Augusztus 9-én kezdődik az idei Sziget Fesztivál, sorrendben a huszonötödik, tehát egy jelentős fordulópont is egyben a rendezvény történetben. A negyed évszázad tiszteletére újítjuk fel (poroljuk le…) és folytatjuk immár itt, helyben, a szabad fórumunkon a sorozatot, amely sok-sok átalakuláson és metamorfózison esett át nyomtatott megjelenése idején, de mindvégig kitartott az eredeti elképzelés mellett, hogy élményszerűen elevenítse föl a Sziget Fesztivál történetét, illetve annak legfontosabb eseményeit.

„Nem akartunk semmi mást, csak egy jó házibulit. 1969-ben például egész Magyarország egy hatalmas házibuli volt: bárhová becsengettél, és ott voltak öten vagy harmincan. Ezek az együttlétek mára megszűntek, bár az utóbbi időben a kora tizenévesek elkezdték újra ezt kétségbeesetten keresni. Sokat beszélgettünk koncertek után a gyerekekkel és kiderült, hogy az a közeg, amely számunkra természetes volt, mostanra vágy, fikció lett. Ha egy gyerek abban nő fel, hogy tudj bánni a számítógéppel, gyűjts pénzt, hogy érettségire autót vehess, akkor a bulizás kezd élesben menni. A Diákszigetet persze nem egy ideológia miatt hoztuk létre, hanem a közérzet miatt. Össze akartuk hozni azokat az »öregeket«, akik valamikor együtt indultak, mindegy merre ment az útjuk” – mondta el Müller Péter Sziámi az 1994-es Szigetről, tehát az Eurowoodstockról a Kurír című lapnak adott nyilatkozatában, amit Jávorszky Béla Szilárd is idézett Nagy Sziget-könyv című kötetében (Crossroads Records, Budapest, 2002.).

Egész évben Sziget

Az 1994-es Sziget, vagyis, ahogyan abban az esztendőben nevezték a rendezvényt, az Eurowoodstock nekem Zentát jelenti. Lányom születésének esztendeje… Ebben az évben költöztünk haza Újvidékről Zentára, itt született a gyermek is, s kábé fél évet ekkor és ennek apropóján a Tisza-parton töltöttünk. Nagy változást ez elsősorban a televíziózási szokásainkban jelentett, ugyanis akkoriban Újvidéken a magyarországi tévéket nem foghattuk, az ott elérhető adásokra meg (beleértve a magyar nyelvűeket is…) senki sem volt kíváncsi. A vajdasági magyar televíziózás nagy neve volt abban az időben Fekete Elvira, Szakállas Ottó és a hasonszőrűek… Emlékszik még rájuk valaki? Felesleges is volna… Lényegében tehát hiába volt televíziókészülékünk az Újvidéken bérelt lakásunkban, tévéműsorokat nem néztünk, csakis és kizárólag videózásra használtuk a berendezést. Még a szobaantennát sem szereltem fel, évekig porosodott a szekrény tetején…

Zentán elérhetővé vált számunkra néhány földi sugárzású magyarországi csatorna, melyekből a kínálat azonban még akkoriban sem volt olyan elképesztő mértékű, mint mondjuk manapság. Az állami Magyar Televízió – támogatóként! – pedig 1994-ben még élőben is közvetített az Eurowoodstockról (1994. augusztus 18-25.). Ez volt ugyanis a nagy és legendás amerikai rockfesztivál huszonötödik évfordulójának esztendeje, az eredeti helyszínen ekkor már nem lehetett megszervezni a rendezvényt, de annak közelében megtartották az amerikai Woodstock ’94-et, amelyen „javarészt aktuális szupersztárokkal emlékeztek”. Erre egyfajta európai válaszként, vagy társrendezvényként született meg az Eurowoodstock, az előző évben még Diáksziget néven jegyzett rendezvény örökében. Hiszen kapóra jött a szervezőknek is, hogy ott volt egy évvel korábban egy, a vártál is sokkal nagyobb érdeklődés mellett és sokkal nagyobb sikerrel zajlott rendezvény, amelyet valahogy folytatni kellett volna… Woodstock évfordulójához kötve pedig szinte önmagát kínálta a rendezvény. „Müllerék az 1969-es legendás találkozó igazi szellemét szerették volna életre kelteni, és erre idehozták a Woodstock-nemzedék nagy túlélőit, a Jefferson Starshipet, a Jethro Tullt, Eric Burdont, Alvin Lee-t, a Byrdsöt, a Blood, Sweat & Tearst és Frank Zappa egykori csapatát, a Mothers of Inventiont (Grandmothers of Invention néven). Ekkor már két nagy- és hat kisszínpadon naponta átlagosan 45 pop-, rock-, blues- és jazzkoncertet, tíz filmet és négy színházi előadást élhetett át a nagyérdemű” – írja kötetében Jávorszky Béla Szilárd. Jómagam pedig Zentán, a Tisza-parton ülve, a tévé előtt néztem több csatornán is az amerikai Woodstock ’94 élő közvetítéseit (ezeket a hazai, szerbiai adók egy része is sugározta…), valamint 217 kilométer távlatából a magyarországi, földi sugárzású tévécsatornák műsorán az Eurowoodstock élő közvetítéseit, illetve a beszámolókat, összefoglalókat, helyszíni tudósításokat, interjúkat, egyebeket, mindazt, ami egyik-másik tévé műsorán előfordulhat. És szidtam magamat, hogy miért nem készítettem be, miért nem vettem előző nap megfelelő számú üres videokazettát, amire mindezt rögzíthetném… Másnap persze bementem a városba, de kazettát akkor sem vettem, mert 1994-et írtunk, az ország akkori állapotában, a gazdasági válság, a hiperinfláció, a háborús összeomlás után az Újvidéki Rádiós tiszteletdíjamból nemigen ficánkolhattam. Egyszerűen: nem volt rá pénzem…

Egy ilyen sorozatban azonban nem tehetjük meg, hogy ne szóljunk a rendezvény kezdeteiről, első lépéseiről, azoknak az éveknek a fesztiváljairól, amelyeken még nem vettünk részt. S ha a személyes tapasztalat ezeknek az esztendőknek az élményanyagából ki is marad (s javarészt az elérhető, külső, más kútfőkre kell támaszkodnunk…), a személyes megfigyelések alapján is összerakhatjuk ezek történetét, a fennmaradt fotóanyag pedig segít felidéznünk a hangulatot. Egyik első ilyen jellegű megfigyelésem az volt, hogy a Sziget, vagyis az Eurowoodstock még véletlenül sem mindössze egy hétig tartott, már akkor is egész évben Sziget volt: habár a televíziók élő közvetítései jellegükből adódóan valóban egy adott pillanathoz kötődnek (s a későbbiekben már „csak” ismétléseknek mondhatjuk azokat…), a nyomtatott sajtó, a lapok, folyóiratok, magazinok nemcsak nyáron, de egész évben, ősszel és a téli hónapokban is foglalkoztak a rendezvénnyel, cikkeztek koncertekről és bulikról, politikai felhangokról és drogszigetről, egyebekről, mindig épp arról, ami jött, ami kézenfekvőnek tűnt, vagy ami épp adódott. Létezett akkoriban a VOLT magazin – protest és kultúra! –, ami ugyan nyomtatott változatában igencsak rövid életűnek bizonyult, de máig hatóan hátrahagyta nevét és talán szellemiségének egy falatkáját is a soproni VOLT Fesztiválban. A magazin a nevét adományozta oda ennek a rendezvénynek, amely a lap megszűnésével sem maradt gazdátlan…

De ne szaladjunk a rúd elé…

A VOLT magazin 1995. januárjában megjelent, sorrendben tizenhatodik számában, tehát már javában a tél közepén is az előző évi Eurowoodstockról írt: „Az emberek között térdmagasságtól fejbúbig marihuánaszag terjeng, nem tudom megállapítani, vajon ez így van-e mindenütt, vagy csak én állok közel a góchoz. Figyeljé má, a Konrád is megmondta, szóval nem soká majd nem ugathatsz nekem. Jó-jó, rendben van, ez jogi kérdés, én sem vagyok tiltáspárti, de az sem olyan frankó, hogy már a csapból is ez folyik, s mindenki azt hiszi, veszélytelen…

Mozgásban a tömeg, kit a zene, kit más repít. Jól meg vagyunk, tiszta hatvanas évek, elvégre ezért ez a Sziget, vagy nem? Profik a színpadon, ők már nem fiatalok, de szívesen emlékeznek a hőskorra. Trombita, harsona, sikító rézfúvósok, lüktető basszusgitár, mély whisky-nyers énekhang. Jó a ritmus, a lányok táncolni vágynak, de sok a ritmusváltás, néha kizökkenünk. A fűszag lassan elkeveredik a tombolók fanyar izzadtságszagával s a késő nyáresti illatokkal. Idővel kicsit feszélyezettek leszünk, olyan megnyerő ez az öreg, igazán belead apait, anyait, de valahogy mégsem indul be az egész. Jön egy unalmas blues, amolyan session produkció, majd virtuozitásukról tesznek tanúbizonyságot a zenészek, a basszusgitáros ördögien ügyes.” A VOLT mellett például a Rockinform című zenei magazin is egész éven át rendszeresen írt a Szigetről, mintha nemcsak egyhetes, hanem állandó, megállás és megszakítás nélküli hatalmas, mindent átfogó esemény volna.

Mert a maga nemében az is.

Csak az ízét kell megéreznie az embernek, azt az ízét, amelyet én 217 kilométer távlatából 1994-ben Zentáról már kezdtem ízlelgetni, de akkor még két álló esztendő választott el attól, hogy valóban kipróbálhassam.

Négy ráadás Lajkó Félixtől

Lajkó Félix már 2004-ben is fellépett a Szigeten. Déri Zsolt írt koncertjéről a VOLT magazin 1995. januári számban: „Először a szegedi Thealter fesztiválon láttam Lajkó Félix – akkor Royal Shadows néven fellépő – kvartettjét. Valamikor éjjel három körül tévedtem be egy öreg templomépületbe, kővé dermedt közönséget találtam odabenn, megbűvölve figyeltek egy hegedűjével szinte egybeforrt (itt most jöhetne egy metafora a húrokról és az idegszálakról) vékonydongájú, huszonéves szőke prímást és három testes roma muzsikusát. A végén négyszer tapsolták őket vissza, négy ráadást csikartak ki tőlük, és senkit sem érdekelt, hogy közben lassan már közeledett a hajnal.

A Diákszigeten a színházi sátorban léptek fel kétszer is, nem véletlenül: a Vajdaságból érkezett Lajkó Félix gyakorta ír kísérőzenéket különféle színtársulatok előadásaihoz. Koncertjeinek legnagyobb sikerdarabjai is ilyen fogantatású kompozíciók, hangulatok számomra, aki eddig még nem nagyon lelkesedetem tisztán instrumentális zenéért, John Cale és Lou Reed rekviemjét, a Songs for Drellát idézi, csak ének nélkül. Ezeket a repetitív megoldásokat hagyományos cigányzenekari felállástól (hegedű, brácsa, nagybőgő, cimbalom) még sohasem hallottam, de ilyen virtuóz és ihletett hegedűjátékot sem. »Kicsit new age« – próbálta megfogni a megfoghatatlant Pápai Sanyi, a Wave sztáreladója a koncert után, kissé még fejbe kólintva az élménytől. Lajkóéknak – információim szerint – még nem jelent meg hivatalos hanghordozójuk, aki mégis tudna bármilyen felvételükről, jutalom ellenében jelentkezzék!” Eltelt időközben több mint tíz esztendő, Lajkó Félixnek persze azóta több hivatalos hanghordozója is megjelent. Nem tudom, Déri Zsolt fenntartja-e még a jutalomra vonatkozó ajánlatát…

Ha a számokat nézzük – a fentebb már elősoroltakon kívül –, száznegyvenezer fizetővendége volt az Eurowoodstocknak, kiszolgálásukon pedig tízezer fő dolgozott. A rendezvény végül is megközelítőleg tizenkilencmillió forintos hiánnyal zárt. A napijegy 1994-ben háromszáz, a hetijegy ezernyolcszáz forintba került. De volt, aki még ezt is sokallta. A fiatal srác tragikus történetét Jávorszky Béla Szilárd elevenítette fel könyvében: „…egy húsz év körüli, hosszú hajú fiatal, erősen ittas állapotban hátizsákkal próbált meg átúszni a Dunán, hogy kikerülje a jegyváltást. Holttestét napokkal később Bajánál fogták ki, az orvosszakértő szerint a halál oka: szívroham. (Italtól felhevült teste vélhetően valahol kapott egy hidegáramlatot.)”

(Folytatjuk)

Az írás nyomtatott változata megjelent a Magyar Szó 2008. november 3-i számában