„A »posztmodernnek« nevezett esztétikáról való leválási törekvések új tapasztalati horizontokat nyitnak az értelmezési gyakorlatnak. E törekvésekről még az is vall, aki – mint Kulcsár Szabó Ernő – ezeket az Esterházy Péter létesítette horizonton belül látja, és tagadja a paradigmaváltás lehetőségét, mondván: »Aligha valószínű, hogy a kései modernség puszta nyelvi alulstilizálásával a neofrivol önjelentéktelenítésre korlátozott ’szenzibilitással’ vagy a félreértett minimalizmussal venné kezdetét egy újabb irodalomtörténeti fordulat. Éspedig olyan, amelyik máris képes volna felszámolni a sajátos fejleményű magyar posztmodern ’örökségét’.« Új jelenségeket tehát mindenképpen érzékelünk, amelyek teoretikus lefedéséhez nem elégségesek azok a fogalmak, amelyek a kritikai-értelmezői beszédnek alapjául szolgáltak a létszerűséget a nyelviség által közvetített, a nyelvi létmódot érvényesítő paradigmának. Ha a paradigma »meggyőződések, értékrendszerek, és technikai procedúrák együttese« (Thomas S. Kuhn), akkor az ilyen értelemben nóvumként ható jelenségek azonos sajátosságú pontjainak imperatív erejétől kényszerítve egy paradigmán belüli krízisről szót kell ejteni. Amennyiben nem beszélhetünk paradigmaváltásról, úgy beszéljünk legalább paradigmaválságról” – írta az Izovonalak, prózatérkép című dolgozatában Faragó Kornélia. Írását a Hungarológiai Közlemények, vagyis az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kara Hungarológiai Szakának évente négyszer megjelenő folyóirata közölte 1996-ban (XXVIII. évfolyam, 1-2. szám; Új folyam, II. éfvolyam, 1-2. szám).
A főleg szabadkai, de esetenként palicsi képekkel is illusztrált nyelvi kvízsorozatunkban felhasznált régi felvételek és nyomtatványok száma 2017. március 24-én érte el a százat (ebből az anyagból készült a fent látható mai képgalériánk…), szépen gyarapodott hát sajátságos, játékos helytörténeti gyűjteményünk. A feladatsorainkban is igyekeztünk színes összeállítással jelentkezni: a régi, a két világháború közötti időszakban a vidékünkön élt vajdasági magyarok szóhasználatának, jellegzetes tájszavainak feltárásával kezdtük, majd tettünk egy kis kitérőt az olyan, főleg idegen eredetű kifejezések irányába, amelyek nagyjából ott valamikor a múlt század húszas éveiben tűntek fel nyelvünkben, tehát még ugyanazoknak a dédanyáinknak is újak voltak, akiknek a hétköznapokban használt „konyhanyelvét” a korábbiakban már feldolgoztuk; aztán pedig nagyjából hat évtizednyi ugrással immár a nyolcvanas évek budapesti alvilági szlengjének számunkra sokszor szokatlan jellegzetességeit tekintettük át. A három témakörben van egy nagyon fontos azonosság: teltek-múltak időközben az évtizedek, egymás kezébe adták, vagy éppenséggel egymás kezéből rángatták ki a kilincset az újabb és újabb nemzedékek (emberöltők teltek, akkor is, ha hagyományos, eredeti értelmében használjuk ezt a kifejezést, de akkor is, ha a manapság bevett, a köznyelvben elterjedt téves jelentésében értelmezzük; jelentéstartalmak jönnek-mennek, de a beszédtér marad…), sőt társadalmi-politikai rendszerek váltották egymást, hadak vonultak át tájainkon, máskor meg a határ vonult át a fejünk felett, öröknek és megmásíthatatlannak vélt ideológiák omlottak össze, forradalmakat csináltunk, csak hát valahogy ez a vajdasági magyar kis világunk nem kért sohasem a megváltásból… Közös tehát a három, ezúttal éppenséggel tehát nyelvi szempontból vizsgált területben, hogy az időközben eltelt évtizedek rengeteg változást hoztak hétköznapjainkba, sokat változott hát a beszélt nyelvünk is, semmi sem garantálja hát, hogy megérthetjük ma még ugyanazokat a szavakat. Megfigyelhetünk formai változásokat, alaktani módosulásokat, de a megőrzött szavak esetében például a jelentéstartalmak átalakulásával, jelentésváltásával is szembesülhetünk. Szóval nemcsak tesztjeink teszik játékossá a sorozatunkban vizsgált szakterületet, hanem alapjában a téma is rengeteg izgalmat rejt magában az ilyesmire fogékonyak számára.
S ilyen megközelítésben került látókörünkbe a Hungarológiai Közlemények fent idézett száma, még ha játékunk szempontjából ezúttal nem is elsősorban Faragó Kornélia írása volt a mérvadó, hanem sokkal inkább Rajsli Ilona tanulmánya, amelynek címe Népiesség és tájnyelviség Cziráky Imre prózájában (Közlésre elfogadva: 1996. február 19.): „A két világháború közötti vajdasági magyar próza népies íróinak műveit olvasva szembeötlőek a közös stiláris jegyek… […] Király István népiessége főleg a témaválasztásában, a nagyfokú érzelmességben és némileg a szóválasztásban nyilvánul meg. Jól mutatja ezt például a Röttenetösen szép búza… c. novellája, melyben egyetlen kép (búza → élet-metafora) köré csoportosítható minden elem, ennek rendelődnek alá az expresszionisztikus, jelzőkkel terhelt, sokszor tagolatlan szerkezetek. […] A továbbiakban Cziráky Imre prózáját elemezzük behatóbban. A vizsgált korpuszt az író két novelláskötete: Könny és mosoly, Subotica, 1933. (röv.: I.); Mifelénk, Novi Sad, 1937. (röv.: II.), valamint két kötetnyi Mihál bácsi leveleinek az anyaga képezi; az első kötet szövege a Reggeli Újságból (jelölése: M, év, hónap); Mihál bácsi levelei, Második könyv, Stari Bečej, é. n. (röv.: M II.)” – írta tanulmányában Rajsli Ilona.
A nyitóképünk helyén található képgalériánkban látható képek a következő kvízeinkben jelentek meg:
Szót értenél-e nagyanyáinkkal és nagyapáinkkal?
cdn.playbuzz.com/widget/feed.js
Hogy mondták a régi vajdasági magyarok?
cdn.playbuzz.com/widget/feed.js
Megértenénk-e még ma is nagyanyáink konyhanyelvét?
cdn.playbuzz.com/widget/feed.js
Dédapád is kikompernálná ezt?
cdn.playbuzz.com/widget/feed.js
Hogy szerbuszoltak vajdasági magyar dédapáink?
cdn.playbuzz.com/widget/feed.js
Szót értenél-e a két-három nemzedékkel ezelőtti vajdasági magyarokkal?
cdn.playbuzz.com/widget/feed.js
És dédanyáink vajon hogy mondták ezt Vajdaságban?
cdn.playbuzz.com/widget/feed.js
Te megértenéd még azokat a szavakat, amelyek dédanyáinknak is újak voltak?
cdn.playbuzz.com/widget/feed.js
Hogy boldogulnál a nyolcvanas évek szlengjével?
cdn.playbuzz.com/widget/feed.js
Aki a fenti képgalériába rendezett felvételeket nézegetve döbben rá, hogy időközben elmulasztott volna valamit, most hát sebtében bepótolhatja: töltse ki kvízeinket, és mérje fel tudását. S mint már mondtuk is, a gyűjtemény folyamatosan bővül… Lesz hát ennek még folytatása! De most ott még nem tartunk. Viszont: „Cziráky prózáját vizsgálva szembetűnő a tény, hogy a benne alkalmazott tájnyelviség foka nagyban függ a feldolgozott témától. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ezek a másféle tematikájú novellák nem sorolhatók a népiesek közé… […] Cziráky novellái rövidek, csak egy villanásnyi életet fednek fel. […] A népiesség, tájnyelviség szempontjából tehát több csoportot különböztethetünk meg Cziráky elbeszélései között; a Mihál bácsi leveleitől – amelyek a bácskai parasztemberrel való teljes azonosulást jelzik – a mértéktartóbb életképeken át egészen az univerzális témákig, mint pl. a Lábujjhegyen… c. novella háború-réme” – fogalmazott Rajsli Ilona a Hungarológiai Közlemények fent megjelölt számában.
Jómagam nem vagyok nyelvész. DE! De színművészeti végezettségem, újságírói hivatásom, szépírói munkásságom révén gyakorlatilag tulajdonképpen napi szinten találkozom, szembesülök hasonló nyelvi kérdésekkel. Ne nevezzük ezeket problémáknak… A szokatlan, rendhagyó, különös vagy épp egyedi, tájnyelvi vagy szlenges nyelvi formák, a jelentésváltások és mindenféle furcsaságok alapjaiban határozzák meg munkámat. Ezért is kezdtem el kiemelten odafigyelni ezekre a jelenségekre. S odafigyelésemnek persze csak egy mellékága, oldalhajtása a tesztjeink, kvízeink szerkesztése és összeállítása. Régen például Vajdaságban a kuksol kifejezést gugzsol formában használták (ha nem is mindenhol…), holott ez ma is elterjedten és rendszeresen előfordul – immár a guggolás meghatározására. De gondoljunk csak arra, hogy mi mindent hordunk össze manapság is az utcán, véletlen találkozások alkalmával, a piacon alkudozva, vagy épp elmélyült kocsmai beszélgetésekben, a hétköznapokban, akár még az iskolákban is. Aztán: a nyolcvanas évek budapesti alvilági szlengjében a passzra vágni nyelvi forma azt jelentette, hogy valaki elad valamit – tehát: eladni. Mi ezt más formában és más jelentésben használjuk: taccsra vágni az általunk megszokott értelmezésben annyit tesz, hogy elrontunk valamit – tehát: tönkretenni. A passzra vágni értelmezésében azonban az általunk ugyancsak valamilyen áru vagy tárgy eladására használt elpasszol kifejezés lehet a segítségünkre… A passzra vágni azonban ugyancsak más értelmezésben jelentheti azt is: megszabadul valamitől (s itt már egyáltalán nem biztos, hogy eladás, adásvétel, üzlet vagy alku eredményeképp…). Ha pedig valaki taccson van, az ugyanakkor annyit is jelenthet, hogy depressziós, összeomlott, kudarcos időszakon megy át valaki, „megviseli az élet”, rossz szériája van…
Vagy itt van aztán az egyik kiemelt kedvencem, az örökíró szavunk. Még az egyetemen is hajlamosak voltak arra a tanáraink, professzoraink, hogy üvöltözve/süvöltözve keljenek ki magukból, ha ezt merészeltük használni. Ezúton is jelzem: nagyon messze jártak az igazságtól… Ugyanis egyszerűen csak annyi történt, hogy a témában járatlan nyelvészek a szerb hemijska olovka magyarításaként élték meg, a kifejezés tükörfordításának (agyrém!) vélték, és akként is értelmezték az örökírót. Fogalmuk sem volt arról, hogy amikor Bíró (született Schweiger) László József feltalálta ezt a mára már mindennapossá és tucattermékké vált eszközt, és elkezdődött annak gyártása, akkor bizony örökíró volt az első magyar neve. A történet különleges érdekessége, hogy utána gyorsan leereszkedett ismét a vasfüggöny, ismét átvonult a fejünk felet az országhatár, majd valamikor ezt követően Magyarországon elkezdték golyóstollnak nevezni, mi azonban Vajdaságban megőriztük a régi megnevezését. Még nekem is írt egyszer egyik könyvem szerkesztője-lektora, hogy akkor már sokkal jobb lenne, ha örökíró helyett vegyiront írnék, visszavezetve ismét a kifejezést a szerb hemijska olovkára… Csak hát az a helyzet, hogy ezt a marhaságot, hogy vegyiron épp azok a nyelvészek találták ki, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy honnan ered az örökíró kifejezés, és ezzel akarták kigúnyolni mindazokat, akik használni merészelték. De értelmes vajdasági magyar ember soha a szájára nem vette volna azt a szót, hogy vegyiron…
Talán épp a két régió közötti történelmi hasonlóságok miatt, de Kárpátalján is élő kifejezés még ma is az örökíró, gond nélkül megértik az ottani magyarok, ha így mondjuk nekik, tehát akárcsak mi, ők is megőrizték ezt a sokkal jobb sorsra érdemes, különleges szavunkat… Mert azért mérlegeljünk már egy kicsit: Mi köze van egyáltalán a golyóstollnak a tollhoz? Semmi! Az örökíró kifejezés a ceruzához viszonyítja ezt az eszközt, hiszen a grafitceruzával ellentétben, amelynek írását radírral ki lehet törölni, a golyóstollét – nem. Képletes, találó, leíró jellegű meghatározás. Ellenben a tollhoz csak azért viszonyították később, mert a megelőző századokban valóban tollal írtak, de egészen más eljárással, egészen más módszerekkel. Tehát a kettőnek vajmi kevés köze van egymáshoz…
És akkor még mindig folytathatjuk tovább történetünket. Például azzal, hogy a székelyek egyaránt használják a bambuc kifejezést a cukorkára és a rossz szellemre, amellyel a gyermekeket riogatják, mi úgy mondanánk, hogy mumus, de náluk jelenthet ördögöt vagy boszorkányt is. Vagy egyaránt használják a cire szót a rőzsére és a fejős juh vagy tehén meghatározására… És még nagyon hosszasan folytathatnánk. Mindennek a lényege azonban csak annyi, hogy ezek a nyelvi furcsaságok, szokatlan nyelvi formák nem károsítják vagy rombolják, rongálják a nyelvet (ahogy sokszor a fejünkhöz vágják!…), hanem éppen ellenkezőleg, gazdagítják, színesítik és izgalmassá teszik azt.
Lapozzuk hát fel most ismét a Hungarológiai Közlemények régi számában Rajsli Ilona írását: „A novellák ilyenfajta csoportosítása témánk szempontjából azért is szükséges, mert így a provincializmusokat hordozó nyelvi jelenségek, formák novellacsoportonkénti intenzitására is utalni lehet – közelebb jutva ezzel az író világszemléletéhez.
A továbbiakban a funkcionális stilisztikai módszernek megfelelően mindazokat a nyelvi szinteket vizsgálom, amelyek a népiesség és a tájnyelviség vonatkozásában jelentősek, így főként a lexika, a szószerkezetek és a frazeológia szintjét, de esetenként az ejtésbeli sajátosságok, a mondatszerkesztés és az ennél nagyobb egységek is fontosak” – írta a szerző a Népiesség és tájnyelviség Cziráky Imre prózájában című tanulmányában, a Hungarológiai Közlemények XXVIII. évfolyamának 1-2-es számában (a folyóirat főszerkesztője ebben az időszakban Gerold László volt).
S miközben olvasóink az oldal tetején, a nyitóképünk helyén található képgalériánkat böngészik, amely nem kevesebb, mint száz régi szabadkai képből áll, ez nemcsak a letűnt idők utáni nosztalgiát erősítheti, de azt a tudatot is, hogy bizony lesz ennek még folytatása, hiszen sorozatunk is tovább folytatódik…
