ötvenkettes számot, hazamegy, begyújtja a traktort, elmegy a dolgára, mert tudja, hogy tizennégy óráig biztosan nem kerül sorba. Később rátelefonál a haverjára, aki a negyvenötös számot kapta, megkérdezni, hogy halad a sor, indulhat-e ő is. Így el lehetett volna kerülni a sorban állás stresszét, mert bizony nagyon feszültek voltak az emberek, egyáltalán nem kellemes dolog órákig sorban állva várakozni dologidő kellős közepén.

Hogy az élet mégse legyen unalmas, a tisztviselők elé került embereket, gyakran fennhéjazó, gőgös alkalmazottak fogadták. Biztos, hogy nekik sem könnyű sokféle emberrel vesződni, de őket azért fizetik, hogy segítsék, nem pedig azért, hogy lekezeljék az ügyfeleiket.

Reméljük, hogy az Alapítvány vezetői levonják a tanulságokat, javítanak a szervezésen, és valóban biztosítani fogják a sorban állástól mentes ügyintézést.

Vendégszerzőnk: Kajári Ferenc