„Az olvasóim felé, főleg az ottani olvasók felé azt akartam szuggerálni, hogy […] mi nem jövevények vagyunk, mi ott őshonosok vagyunk, akik otthon vagyunk és otthon akarunk lenni.”[1]
Kérdések – és megválaszolásuk ígérete
2016. február 1-jén volt 75 éve, hogy Gion Nándor délvidéki magyar író, szerkesztő, színházigazgató megszületett Szenttamáson. A többnemzetiségű településről származó, oda írásaiban is vissza-visszatérő író műveinek horizontja felöleli a Délvidék (Vajdaság) több magyarlakta vidékét, kitekintések erejéig pedig Belgrád, a dalmát tengerpart, valamint a hegyes balkáni vidékek is írásai helyszíneivé válnak. Magyarországra települése után az anyaország is írói látókörébe kerül: pályája utolsó évtizedében Budapest forgalmas utcái ugyanolyan természetes színhelyei lesznek műveinek, mint amilyenek a bácskai soknemzetiségű falvak voltak, ám ekkor sem vész el a délvidéki magyar látószög. Prózája Pesten is vajdasági marad mind az otthonról hozott tematika, mind a szereplők ábrázolása és – részben – személye, mind pedig a sajátosan vajdasági: a különlegeset, a különcöt, a szélsőségeset észrevevő látásmód okán. Az az írói módszer, amelyet Gionnál „dúsított realizmusnak” neveznek, s amelynek „tündéri” avagy „mágikus” oldalát is ki szokták emelni, részben talán szintén a vajdasági közegnek köszönheti létrejöttét, illetve az író írásművészetében való kifejlődését.
Gion minden művében vajdasági író, látásmódját, művei tematikáját nagyban befolyásolja az az alaphelyzet, hogy a regények, elbeszélések (ahogy 1993-ig írójuk magánéletének történései is) sokszínű nemzetiségi környezetben játszódnak. Ahogy az író egy vele készült riportfilmben nyilatkozta is: „az az érzésem, hogy egy ilyen többnemzetiségű környezet, mint Vajdaság is, a megszokottnál jóval bőkezűbben kínálja a témát. Az emberek pedig meglepően sokan vannak, akik keményen megkövetelik, hogy írjak róluk. Egyszerűen azzal, hogy voltak és vannak, és főleg azzal, ahogyan ezt csinálták.”[2]
Mondani sem kell, hogy még a 20. század – a térséget különösen is érintő – nagy népmozgásai, etnikai tisztogatásai után is hány nép tekintheti otthonának mind a mai napig a Vajdaságot. A nemzetiségi együttélés és a földrajzi-társadalmi mobilitás számos kettősséget és köztességet okoz a valóságos és a művekben szereplő emberek önazonosságában is. A homogén etnikai környezetben élő olvasó számára különösen érdekes lehet, hogy a művekben milyen természetességgel él egymás mellett tucatnyi nép, jóllehet ez az együttélés egyáltalán nem mentes drámai, sokszor véres kimenetelű konfliktusoktól. Ám Gion némely művében csak akkor vagy csak annak kapcsán derül ki valakiről, hogy hová tartozik (milyen identitású), amikor ezzel kapcsolatos konfliktusba keveredik. A szereplőknek van, hogy azért kell valamiként meghatározniuk magukat, hogy összetűzést kerüljenek el, de azzal is találkozunk, hogy valaki az önmeghatározással (szándékosan) szít konfliktust. Giont olvasva sok esetben vagyunk tanúi, hogy miként jönnek létre kevert identitású személyek, családok, nagyobb közösségek. Van, hogy a szereplők megtagadják korábbi identitásukat nemzetiségi vagy politikai konfrontáció elkerülése okán, vagy ellenkezőleg: visszatérnek régi (már-már elfeledett) önazonosságukhoz; sokszor irracionális(nak tűnő) módon olyankor is, amikor ez akár életveszélyes is lehet.[3]
A Monarchia idején élt szereplők főként személyes kapcsolataikban találkoznak az önmeghatározás vagy az identitásváltás kényszerének problémáival. Ám a világháborúk nyomán – ahogy az életben, úgy a regényekben is – már az államhatalmak is egyre jobban beleszólnak a szereplők életének ezekbe az érzékeny kérdéseibe. A valahová tartozás mint probléma: ennek vállalása, megtagadása vagy megváltoztatása számos ábrázolt helyzetben etikai kérdésként is tematizálódik. Tudva, hogy identitás és erkölcs, illetve a valahová tartozás és emberi tartás kérdésköre szorosan összefügg: az, aki nem biztos gyökereiben, közösségéhez való viszonyában, ahhoz tartozásában, nem érzi maga mögött támogató hátország gyanánt, áldozatokra is nehezebben lesz képes érte.
Giont olvasva meglepő, hogy egy olyan, súlyos politikai konfliktusoktól gyakran tépázott környezetben, mint a Délvidék, az uralkodó nemzetiségét, politikai rendszerét, ideológiáját és kisebbségpolitikáját (értsd: asszimiláló stratégiáját!) egy nemzedék alatt akár többször is változtató államhatalom, illetve az általa diktált kényszer vagy az általa nyújtott gazdasági előny ritkán okozza valamely szereplő nemzetiségi vagy egyéb identitáselemének – legtöbbször egyébként csak látszólagos – feladását. Sokkal gyakoribb a hétköznapokban praktikus okból (például: más nemzetiségűvel kötött házasság, más településre költözés, dominánsabb környezetnyelv, illetve anyanyelvi iskola és/vagy liturgia hiánya) bekövetkező identitásváltás.
Mivel Gion írói névadása több regényben sajátos, sok névről, megnevezésről első látásra, azaz a kontextus alaposabb ismerete nélkül azt sem tudjuk, hogy férfi vagy női szereplőt takar-e. Hát még azt mennyire nem, hogy milyen nemzetiségű az adott figura! Mintha az író némely művében a nemzetiségi villongásoktól oly gyakran forrongó közegben szinte semmit sem tenne szereplői nemzetiségének jelölésére. Vagy éppen mindent megtenne az olvasó szeme elől való eltakarására. Tényleg mindent megtesz? Az író célja a különbségek lekicsinylésével és kiegyenlítésével, esetleg bagatellizálásával a békés együttélésnek az irodalom szerény eszközeivel való elősegítése? Mi derül ki a művekből: az író mennyire bízott ennek eredményességében? Lehet, hogy olyan mondanivalója van az együttélésről, amit csak becsomagolva közölhetett az adott politikai helyzetben? És ha így van: tényleg kizárólag politikai kényszer vezette erre, vagy esetleg önként vállalt humánus szempont is?
A látszólagos elleplező szándék ellenére, sokszor „mégis” kiderül, ki hová tartozik. Nyilván nem véletlenül, hiszen sok más mellett például a névhasználattal is lehetnek kódolva üzenetek. Mi az, ami egy regényben, elbeszélésben a sorok között utal egy-egy szereplő nemzetiségi, társadalmi vagy vallási identitására? Melyek azok a helyzetek, amelyekben a legrejtőzködőbb szereplők is kénytelenek színt vallani? Melyek azok az alig észrevehető identitáselemek, amelyek alapján ebben a tarka, ugyanakkor a kérdésre nagyon érzékeny közegben beazonosíthatókká válnak a szereplők? Korlátozza-e az író szókimondásának szabadságát a jugoszláviai aktuál-, illetve kultúrpolitikai helyzet? Gúzsba köti, vagy inkább leleményessé teszi a kifejezésbeli kiskapuk megtalálására a tabunak számító dolgok (például és különösen az 1944–45-ös vérengzések) megírásában? Mennyiben befolyásolja Gion beszédmódját és műveinek az identitásokkal kapcsolatos tematikáját Magyarországra települése? Mik a fenti kérdéskör irodalmi problémái, kifejezésbeli eszközei, az elhallgatás formái? Van-e a fentieknek értékes hozadéka az irodalom számára, s ha igen, mi? Ezekről is szó lesz a könyvben.
Részlet Kurcz Ádám István Gion Nándor művei és műhelytitkai című kötetéből (Napkút Kiadó, Budapest, 2017.).
A kötetből vett részletet a kiadó engedélyével közöljük.
Nyitóképünkön: Gion Nándor a gyermekeivel 1984 áprilisában, az igazgatói irodájában, az Újvidéki Színházban. (Dormán László felvétele a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjének szünetében készült.)
_____________________
[1] „Eljutottunk oda, ahonnan elindultunk”. Bemutatkozó előadás [2000], Forrás 2002/12., 3–15.
[2] Szülőföldem: Szenttamás…
[3] „[–] Én elmegyek Desankához. – Desankához? Az meg kicsoda? – Elke Schultz. Amikor férjhez ment Stojanhoz, muszáj volt szerb nevet felvennie. […] De nagyon hiányzik neki a német beszéd. Meg nekem is. […] – Te már majdnem teljesen elfelejtettél németül. – Majd visszatanulok. Télen gyakrabban összejárhatunk Desankával, beszélgethetünk németül mindenféléről.” Ez a nap a miénk [1996–1997] = GNÉ/1., 701. A GNÉ/rövidítés jelzi, hogy az adott mű az életműkiadás hányadik kötetében van.
