Foucault hét pontban foglalja össze azoknak a tereknek az ismérveit, amelyeket heterotópiáknak nevez. Az alábbiakban az ő gondolatmenetét követem, szükség esetén pedig kifejtem vagy egyértelműsítem a nála homályos megfogalmazásokat.

 

Sorozatunk előző részét ITT érhetik el olvasóink:

„Pusztulásra ítélt temetők” (2. rész)

Foucault hét pontban foglalja össze azoknak a tereknek az ismérveit, amelyeket heterotópiáknak nevez. Az alábbiakban az ő gondolatmenetét követem, szükség esetén pedig kifejtem vagy egyértelműsítem a nála homályos megfogalmazásokat. Sorozatunk előző részét érhetik el olvasóink: A temetők Gion Nándor prózájának a legfontosabb helyszínei közül valók, ez indított arra, hogy behatóbban elemezzem művekbeli szerepüket.

 

A Kálvária

Gion műveiben is van ugyanilyen szerepben vásártér[1] és strandi öltözőfülke[2] is, de – megint csak a temetők mellett – ilyen típusú heterotópia nála tetralógiájának egyik legfőbb színtere, a Kálvária is, ahol csak évente egyszer, húsvétkor gyűlnek össze a hívők: „Nagyszombaton és húsvét napján elözönlötték ugyan a hívek a Kálvá­riát, kinyitották a fehér kápolnát is, buzgón imádkoztak, de a húsvét gyorsan elmúlott, a kápolna bezárult, az emberek mentek a dolguk után, újabb egy évre elfelejtették a Kálváriát”,[3] illetve: „az irgalmas tukiak is csak a húsvét előtti napokon jöttek át ide imádkozni, és természetesen nagyszombat estéjén a feltámadást ünnepelni, dologidőben azonban rajtam kívül feléje sem nézett senki”.[4] Ha máskor is vannak emberek a Kálvárián, az számít a normálistól eltérőnek. Nagy bajt jelez, amikor a háború alatt sokan imádkoznak itt: „Hirtelen valami furcsa, egyhangú mormolást hallok, felnézek, és földbe gyökereznek a lábaim. A Kálvária feketéllik az emberektől. […] Húsvét van talán? Nem, húsvét elmúlt, majdnem egy hónapja, akkor még hadifogoly voltam. Egyszerű, közönséges tavaszi vasárnap van.”[5] Török Ádám azért hordja ide rablott kincseit, mert itt senki sem keresi majd;[6] a folyton a Kálvárián időző Rojtos Gallai Istvántól pedig e furcsa szokása miatt tartanak is az emberek: „A tuki dombon éjszaka is hallani lehetett, ahogyan a megfeszített Krisztusnak citerázott. Az emberek féltek magától, és keresztet vetettek, ha éjjelenként citeraszót hallottak a Kálváriáról.”[7]

A temetők

Gion temetői nemcsak azért idő- és értékszembesítők, mert évente egy-két alkalommal, például halottak napja környékén népesülnek be élőkkel, hanem azért is, mert folyton és „örökké” emlékeztetik az itt maradottakat halott személyekre, vagy akár egész – kiirtott vagy elüldözött – közösségekre is, akik már többféle értelemben is „odaát” vannak. Sőt, még akár korszakokra vagy eszmékre is, amelyeket máshol, máshogy emlegetni sem szabad. És nemcsak – olykor szimbolikus – síremlékekkel, hanem rendhagyó emlékezésaktusokkal is, mint amilyen a sírkerülés babonája vagy a temetőfalnál leadott dísztűz a Sortűz egy fekete bivalyért című regényben. Mindezekről később bővebben lesz még szó.

5. Elszigetelt/tiltott terek

A heterotópiák általában nem szabadon megközelíthetők, mint egy köztér, hanem egy bizonyos feltételek megléte esetén működő nyitó-­záró rendszer részlegesen elszigeteli őket a külvilágtól. Az ilyen helyekre vagy kötelező a belépés, mint a laktanyába, a börtönbe (és előbb-utóbb persze valamennyiünknek a temetőbe), vagy bizonyos rítuson, megtisztuláson kell átesnünk, bizonyos gesztusokat kell megtennünk, hogy bebocsáttassunk, mint némely szakrális tér esetében.

Fogda és fegyenctelep

A temetőkön kívül Gion Börtönről álmodom mostanában című regényében ilyen helyszín a fogda is, ahová a szereplők igyekszenek (!) bejutni, hogy legyen fedél a fejük fölött. A regényben a többféle büntetés-végrehajtási intézmény pedig olyannyira tükrözi, illetve leképezi a kinti, a szabad világot, hogy ezáltal a „kint” és a „bent” határvonala teljesen elmosódik, egyenlőségjel kerül közéjük, sőt akár fel is cserélődnek. Ahogy olvassuk is: „A börtönélet és a szabad élet között az a különbség, hogy az egyik helyen pezsgőt, a másik helyen teát isznak.”[8] A regény végén pedig: „– Most nem vagyunk börtönben – mondta Lakner Feri. – Nem? – kérdezte Dániel. Erre elég sokáig hallgattunk mindannyian.”[9] Nem véletlen a regény címe és témája, hiszen ahogy Gion a regényírás koráról nyilatkozta: „akkor került Milosević hatalomra Jugoszláviában, és tényleg börtönről álmodtunk elég sokan.”[10]

A postaépület

A fegyenctelephez hasonló szerepű a Postarablók című Gion-regény fő helyszínéül szolgáló postaépület is:[11] az ide való bejutás szintén körülményes és áhított dolog, az odabent kifejlődő események pedig az egész társadalom működését karikírozzák, így a „felnőttek” világának – valójában az egész társadalomnak – görbe tükröt tartanak. Ezt az üzenetet emeli ki, hogy a regény elején és végén is az „Ember, az akarok lenni…” kezdetű lakodalmi dalt trombitálja az egyik gyerekhős.[12]

6. „Vágyterek”

Némely heterotópiának az a feladata, hogy illúziókkal teli teret teremtsen meg azért, hogy hétköznapi élettereink szintén illuzórikus volta lelepleződjék a közte és a heterotópia között meglévő különbségekkel és hasonlóságokkal szembesülve. Van olyan heterotópia is, amely hétköznapi tereink tökéletlensége miatti kárpótlásként olyan valós térként szolgál, amely annyira tökéletes, annyira jól elrendezett, amennyire átlagos tereink rendezetlenek és tökéletlenek. Az első csoportba tartozik Foucault szerint több régen volt híres nyilvánosház; a másodikba pedig azok az utópisztikus elvek szerint fölépített, falanszterszerű gyarmati telepek, amelyek „Isten országát” akarták megvalósítani a Földön.

„Helyek” Gallai és Gilike mesevilágaiban

Ezekkel a heterotópiákkal érzem rokonnak Gion tetralógiájában azokat a nem valós tereket, amelyek csak Gallai István fantáziájában léteznek. Akkor ismerjük meg ezeket, amikor a szeretőinek mesél róluk, hogy szédítse őket:

A vízen fehér hajók úsztak, a parton hatalmas fűzfák, nyárfák, jegenyék álltak, a nagy folyók mellett sűrű erdőségek vannak, és az erdőkből esténként őzek és szarvasok járnak a folyóra vizet inni. – Nappal? – Nappal piros arcú fiatal lányokat láttam a fák alatt, vidámak voltak, folyton nevettek. – Milyen ruha volt rajtuk? – Virágmintás ruha. De ha fürödni mentek, akkor meztelenre vetkőztek. Akkor voltak a legszebbek, én meg fiatal voltam.[13]

Hasonlóképpen képzeletbeli az a hely is, amelyről Gallai a gyerekeinek mint a rózsaméz lelőhelyéről mesél: „– Hol csinálják a rózsamézet? – kérdezte a kisfiú. – Messze innen – mondta Gallai István. – Egy magas fa tetején van a palotájuk, ott csinálják a rózsamézet. – Mi az a palota? – Egy gyönyörű ház, amelynek négy tornya van. […] – Milyen magas az a fa? – kérdezte a kisfiú. – Rettenetesen magas. A koronája nem is látszik. A törzse meg teljesen sima, senki sem tud felmászni rá, hogy ellopja a rózsamézet.”[14] Idetartozik a művészet vigasztalását jelképező illuzórikus és önfeledt belső világ is, amelyet Gilike teremt magának, amikor az ujjaival játszva kizárja a külvilágot: „Gilike arcát néztem, és elakadt a lélegzetem. Amint játszani kezdett, megváltozott az arca: kipirult, megnyugodott, olyan volt, mint a békésen alvó kisgyerek arca, s egyszer csak mintha nevetni kezdett volna. Mintha komoly arccal nevetett volna.”[15] Illetve: „Csak olyankor volt szerencsétlen, ha nem játszott az ujjaival. Olyankor szörnyű volt az arca, mintha állandóan görcs szorította volna a fejét. De amint elkezdett játszani az ujjaival, mindjárt megváltozott, boldogabb volt bármelyikünknél. Figyeltem az arcát, még nevetett is, amikor elmondta nekünk azokat a történeteket.”[16]

Stációkép és képeslap

Bár a fenti „helyeket” Foucault inkább az utópia kategóriába sorolná, leginkább itt említendők, ahogy azok a „helyek” is, ahová Gallai István a jelen keserűségei elől menekülve akkor kerül, amikor a Kálvária egyik stációképén a Virágos Katonát szemlélve révületbe esik, például: „Most jöttem Brazíliából. Láttam Istvánt és Sándort. Egészen közelről láttam őket. A tenger mellett ülnek a puha homokon. Melegen süt a nap, de az ő fejük felett egy nagy tarka napernyő van.”[17] A Virágos Katona képe, illetve a kép segítségével előhívott belső „tér” mellett a háborúban az otthont jelentő képeslap is tekinthető az „ideáti” valóságot sűrítő, azzal vitázó, illetve számára megoldást kínáló tükörszerű képződménynek, illuzórikus helynek. Annál is inkább, mert – ahogy olvassuk is a regényben – Gallai számára a fronton „a Kálvária oszlopaiba falazott képeket helyettesítette”.[18]

(Folytatjuk)

Részlet Kurcz Ádám István Gion Nándor művei és műhelytitkai című kötetéből (Napkút Kiadó, Budapest, 2017.).
A kötetből vett részletet a kiadó engedélyével közöljük.

Nyitóképünkön: Kurcz Ádám István a doktorátusát védi. A témája természetesen Gion Nándor életműve. (Dormán László felvétele)

_________________

[1]      Például: „A vásártérre mentünk, itt most nem volt senki, csak mi ketten a nagy füves téren, szorosan egymás mellett.” Testvérem, Joáb [1968–1969] = GNÉ/3., 179.

[2]      „[…] fürödni sem járt oda többet senki, az iszapból nád nőtt ki, a kabinokba pedig nyáron és ősszel boszniai idénymunkások költöztek be, akik kukoricatörés után bezárták a kabinokat és hazamentek.” Uo., 144.

[3]      Virágos Katona [1973] = GNÉ/1., 123.

[4]      Uo., 25.

[5]      Uo., 176–177.

[6]      „Török Ádám felugrott, megkerült engem, és egy kis csomagot húzott elő a fekete Megváltó lába mögül. Kibontotta a csomagot: három gyémánthegyű üvegvágó volt benne. Henrik Pfeiffernek, a német üvegesnek az üzletéből lopta őket.” Uo., 154.

[7]      Rózsaméz [1976], 305.

[8]      Börtönről álmodom mostanában [1990], 459.

[9]      Uo., 466.

[10]     Idézi: Elek Tibor, Gion Nándor írói világa, Noran, Budapest, 2009, 178.

[11]     Postarablók [1972] = GNÉ/3., 91–164.

[12]     A dalnak – az azt ismerőkből előhívott – további szövege ez: „Ember, az akarok lenni, Nékem nem parancsol senki, Letészem a büszke legénységem, Sej, ölelem a kedves feleségem…”

[13]     Ez a nap a miénk [1996–1997], 483.; Vö. még: Uo. 486, 488–491, 520, 526.

[14]     Rózsaméz [1976], 268–269.

[15]     Virágos Katona [1973], 79.

[16]     Uo., 88.

[17]     Uo., 98.

[18]     Uo., 166.