A Bécsi Naplóban (2017. március-április) olvasom, hogy Angliában jelenleg 250-300 000 magyar él. Több mint a Vajdaságban. Több mint a Vajdaságban, ahol, a magyar kormány képviselői szerint a magyarok nagyon jól érzik magukat. Eddig még soha nem volt ilyen jó a helyzetük. Egyre inkább fokozódik a nemzeti érzés. Semjén Zsolt, nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes parlamenti beszámolója szerint az egyszerűsített honosításnak köszönhetően 950 ezer új magyar állampolgár van. Adatokat közöl a határon túli magyarok anyagi támogatásáról. Ami igaz, az igaz: a támogatások nélkül még a látszotok is szertefoszlottak volna.
A Vajdaság Ma közli F. Cirkl Zsuzsa fatalista beszámolóját. Fatalista vagy realista? Majdnem mindegy. Zomborban tavaly egyetlen magyar elsős sem iratkozott magyar tagozatra, az idén kettő, de nagy kérdés, olvasom, hogy ezek alapján beindulhat-e a magyar tagozat. „Azt sem mondhatjuk, hogy a politikum és a civil szféra nem tett és tesz meg mindent, szinte kizárólag az anyaország támogatásával, ám ez sem bizonyult megtartó erőnek”, folytatja. Ha mindent megtett, ha éppen mindent, akkor a továbbiakban minden hiábavaló. Akkor lezárult egy korszak. Vagy mégsem tett meg mindent? Évekkel ezelőtt az elvándorlás lelki okairól töprengtem, de süket csend volt a válasz, vagy pedig hetyke kézlegyintés. Majd visszajönnek, mondták a nagyokosok. Vajdasági körutakon számolgattam a főleg magyarlakta helységekben az eladó házakat. Visszajönnek-e azok, akik eladják házukat, termőföldjüket?
Zentán, Szabadkán járva a tanárokkal beszélgetve arról értesülök, hogy a végzős gimnazisták veszik a vándorbotot. Először Magyarországra, aztán az ott megszerzett egyetemi diplomával Nyugatra távoznak. Mesteremberekkel tárgyaltam, akik tudatták velem, hogy még csak pár hónapig vállalnak munkát, de amint kézhez kapják a magyar útlevelet azonnal távoznak Angliába, Ausztriába, vagy Németországba. Egy napot se várnak. Hallgatom a sikerekről szónokló politikusokat, de hallom a dolgos kezű polgárok megjegyzéseit is. Nem politizálnak, csak az életükről mesélnek.
Az egyik ilyen ismerősöm, N. Zoltán szakközépiskola elvégzése után sehogyan sem tudott állandó munkahelyet találni. Alkalmi munkából él, többek között a település házai előtt és az udvarokban nyírja a gyepet. Azt mondja, az elmúlt egy-két évben nem győzi a munkát, mert a városkából egyre többen Nyugatra települnek ki. Főleg a fiatalabbak távoznak, maradnak az idősek, akiknek nincs erejük rendben tartani az kertet, vagy nyírni a gyepet. Vagy pedig maradnak az áruba bocsájtott üres házak. Ő rendezi őket, alig győzi a munkát. Később sétát tettem a településen és sok ház ablakában olvastam a hirdetést: „Ez a ház eladó”. A ház előtti gyep azonban gondosan le volt nyírva. A látottak pontos helyzetképek. Egyre több az üres ház, de a gyep rendben van. Néhány ház előtt bimbóznak N. Zoltán gondos munkájáról tanúskodó rózsafák. A látszat többé nem fedi a valóságot, mert a szakadék szélén tántorogva a bimbózó rózsákra vetjük tekintetünket.
Nem vitatom el: a sztoikus magatartás eme formája tűrhetőbb, mint a lélekvesztő hisztéria. Csak éppen a politikusok önfényesítése jelent némi zavaró körülményt, állapítom meg a kiüresedő utcák rózsafái előtt.
Végel László írása a Családi kör 2017. május 18-ai számában jelent meg.
