Foucault hét pontban foglalja össze azoknak a tereknek az ismérveit, amelyeket heterotópiáknak nevez. Az alábbiakban az ő gondolatmenetét követem, szükség esetén pedig kifejtem vagy egyértelműsítem a nála homályos megfogalmazásokat.

 

Sorozatunk előző részét ITT érhetik el olvasóink:

„Pusztulásra ítélt temetők” (4. rész)

Foucault hét pontban foglalja össze azoknak a tereknek az ismérveit, amelyeket heterotópiáknak nevez. Az alábbiakban az ő gondolatmenetét követem, szükség esetén pedig kifejtem vagy egyértelműsítem a nála homályos megfogalmazásokat. Sorozatunk előző részét érhetik el olvasóink: Foucault hét pontban foglalja össze azoknak a tereknek az ismérveit, amelyeket heterotópiáknak nevez.

 

A temetők szerepe a (kisebbségi) identitásban

„Akkor én is majdnem bekerültem a magyar temetőbe” [kiemelés: K. Á.][1] – folytatja Gion naplójában betemettetésének taglalását, szemléletesen utalva a temetőknek az identitás kérdésében betöltött szerepére. Ehhez hasonló, elsőre talán fölöslegesen részletezőnek, sőt egyenesen hivataloskodónak tűnő megfogalmazással találkozunk a Virágos Katona című regényben is, amikor Gilikének, a helyi társadalomban a legutolsónak számító árva kanászfiúnak a haláláról olvasunk: „Még aznap el is temették a római katolikus temetőben.” [kiemelés: K. Á.][2]

Ezek a mondatok mutatják, hogy – különösen kisebbségi környezetben – az itt maradók számára mennyire fontos, hogy melyik temetőbe kerül valaki. Ez a tény ugyanis a közösség számára nyilvánvalóan mutatja meg, hogy az ember meg tudta-e őrizni egészen holtáig a ráhagyományozódott legfontosabb közösségi identitáselemeket: a nemzetiségi és a vallási örökségnek a minimumát. Az utóbbi feltételnek például Gion példakép nagyapja, Gallai István nem felelt meg: nem teljesítette azt, ami Szenttamáson akkor még a „minimumhoz” tartozott, ezért „a pap nem volt hajlandó eltemetni. Mivel ő nem volt hajlandó meggyónni. Márpedig Szenttamáson a halál előtt kötelező volt a gyónás! […] Azt mondta, nincs beszélnivalója a pappal. A szomszédokkal igen, velem igen, de a pappal nem. Elhatároztam, ha nem lesz, aki elbúcsúztassa a sírnál, majd én elbúcsúztatom.”[3]

A tovább élő közösség szempontjából fontos tehát, hogy az elhunytat az adott közösséghez tartozónak tekintik-e még halálakor is: méltónak bizonyul-e arra, hogy a közösség által bevett szertartásokkal kerüljön a temetőjükbe, és lehetőleg a családi sírboltba, illetve hogy a közösség anyanyelvén kerül-e a fejfára a neve. Gion több írásában utal rá, hogy ez nem mindenkinek sikerül maradéktalanul, nagyapja mellett bizonyos tekintetben neki magának sem sikerült, hiszen ő a szülőföldjét is elhagyta: „Haldoklott az utolsó nagy Gion Szenttamáson. Én eljöttem onnan, a nevemet nem vésettem bele a közös sírkőbe.”[4] Giont valóban Budapesten, a Farkasréti temetőben temették el, sírkövére nem került kereszt.

Gion írásaiból érezhető, hogy milyen fájdalmas tud lenni az itt maradók számára, ha nem, vagy csak felemásan sikerül megtartani a végtisztességhez kapcsolódó hagyományokat. Amikor a Kétéltűek a barlangban című regény szeretetre méltó Hornyák tanár urát öngyilkossága után nem pap búcsúztatja, hanem az iskolaigazgató, a hagyománytisztelő öregasszonyok megszólják, mondván: „ezek a kommunista temetések nagyon siralmasak, és nem érnek semmit.”[5] A regény másik halottja, a kis muzulmán Rahmánovics Hasszán a magyar tannyelvű ipariskolában még a kisebbségi magyarok között is kisebbséginek számított, ezért Gion „legkisebbségibb” regényszereplőjének tarthatjuk. Őt szintén teljesen világi módon temették el, sőt nemhogy egyházi vagy vezető világi személy nem volt jelen a ceremónián, de a családjából sem jött el senki: csak az osztálytársai mondtak búcsúztatót, és a többi szertartáselemet is ők találták ki. Ezt utólag egyikük az öregasszonyokhoz hasonlóan szintén méltatlannak találta, és azt mondta, hogy „úgy temették el a Szegény Kis Rahmánovicsot, mint egy kutyát”.[6]

Gion egy barátjának élete első pillanatától problémás volt a nemzetiségi identitásához (nevéhez, anyanyelvéhez) fűződő viszonya. Mindez végzetesen és véglegesen kifejeződött sorsának abban az egyetlen, az író által megörökített utolsó mozzanatában is, hogy a nevét végül úgy írták a fejfájára: „Hajdú Ljudevit”.[7] A történetben – nyilván kegyeleti okból – nem eredeti nevén szerepel Gion elhunyt barátja, aki egy másik novellában Stefán Lajosként bukkan fel;[8] – valójában Szöllősi Lacinak hívták.

…és hasonlatokban

A temetők a kegyelet és az emlékápolás színtereiként a közösségek gondolkodásáról, mentalitásáról is beszélnek. A szenttamási magyar és szerb temetőkben folyó kultusz is elsősorban magukhoz a temetésekhez kötődik, illetve a hagyományos vallásos keretek közti, például halottak napi megemlékezéseket jelenti. Ezek a megszokott funkciók a temetéseknek a leírásán kívül[9] csak egyszerű hasonlatokban kerülnek elő a művekben: „Temetési menetnek nézhették volna őket, ha a férfiak nem tartották volna a kezükben a szép, fehér sétapálcákat.”[10] Vagy: „Olyan volt a temető, mint halottak napján alkonytájban, amikor gyertyák égnek a sírokon.”[11] Vagy: „Hangosan zokogott, néha kiáltozott is, mint a siratóasszonyok virrasztáskor és temetéskor.”[12]

Gion máskor is él hasonlatban a temető, illetve sírok képével. A Délvidéken szinte nemzedékenként bekövetkező impériumváltásokkor kialakuló félelem miatt kihalt tájat temetőhöz, a háborús helyzetben menedéket nyújtani nem képes otthonokat pedig kriptákhoz hasonlítja: „– Mintha temetőben járnánk – mondta később [Gion Antal]. – Sehol egy élő ember a határban. – Mintha temetőben járnánk – mondta Török Ádám is. – Nagyon szomorú így a határ. Legalább egy kutya mozogna valahol. […] A senki földjén vagyunk. Ez a legrosszabb, amikor a senki földjén vagyunk.”[13] ­Illetve: „A Rajcsúrt és a füves rét körül épült házakat három oldalról temetők övezték, a házak most olyanok voltak, mint valami vert falú kripták, ahol csak halottak nyugszanak és porladnak a megvakult ablakok mögött. […] Előbb csak az öregemberek jöttek ki, elmagyaráztam nekik, hogy a lövészárokban biztonságosabban meglapulhatunk a ránk váró éjszakán, mint az omlékony kriptákban.”[14]

(Folytatjuk)

Részlet Kurcz Ádám István Gion Nándor művei és műhelytitkai című kötetéből (Napkút Kiadó, Budapest, 2017.).
A kötetből vett részletet a kiadó engedélyével közöljük.

Nyitóképünkön: az író íróasztala a szenttamási Gion Nándor Emlékházban.

_________________

[1]      „…izgalmasan kezdődött eszmélésem a szülőföldemen” [1993], 234.

[2]      Virágos Katona [1973], 86. Illetve: „Szőreg előtt felrobbant az egyik teherautó, talán a hegylakó telepesek robbantották fel, tizennégy honvéd meghalt, őket a szenttamási magyar katolikus temetőben temették el a főbejárat mellett.” [kiemelés: K. Á.] Ez a nap a miénk [1996–1997], 457.

[3]      A nagyapa regénye. Utolsó beszélgetés Gion Nándorral [Ónody Éva riportja, 2002] = GNÉ/5., 285.

[4]      Nagybátyámról [1994], 43.

[5]      Kétéltűek a barlangban [1967–1968], 80.

[6]      Uo., 116.

[7]      Történetét lásd itt: Szegény Hajdú Laciról és Harag Györgyről [1990] = GNÉ/5., 82.

[8]      Nemzeti színek [1994] = GNÉ/4., 426–427.

[9]      Például: „És eljöttek mások is, köztük egy csomó öregasszony, akik eljárnak minden temetésre és megsiratnak boldog-boldogtalant… Berecz Máté plébános szép hosszú beszédet mondott, és időnként felolvasott a bibliából, főleg Ezékiel könyvéből. […] Aztán a kántor énekszóval elbúcsúztatta Ácsi Lajost a barátaitól […]. Végül Berecz plébános imádkozott egy sort a ministránsokkal, meg énekeltek is, és ekkor a földbe eresztették Ácsi Lajos koporsóját. Fodó tanár úr kis göröngyöt dobott a koporsó után, és odamentek a téglagyáriak és még sokan mások, és ők is földet szórtak a koporsóra. Aztán Szivel András, a temetőcsősz bekotorta a földet a sírgödörbe, és a földbe szúrt egy fakeresztet. Berecz plébános megszentelte a sírt, és megint imádkozott.” Sortűz egy fekete bivalyért [1982], 359.

[10]     Rózsaméz [1976], 233.

[11]     Sortűz egy fekete bivalyért [1982], 317.

[12]     Ez a nap a miénk [1996–1997], 684.

[13]     Rózsaméz [1976], 444.

[14]     Ez a nap a miénk [1996–1997], 623.