Foucault hét pontban foglalja össze azoknak a tereknek az ismérveit, amelyeket heterotópiáknak nevez. Az alábbiakban az ő gondolatmenetét követem, szükség esetén pedig kifejtem vagy egyértelműsítem a nála homályos megfogalmazásokat.

 

Sorozatunk előző részét ITT érhetik el olvasóink:

„Pusztulásra ítélt temetők” (6. rész)

Foucault hét pontban foglalja össze azoknak a tereknek az ismérveit, amelyeket heterotópiáknak nevez. Az alábbiakban az ő gondolatmenetét követem, szükség esetén pedig kifejtem vagy egyértelműsítem a nála homályos megfogalmazásokat. Sorozatunk előző részét érhetik el olvasóink: Foucault hét pontban foglalja össze azoknak a tereknek az ismérveit, amelyeket heterotópiáknak nevez.

 

De az élet a fő!

Nem történik viszont aránytévesztés a művekben: öncélú kegyeleti cselekmény vagy eltúlzott halottkultusz nem fordul elő Gionnál. Számára az élet sokkal fontosabb, mint a szép temetés vagy az igényes síremlék. Az előbbinek az író szerinti fölöslegességére, sőt hiábavalóságára mutat az az irónia, amivel az ilyen események leírásában találkozunk;[1] az utóbbi jelentőségének lekicsinylésére pedig a következő idézet példa: „A temető szélén rozsdás pléh Krisztus, a tövében egy elhanyagolt sír. Lapos földbucka, benőtte a gaz, a fejfát valaki biztosan feltüzelte…” A jeltelen sírban nyugvó okos nazarénusnak viszont – ez a fő! – irigylésre méltóan gondtalan és hosszú élete volt.[2]

Földbe rejtett kincsek

A fantáziát mindig megmozgató kincs is lehet a föld alatt. Erre általános utalás történik a Postarablók című regényben, ahol a gyerekek sírrablásra készülnek: „azt terveztük, hogy felbontjuk a temetőben a régi sírokat, összeszedjük az aranyholmit, amit a halottakra aggattak, amikor eltemették őket, aztán elmegyünk valahova, egy olyan szigetre, ahol mindig meleg van, magunkkal visszük Fenyvesi Erikát is, és aztán mi hárman nagyon boldogok leszünk.”[3] Az elhurcolt zsidóknak a Szentháromság-szobor tövében elásott kincse az Aranyat talált című regényben – már a mű címe is erre utal – valóságos gazdagságot szerez.[4] A Sortűz egy fekete bivalyért című regényben pedig az állítólag az elmenekült német téglagyáros, Schank Frici által elrejtett, az egyik főhős által elixírnek tartott pálinkát sikerül kiásni a föld alól: „Mit ásott el Schank Frici? – kérdezte a pap. – Két hordó finom barackpálinkát – mondta Ácsi Lajos. – Mielőtt elment, valahol a téglagyárban elásott két hordó első osztályú barackpálinkát. Most ott nemesedik a földben, és várja a gazdáját.”[5] E motívummal rokon egy másik regényben a „Srőder-féle rőfösüzlet” titkos pincéje is, amelyben a háború alatt kommunista ellenállók rejtőztek, utána pedig jófajta, csempészett italok elrejtésére használták.[6]

Talán nem véletlen, hogy a kincs a fenti történetekben a régió múltjának végérvényesen lezárt fejezeteihez: a már csak az emlékezetben élő zsidó és sváb közösségekhez, személyekhez kötődik. Az, hogy az elhurcoltaktól-kitelepítettektől származnak a csodás leletek, arra utalhat, hogy a kisebbségek (erőszakos) eltűn(tet)ése pótolhatatlan veszteséget jelent az ott maradóknak, akik számára az elveszett múltban rejlő értékek felszínre hozása és megőrzése fontos feladat.

A temető mint otthonos hely

A temetők érdekes módon legtöbbször nem lidérces, hátborzongató helyek a művekben, ahogy azt a Gionnál gyakori gyermeki nézőpont alapján is várnánk, hanem a legkülönfélébb tevékenységekre alkalmas otthonos, hétköznapi terek, ahol teljesen természetes történések is zajlanak. A hagyományos és megszokott temetői tevékenységek mellett lehet itt játszani, kincset el- és kiásni, macskát kínozni, virágot szedni, lődözni, illetve csak keresztülmenni rajta, ha úgy könnyebb az eljutás valahová, például: „Általában a folyó és a temetőfal között húzódó gáton mentünk az iskolába, meg erre jöttünk hazafelé is, mert ez volt a legrövidebb út.”[7]

A sírkerteknek fontos szerepük van több elbeszélés terének tagolásában és tájolásában: „A Keglovics utca csak egy sor házból állt. A másik oldalon rozsdás drótkerítés húzódott; a mögött volt a temető: szétmálló földkupacok meg kőkeresztek, ahová még nem értek a sírok, ott krumpliföldek voltak. A temető mögött kásás, kis folyó lapított, amely nyáron nagyon keskenyre zsugorodott, és tele volt zöld hínárral.”[8] Illetve: „a temetők mögül a Zöld utcaiak válaszolgattak, ők is vidám lövöldözéssel ünnepelték a karácsony éjszakáját”,[9] valamint: „A temető mögül, a kanyargó, kis folyó felől ilyenkor kellemes, hűvös levegő áramlott a Keglovics utcába […]. A szoba egyetlen ablaka a temetőre nézett”;[10] végezetül pedig:

Vékony, kanyargós, égszínkék vonallal felrajzolták a Krivaja folyócskát, vagy egy méterrel lejjebb széles, egyenes vonallal meghúzták a Ferenc-csatornát, és a két folyóvíz közé sötétbarna kockákból berajzolták Szenttamás utcáit. A görögkeleti és a római katolikus templomot aranysárga kereszttel, a görögkeleti szerb, a katolikus magyar, a református, evangélikus német, a nazarénus, az ókatolikus és a zsidó temetőt kis fekete kereszttel jelölték meg, és még egy aranysárga keresztet rajzoltak a Krivaja túlsó partjára, a Kálvária helyére.[11]

A regényszereplőknek is valamiképpen otthonos ez a tér, de azért sosem veszíti el teljesen misztikus jellegét. Van, hogy a temetőkhöz kötődő babonás hiedelemről olvasunk: „Gonosz hely az, túl közel esik a temetőhöz, még a vadállatok is elszöknek onnan – mondta Velezné.”[12] És más különös dolgok is kötődnek hozzájuk, például furcsa lények származnak onnan: az Angyali vigasság című regényben egy nevezetes hermafrodita baromfiról, illetve egy biológiailag lehetetlen időben kikelt egész baromfi-fészekaljról olvasunk, amely ősszel került elő a temetőből.[13]

…és mint a kisebbségi lét térmetaforája

Meghökkentő lehet, hogy a sírkertek, amikről azt szoktuk meg, hogy a településeken kívül, vagy legalábbis azok perifériáján vannak, ­Gion több írásában – a korabeli Szenttamás Gionék által lakott részének valós térviszonyainak megfelelően – a regények színterének központját, a „Keglovics” utca környékét, azaz a cselekmény színterét körbefogják. A legfontosabb dolgok sokszor vagy a temetők által övezett utcákban játszódnak, vagy konkrétan magukban a temetőkben, vagy valahol a temetőkhöz képest: „Temetők fogták körül a házakat, kaszáló sorrendben, vagyis jobbról balra így: a görögkeleti szerb, a katolikus magyar, a zsidó, a református német, a nazarénus és az ókatolikus temető. Mindezt átkarolta a tiszta vizű kis folyó.”[14] Ez szimbolikusan kifejezheti, hogy a kisebbségi lét sok szempontból a periférián mozog; nemcsak földrajzilag, hanem társadalmilag is: „A helynek identitásformáló szerepe van. A peremkerület, a faluszél térbeli metafora Gionnál, a földrajzi, kisebbségi, gazdasági, kulturális marginalizációt jelenti.”[15] Vagy ahogy egy másik elemző írja a Gion-művekbeli temetők melletti utcákban élő elvetélt életeknek, bizonytalan egzisztenciáknak a helyszínnel való összefüggéséről: „A majdnem élet találkozik itt a folyamatos elmúlással.”[16]

Gion pályája minden szakaszában írt olyan műveket, amelyek minden köznapi történése is ebben a szokatlanul otthonos temetők közötti térben játszódik; és arról is beszámolt, hogy ezek valós életrajzi helyek által ihletett terek: „Mezítlábas koromban szívesen csatangoltam a temetőkben. Házunk körül temetők voltak, békés, csöndes temetők, én naphosszat elnézegettem a fekete és fehér márvány sírköveket, megbarátkoztam a halottakkal, akik már senkinek sem tudtak ártani.”[17] Mégis, nem lehet egyszersmind szimbolikusnak is nem tartani, a sokat szenvedett délvidéki, és különösen a szenttamási magyarság sorsát példázó képnek venni, hogy az emblematikus délvidéki történetek temetői díszletek között, gyakran konkrétan sírok fölött, illetve – mint arról egy későbbi fejezetben bővebben lesz szó – egy elhagyatott vágóhídon játszódnak.[18]

(Folytatjuk)

Részlet Kurcz Ádám István Gion Nándor művei és műhelytitkai című kötetéből (Napkút Kiadó, Budapest, 2017.).
A kötetből vett részletet a kiadó engedélyével közöljük.

Nyitóképünkön: Képernyőfotó a Gion Nándor emlékére készült tévéműsorból.

________________________

[1]      Vö. például Izsakhár [regény, 1994], 549–550.

[2]      Kétéltűek a barlangban [1967–1968], 92.

[3]      Postarablók [1972], 93.

[4]      Aranyat talált [2001–2002], 705–905.

[5]      Sortűz egy fekete bivalyért [1982], 278. „Fekete Péter belekotort a földbe, valami koppant. Eldobta a csákányt, és térdre esett, mint az oltár előtt a templomban. Óvatosan, kézzel szedegette ki a földet, és egyszer csak előbukkant a hordó. Ott álltunk körülötte, ő meg ránk emelte tekintetét, nagyon hálás volt és nagyon boldog. Már nem öregedett tovább. És nem is köhögött. – Ne nyúljon hozzá senki – suttogta. – Majd én… Majd én kiemelem.” Uo., 350.

[6]      Börtönről álmodom mostanában [1990], 281–283.

[7]      Sortűz egy fekete bivalyért [1982], 265.

[8]      Keresztvivő a Keglovics utcából [1966], 40.

[9]      Virágos Katona [1973], 103.

[10]     Ezen az oldalon [1971], 120.

[11]     Rózsaméz [1976], 285.

[12]     Az angyali vigasság [1985], 396.

[13]     Uo., 398, 406.

[14]     „Nincs időm észrevenni a történet eltűnését.” Gion Nándorral beszélget Füzi László [1998], 264.

[15]     Horváth Futó, Lokális kontextus, 93.

[16]     Gerold László, Utószó = GNÉ/4., 707.

[17]     Korai halálaimról [1994] = GNÉ/5., 20.

[18]     „[Gion Nándor] nem felejtette el megemlíteni, hogy a szovjet hadsereg mögött ólálkodó hős partizánok hogyan kínozták, erőszakolták és öldösték a magyarokat, hogyan ritkították meg a Ferenc-csatorna környékén elterülő magyar falvak lakosságát, vagy azt, hogy lejjebb, a Tisza legdélibb szakaszán miként mészárolták higgadt módszerességgel a magyar férfiakat. Véráztatta táj. Hülyeség! Minden táj véráztatta. Igaz, de van véráztattább. Ez itt délen erősen áztatva van.” Száraz Miklós György, Lenn Délen, Magyar Nemzet 2007. április 28.