A hivatalos álláspont szerint Szerbia a kilencvenes években nem állt háborúban senkivel
Bizarr utazó cirkusz érkezett a múlt héten a szabadkai Városháza szebb napokat és kellemesebb vendégeket is megélt sajtóközpontjába. A magukat Szerb Királyi Akadémiának nevező egyesület képviselői itt ismertették, hogy egy jogászcsapatot állítanak fel, akik pert indítanak a NATO ellen a gyengített uránium használata miatt a Jugoszlávia elleni bombázások során. Állításuk szerint ennek a következménye a nagyszámú rákos megbetegedés az ország területén, ezért anyagi és nem anyagi kártérítési pert indítanak, amihez kérik azok jelentkezését, akik úgy gondolják a hadműveletek következtében betegedtek meg.
Egy ismerősöm a minap megosztott egy hírt a legnagyobb közösségi oldalon, amelynek a lényege, hogy Milan Mladenović, a belgrádi Ekatarina Velika nevű zenekar 1994 óta már csak néhai frontembere nem volt hajlandó fellépni Banja Lukában, mert a szerbek lerombolták az ottani dzsámit. Erre kommentárok áradata indult el, amelyek a megosztást elkövető személyt letámadták, hogy nemzetáruló és feltették a kérdést, mire alapozza, hogy Szerbia agressziót követett el Bosznia és Horvátország ellen, amikor ilyesmiről szó sem volt.
Szabadkán, a szintén szebb napokat megélt és kellemesebb vendégeket látott Városi Könyvtárban tartott irodalmi estet Gojko Đogo, a leírás szerint ismert szerb irodalmár. Bővebb életrajzából az is kiderül, hogy vezetőségi tagja a Radovan Karadžićot védelmező egyesületnek, többször is vádolták azzal, hogy segíti a Hága által körözött szerb személyek rejtőzködését. Emellett, nyilvánosságra került egy 1991-es telefonbeszélgetés amelyben Karadžić megállapítására, miszerint, ha a bosnyákok továbbra is akadékoskodnak, 300 ezer muzulmánt a szerb erők le fognak mészárolni, az „ismert szerb irodalmár” azt válaszolta: az összest meg kell gyilkolni. Ez a beszélgetés egyébként megtalálható a YouTube videó megosztó csatornán is.
Három momentumot villantottam fel, amelyekben van valami közös: a kilencvenes évek eseményeinek felülírási kísérlete, a délszláv háborús történések revíziójára tett próbálkozás, amit azonban rettentően rafinált módon hajtanak végre valójában ugyanazok a szereplők, akiknek tevőleges része volt az akkori hangulat gerjesztésében és esetenként a döntéshozatalban is.
Nézzük az első történetet. Valaki, valahol, nagyon agyafúrtan kitalálta, hogy az embereket a személyes dolgaikkal kell megfogni, tehát a gyakori rákos megbetegedésekért az 1999-es NATO hadműveleteket kell felelőssé tenni. Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy az urániumtöltetű bombák, amelyekkel alaposan megszórták az országot, ne okoztak volna egészségügyi gondokat. Sőt, azt se tartom kizártnak, hogy valóban közvetlen összefüggés van a kettő között. Ebben a történetben két dolog fontos. Egyik, hogy eddig tudomásom szerint megbízható szakértői elemzést nem hoztak nyilvánosságra, amely egészségügyileg alátámasztotta volna a „királyi jogászok” állításait. A másik pedig, hogy miről is szól ez az egész. Ha az a közbeszéd, hogy a NATO szándékosan lemérgezte, meggyilkolta a szerbeket, akik ezért bíróságon pereskednek, sikerül a témát elterelni a lényegről, sőt visszatérni a korábbi állításokhoz, huszonegyedik századi újracsomagolt változatban. Még emlékezhetünk, inkább komédiára hasonlított az, amikor a Мilošević-rezsim képletesen a vádlottak padjára ültette Clintont, Blairt és a többi NATO-tagország vezetőjét és Belgrádban, távollétükben ítélkeztek felettük. Most ezt az emberek egészsége iránti aggodalomba csomagolják be, ami kicsit sem nevetséges. Emellett, ha ezt a történetet égetik bele az emberek agyába, akkor 18 évvel később mégiscsak igazolást nyerhet az akkori hatalom állítása a gonosztevő, gyilkos, agresszor észak-atlanti szövetségről, akik csak azért bombázták szét a szerbeket, mert azok az igazságot védték. És ilyen felállás mellett, persze szóba se kerül a hadműveletek valódi kiváltó oka. A koszovói albánok tömeges meggyilkolása, házaik felgyújtása, az országból való elüldözésük, az albán holttestekkel teli hűtőkocsik megtalálása és az azokért való felelősségre vonás elmaradása.
Ehhez pedig közvetlenül kötődik a második történet, azzal a megállapítással, hogy Szerbia nem támadott meg senkit. Ez is a kilencvenes évek rezsimjének egyik vesszőparipája volt, milliószor hallhattuk akkoriban, a „Szerbia nem áll háborúban senkivel” mondatot. Ha ez az állítás valós, akkor miért állítottak az ország számos városában emlékművet a kilencvenes évek háborúiban elesett szerb hősöknek? Ők hogy kerültek a Szerbián kívüli harcterekre? Mindannyian szabad akaratukból, ottani szerb önkéntes alakulatok tagjai voltak? Na és akkor mégis miről szól a Téves csatatéren című, kétrészes Napló-kiadvány, amelyben olyan vajdasági magyar férfiak mesélik el megpróbáltatásaikat, akiket áthurcoltak a Duna túloldalára harcolni? És vajon hogy került az a rengeteg tartalékos katona Vukovár környékére? Folytathatnám még a sort, de felesleges, hiszen mindannyian tudjuk, hogy Szerbia igenis hadban állt, igenis segítette a boszniai és horvátországi szerb erőket, emberrel, fegyverrel meg minden mással.
Ami most történik, az a kilencvenes évek háborús tényeinek megmásítási kísérlete, amelyet ugyan nem közvetlenül a hatalom és a hatalmi pártok hajtanak végre, hanem a különféle hangzatos nevű szervezetek, úgymint a Szerb Királyi Akadémia, a Hercegovináról elszármazott szabadkaiak egyesülete, a Kilencvenes évek háborús veteránjainak egyesülete és társaik.
Szerbiának hosszú hónapok óta nincs háborús bűnökkel foglalkozó ügyésze, számos ügy nem került eljárásba, amelyekben a vádlottak padján szerbeknek kellene ülniük, ehelyett a NATO-t, a bosnyákokat, a horvátokat, az albánokat meg ki tudja, ki mindenkit vádolnak destabilizációs kísérlettel, uszítással, területi követelésekkel. Ehhez járul másodfokon egy olyan folyamat, amit Nedim Sejdinović a Vajdasági Újságírók Független Egyesületének elnöke a terület kijelölésének nevezett. A haladó párt már a korábbi hatalmi összetételben kísérletet tett rá, hogy Brana Crnčević nevével fémjelzett kulturális központot hozzon létre Szabadkán. Ez akkor nem sikerült, a közvélemény jogos felháborodása miatt. Azóta abszolút hatalmat gyakorolnak a városban, az említett szerb íróról utcát neveztek el Palicson, díszpolgári címet adományoztak Matija Bećkovićnak, Gojko Đogo pedig a patinás szabadkai könyvtárban vendégszerepelt.
Mindezekkel kapcsolatban a Ničija zemlja (Senki földje) című film jut eszembe, illetve annak kulcsmondata: Ki kezdte a háborút? A jelenlegi folyamatok arra irányulnak, hogy a közvélemény tudatában az a kép álljon össze, hogy nem is a szerbek kezdték, nem is igen folytatták, sőt talán ott se voltak, mégis mindenki őket hibáztatja.
A jegyzet a Családi Kör hetilap 2017. május 11-i nyomtatott számában jelent meg és a lap engedélyével közöljük. Ha szeretné a jegyzeteket időben olvasni, vásárolja meg vagy fizessen elő a Családi Körre.
