Május elsején, a munka ünnepén, amely számos országban munkaszüneti nap, a munkások által elért gazdasági és szociális vívmányokról ildomos megemlékezni. Szerbiában nemcsak egy, két nap is rendelkezésünkre áll, hogy illően emlékezzünk arra, hogy elődeink kiharcolták számunkra a „nyolc óra munka, nyolc óra szórakozás, nyolc óra pihenés” jogát. Már csak rajtunk áll, a kiharcolt vívmányokkal hogyan élünk, ragaszkodunk-e még hozzájuk. Például azok, akiknek valami véletlen folytán még mindig van állandó munkahelyük, harcolnak-e azért, hogy a munkaadó kifizesse számukra a túlórákat, vagy azért, hogy a minimálbérből ne kelljen visszaadniuk néhány ezrest, vagy egyáltalán azért, hogy a pár hónapos fizetéskésést bepótolják, esetleg azért, hogy a munkások a szalag mellől bármikor elmehessenek a toalettre. Harcolnak-e azért, hogy a munkahelyük ne függjön a pártkönyvecske színétől, vagy attól, szavaztak-e és kire a választásokon. És még sorolhatnánk a jogsértéseket, amelyek mindennaposak országunkban.
Felemelik-e hangjukat azok, akiknek nincs munkájuk, nincs keresetük? Vagy azon spekulálnak, hogy hol töltik a május elsejei munkaszüneti napokat, és hogyan kössék össze azokat az azt megelőző és az arra következő hétvégével. De nem azért, hogy utcára vonuljanak és követeljék azokat a jogokat, amelyeket nagyapáink hagyományoztak ránk, a jövő munkásaira. Nem követelik a munkavállalói jogok védelmét, érvényesítését, méltó bért. Nem. Azért, hogy kipihenjék a megaláztatást, a kizsákmányolást, kiszolgáltatottságot és a szegénységet. Vagy éppen a munka nélkül töltött évek kilátástalanságát. A munka ünnepe egyszerűen szabadnappá degradálódott. A rostonsült és olcsó sör ünnepévé.
Úgy tűnik, joggal állítják a politikusok, hogy nálunk minden rendben, mindenkinek van rendes munkája, jó fizetése, nem megalázó nyugdíja és boldog élete. Kellemes május elsejét!
Az írás a Családi Kör április 27-ei számában jelent meg.
