Augusztus 9-én kezdődik az idei Sziget Fesztivál, sorrendben a huszonötödik, tehát egy jelentős fordulópont is egyben a rendezvény történetben. A negyed évszázad tiszteletére újítjuk fel (poroljuk le…) és folytatjuk immár itt, helyben, a szabad fórumunkon a sorozatot, amely sok-sok átalakuláson és metamorfózison esett át nyomtatott megjelenése idején, de mindvégig kitartott az eredeti elképzelés mellett, hogy élményszerűen elevenítse föl a Sziget Fesztivál történetét, illetve annak legfontosabb eseményeit.

 

Tomkovics Ákos új zenekarával is játssza az egykor volt Faces együttes régi dalait – A biztonsági intézkedések, és a nemzetközi sztárok hermetikus elszigeteltsége 1997-ben még távolról sem volt olyan tökéletes, mint manapság, akkoriban még könnyűszerrel összefuthatott a földi halandó, az egyszerű Sziget-látogató akár a Motörheades Lemmyvel is, sörre várakozva, sorbanállás közben…

 

„Motorfej miatt zárva” – írták ki a tetoválókabin ajtajára annak üzemeltetői, a nagymotoros, bőrkabátos Motörhead-rajongók kedvenc zenekaruk fellépésének napján. A kérdésre pedig, hogy mi változott a fesztiválon az előző évhez képest, Gerendai Károly, a Pepsi Sziget főszervezője csak annyit válaszolt: „Akkor eljött a Prodigy.”

 

Sziget-szellem

 

A Képes Ifjúság 1997. szeptember 17-i számában megjelent cikkemben 56 decibel címmel foglaltam össze a tárgyesztendei fesztiválélményeink egy – valljuk be – elenyésző részét, hiszen mindent kibeszélni, mindent végigmondani lényegében sohasem lehet egy ekkora rendezvénnyel kapcsolatban: „A Szigetről szólva, így utólag, sajnos – főleg, ha valami összefoglalófélét szeretnénk írni –, nem kerülhetjük meg, nem hagyhatjuk ki Budapest III. kerületi polgármesterének, Tarlós Istvánnak a nevét. Olyan súllyal nyomta ugyanis rá cseppet sem tetszetős pecsétjét, olyan otrombán rondított bele az idei rendezvénybe, hogy azt művészet lesz kitakarítani onnan… Íme, itt van még egy ok, hogy gyűlöljem az öltönyöket, nyakkendőket, meg miegyebeket – a bunkóerkölcs diktátumait. A tarajasgőtés, biztosítótűvel odafércelt orrú, a szivárvány színeit bakancsukkal taposó punkerokkal nem volt baj, a csömbőkökben lógó hajasokkal sem, a teletetovált, nagymotoros, bőrkabátos Motörhead-mániákusok is aranyosak voltak, a Sziget-szellem mindenkiben – korra, fajra, nemre és zenei meggyőződésre, imidzsre való tekintet nélkül – nagyjából egyformán működött. Egymást nem ismerve is egymásra ismertek az egész hetet végigcsináló elszigeteltek… Egy egész korsó sört kaptam, amikor csak a Pepsi-poharat akartam elkérni, egy fickó két forintot visszaadott a huszasomból, mert ő csak tizennyolcat kért (annyi hiányzott a söréhez) és nem akart átbaszni, egy tök ismeretlen alak lép oda hozzám, hogy »ugye, te vagy a Palócz?«, mert van egy üzenete, csak azt nem árulja el, hogy miről ismert fel, a Tilos Rádió sátránál pedig hiába vártam…” Utólag teszem most hozzá több mint egy évtized távlatából, hogy Baranyi Szilvia, az üzenet feladója (kedves kolléganőm, és egykori egyetemi évfolyamtársam az újvidéki Művészeti Akadémiáról…) tudatta az ismeretlen közvetítő által, hogy a Tilos Rádió sátránál várnak ránk… Mire azonban az üzenet célba ért – a jelekből ítélve – már felhagytak ezzel a tevékenységükkel…

 

A feldolgozások elengedhetetlenségéről

 

1997-ben találkoztam (szinte akár véletlennek is mondhatnánk…) a magyar Faces együttes tagjaival. A zenekarnak akkor jelent meg az első demója, és a fiatal, akkor induló csapatok közül a legígéretesebbek közé tartozott. Sajnálatos módon az ígéreteket azonban a fiúk nem váltották be… Illetve, csak részben tették meg ezt. 2001-ben feloszlottak, majd az együttes egykori énekese, Tomkovics Ákos, aki az időközben eltelt években tanárként dolgozott, mondhatni megkomolyodott, 2008-ban NFCS néven egy új formációval jelentkezett. Kapcsolat a múlttal: Tomkovics ekkor a BAON internetes portálnak adott interjúban a Faces együttes régi dalainak továbbéléséről is beszélt:

„– Nem akartok bevenni még egy gitárost?

– Nem is tudom. Kétoldalú dolog ez, mert így hárman lassan összeálltunk egy zenekarrá, úgy zeneileg, mint emberileg. Érezhető, hogy tartunk valahová és tudom, hogy mindhármunknak egyformán fontos a banda. Nyilván a hangzás sokkal vastagabb lenne egy másik gityóssal, de azért ez elég nehéz dolog, hiszen az új tagnak először is be kellene tanulnia a dalokat, másrészt passzolnia kellene a csapatba is. Végül is elég sok zenekar nyomul egy gitárral, tehát nem megoldhatatlan a feladat. Ha akad majd valaki, aki minden szempontból megfelelő, akkor lesz még egy gitárosunk.

– Nyolc hónapja léteztek, és már úgy tudom, szinte kész egy lemeznyi anyag… Hogy tudtok ilyen gyorsan haladni?

– Ahogy korábban is említettem, jó néhány dal már készen volt, mire összeállt a csapat, tehát ez az öt hónap gyakorlatilag másfél évet jelent. Kicsit könnyebb volt úgy haladnunk, hogy a dalokat előre feldemóztam. Igaz, hogy dobgéppel, meg nem is stúdióhangzással, de arra tökéletes volt, hogy a többiek be tudják tanulni a témákat. Szerencsére Sanyi [Baranyai Sándor – szpa megjegyzés] és [Dobrosi] Dénes is rengeteget tett még a dalokhoz, de azt hiszem, ez így természetes. Amúgy ezek az általam feljátszott demók, pontosabban közülük három dal letölthető a honlapunkról is. És ha már a weblapnál tartunk, nemrég került fel két videó is az oldalra. Ez két próbatermi felvétel, egy kis kézi kamerával készült, szóval a kép és a hang minősége nem éppen a legtökéletesebb, de itt legalább már tényleg az szól, amit mi hárman művelünk.

– A szöveget Te írod… mindig is érdekelt, hogy egy szövegíró mennyire viszi bele a magánéletét…

– Ha a magánéletemet nem is, magamat mindenképpen beleviszem a szövegekbe, hiszen a saját érzéseimről, élményeimről, tapasztalataimról, gondolataimról szólnak.

– Ezek szerint a Kakukkfészek is igaz Rád? 🙂

– Ha arra gondolsz, hogy nekem is inkább diliházban lenne a helyem, nos, akkor remélem, hogy nem igaz rám. 🙂 Annak a dalnak a szövege amúgy Ken Kesey legismertebb művének hatására íródott, amelynek címe Száll a kakukk fészkére. Készült belőle film is, a zseniális Jack Nicholsonnal a főszerepben, de ezúton is javasolnám mindenkinek, hogy olvassa el a könyvet is. Tehát ez

 

a dalszöveg egy olvasmányélmény hatására született.

 

Érdekessége még, hogy úgy nyolc éve írtam, még a Facesnek, de aztán ott nem lett belőle semmi, és most poroltam le a dolgot.

– Nektek milyen szintű terveitek vannak? Lemez egy rendes kiadónál, vagy csak a környéken egy-egy buli poénból, saját magatok szórakoztatására?

– Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ez a stílus, amit tolunk, nem egy divatzene. Egy meglehetősen szűk réteg az, amit el tudunk érni, és mint ilyen, a kiadók számára nem feltétlenül rentábilis. Arról szól a dolog, hogy összejövünk próbálni, muzsikálunk, dalokat írunk és megpróbálunk a lehető legtöbb helyen fellépni. Terv még az, hogy a már elkészült dalokat rendes körülmények között is felvesszük. Valószínűleg a neten keresztül fogjuk majd terjeszteni, néhány promo CD-t gyártatunk csak le a média számára, egyébként pedig a honlapunkról lehet majd letölteni őket. A mai CD-árak mellett úgysem tudnánk annyi lemezt eladni, ami behozná a költségeket, másrészt a netes letöltések amúgy is mennének. Így legalább legálissá tesszük a dolgot. Úgy vélem, hogy így azért több emberhez juthat el a zenénk, és ez később a koncerteken megtérül majd.

– A zenéteket hogyan jellemeznéd?

– Metál. Nem tudom és nem is nagyon akarom kategóriákba sorolni. Mondták már egy-egy számunkra, hogy kicsit Slayeres (ez igen megtisztelő, bár kicsit túlzásnak tartom), de azt is többször hallottam már, hogy az Akelához lehetne hasonlítani. No meg persze a régi zenekarommal, a Facesszel való párhuzam sem a valóságtól elrugaszkodott dolog. De legegyszerűbb az, ha mindenki maga próbálja meg elhelyezni a zenénket.

– Úgy tudom feldolgozásokat is játszotok…

– Véleményem szerint a feldolgozások egy kezdő zenekar számára elengedhetetlenek. Már csak azért is, mert ha kiáll a zenekar a színpadra a saját dolgaival, a közönséget úgy tudja a legkönnyebben megfogni, ha olyan dalokat is játszik, amit ismernek. Mi, mondjuk, főleg a saját dalokra helyezzük a hangsúlyt a bulikon, és úgymond klasszikus feldolgozást egyelőre nem is játszunk (de azért később fogunk). Most a repertoárunkban három, pontosabban két és fél nem saját szerzemény szerepel. Ebből az egyik egy régi Faces dal, a Piroska, a másik kettő viszont még csak nem is metál. 🙂 Mi persze rockosítottunk a dolgon, de hogy miről is van szó, az legyen meglepetés annak, aki eljön majd egy koncertünkre.” (Nagy Rob: Nefelejcs vagy Nagyon Fura CSávók? Új rockbanda a láthatáron, BAON, 2008. október 7.; avagy találat a Bács-Kiskun megyei honlapon: http://www.baon.hu/bacs-kiskun/kozelet/nefelejcs-vagy-nagyon-fura-csavok-uj-rockbanda-a-lathataron-180573.)

 

Hála nélkül

 

„A nagy élmények ilyen kicsi és még parányibb szilánkokból állnak” – írtam későbbi összefoglalómban. „ Erre jön egy nyakkendős, öltönyös figura és mindent el akar rontani, zajszintet méret, fenyegetőzik… Pedig a nyitónapon, a Sziámi-koncert végén, röviddel David Bowie fellépése előtt még a nagyszínpadról köszöntötte a közönséget, aztán meg… Aztán meg jön és döngeti a mellét, hogy neki márpedig meg bizony-bizony jogában áll betiltani ezt az egész kócerájt!

Eszem ágában sincs tárgyilagosnak lenni!

Mert ő sem volt az!

A megengedett 60 decibelt még a bűnbaknak kikiáltott techno-sátor sem érte el (egyszer tán 56-ot mértek, vagy mi a franc…), a koncertnél pedig hangosabb volt az a helikopter, amit valószínűleg ő maga küldött oda, hogy ellenőrizzen ezt-azt, meg talán amazt is…” – írtam még az események hevületében, a Képes Ifjúság 1997. szeptember 17-i számában 56 decibel címmel, akkoriban épp a lap zenei rovatának – egy éves kényszerű távollétre készülő/kényszerülő – szerkesztőjeként…

A hadseregbe való bevonulásomat ugyanis alig öt nappal későbbre időzítette a hatóság… No, ha valamiért, hát ezért soha nem fogok hálát rebegni.

 

Sörözés Lemmyvel

 

Ian „Lemmy” Kilmistert szerintem ma már senkinek sem kell bemutatni… Ő a brit Motörhead énekese és basszusgitárosa. Arca az együttes védjegyéve vált az 1975-ös megalakulásuk óta. A Sziget kezdeteinél, az első, még javában formálódó években, amelyek közé lényegében az 1997-es fesztivált nyugodtan besorolhatjuk, a biztonsági intézkedések sem voltak olyan rigorózusak, olyan elidegenítőek, olyan ridegek, tehát annyira szigorúak, mint manapság, több mint egy évtized, immár egy tucat esztendő elteltével.

Így történhetett meg például az is, hogy állok én a sorban egyik nap a Honvéd üdülő söntésénél, természetesen egy újabb söradagra várva/vágyva, és igazából oda sem figyelek közben arra, hogy ki áll előttem, ki áll mögöttem abban a sorban, valószínűleg ugyanebben a reményben. És ott lebeg a sörrel telt korsó mindegyikünk lelki szemei előtt…

Ahogy állok így várakozva, egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy valamiért nagyon ismerős nekem ez a fickó, aki itt áll előttem a sorban … Honnan lehet ennyire ismerős? – viharzott át a kérdés agyamon. De vajon hol találkozhattam én vele? Persze, mint utóbb kiderült, addig még sehol, de ez a sorbanállás aztán mindent megváltoztatott. Az arca természetesen a lemezborítókról (a régi jó bakelitek…), az újságokból, a poszterekről volt oly annyira ismerős: Lemmy Kilmister állt ott előttem a sorban.

No, erre koccintani kell!

Akkor persze, miközben ő is az épp aktuális sörére várt, még nem támadtam le sem a kérdéseimmel, sem a rajongásommal, később azonban aztán a sajtótájékoztatón alkalmunk nyílt beszélgetni, megismerkedni, autogramot is kérni tőle.

 

(Folytatjuk)

Az írás nyomtatott változata megjelent a Magyar Szó 2010. január 25-i számában