Augusztus 9-én kezdődik az idei Sziget Fesztivál, sorrendben a huszonötödik, tehát egy jelentős fordulópont is egyben a rendezvény történetben. A negyed évszázad tiszteletére újítjuk fel (poroljuk le…) és folytatjuk immár itt, helyben, a szabad fórumunkon a sorozatot, amely sok-sok átalakuláson és metamorfózison esett át nyomtatott megjelenése idején, de mindvégig kitartott az eredeti elképzelés mellett, hogy élményszerűen elevenítse föl a Sziget Fesztivál történetét, illetve annak legfontosabb eseményeit.

 

Pepsi Sziget 2000 – Habár azt írták a címlapra, hogy ez az LVIII. évfolyam első száma, a fesztiválon osztogatott, vagyis ingyenesen terjesztett újság tulajdonképpen az induló, vagyis akkor még gyakorlatilag javarészt csak tervezett kiadvány első példánya volt. Akár próbaszámnak is mondhatnánk… A Magyar Taraj szerkesztői lelkes fiatal punkok voltak, akiknek lelkesedését közel másfél évtized távlatából is megbecsüljük!

 

„Unalmas nyári vasárnap, Újpest, panel, a lemezjátszón Joe Strummer átadja a helyét az Undertonesnak, az ágyon amcsi punk fanzine-ok, Flipside, Maximum Rock’n’Roll és a Big Takeover figyelik, ahogy kis magyar tesójuk összeáll a monitoron. A Magyar Taraj első száma a Szigetre jelenik meg, aztán pedig – a fogadtatástól függően – igyekszünk minél sűrűbben és minél érdekesebb tartalommal jelentkezni. Addig is bátran írjátok meg, mi a véleményetek a lapról, várjuk a zenekari bemutatkozásokat, koncertajánlókat” – ezekkel az egyszerű, enyhén kusza, ám tömörségében mégis lényegre törő sorokkal köszöntötték a fentebb már megnevezett Magyar Taraj című kiadvány, vagyis „a magyar punk ifjúság” lapjának szerzői és szerkesztői, Roxtár, Marci [Németh Marcell, 1042 Budapest, Rózsa utca 48. X/58.], Apunk, cTG, Surci és TPeti, az újság olvasóit immár tizennégy esztendővel ezelőtt, 2000 augusztusában.

 

KEDVES ROXTÁR, MARCI, APUNK, CTG, SURCI ÉS TPETI!

 

Mindenek előtt engedjétek meg nekem, hogy elnézést kérjek a hosszas hallgatásomért, késlekedésemért, hogy csak így, mintegy tizennégy esztendő távlatából válaszolok kedves hangú felhívásotokra. Először is egy régi, nekem tetsző dalszöveg részletével szeretnélek köszönteni benneteket:

„Sok szeretettel küldöm e dalt
Egy levélíró mamának
Sok szeretettel küldöm e dalt
Adja át a lányának
Maradok őszinte híve
Maradok őszinte híve

Sok szeretettel küldöm e dalt
Vezérigazgatónak
Sok szeretettel küldöm e dalt
Tekintse ezt vigasznak
Maradok őszinte híve
Maradok őszinte híve

Leveleiket szeretettel várom”

Ha kéznél van az LP, igen, a „long play”, ha ugyan bárki is – valóban! – emlékszik még erre a kifejezésre, amelyet az elmúlt évtizedben, nagyjából verhetetlenül, s nagyjából végérvényesen leváltott az újabban ugyanerre alkalmazott, s önmagának egyeduralmat követelő bakelit szavunk. De ne cédét keressetek, felejtsétek el az mp3-as letöltést, sőt, kárhoztassátok a YouTube-ot is offline üzemmódra, s mindezek helyett keressetek poros lemezeket a padláson, a nagyfater cuccai között, esetleg valamely távoli, eltávozott rokon – Isten nyugosztalja! …s legyen neki könnyű az anyaföld! – hagyatékéban, a kincseket rejtő kacatjai között, amelyeket egyébként a rokonság már talán értéktelennek is vélne. De igyekezzetek intézkedni, mielőtt mindez menthetetlenül és végérvényesen az enyészet kezére jutna a szemétben, esetleg egy alkalmi, soron kívüli, az ötéves terven felüli lomtalanítással.

Szóval, ha egyszer már megvan, ha – valóban! – kéznél van az a párját ritkító hanglemez, az Illések és pofonok, az Illés zenekar albuma 1969-ből, akkor persze még időközben egy lemezjátszót is be kell majd izzítanotok menet közben, de ilyet meg mostanság már olcsópénzen akár a legközelebbi Tescóban is beszerezhettek (s ez itt, kérem tisztelettel, nem a reklám helye, csak hát magam is ott vettem mostanság egyet, miért ne mesélném el, miért ne osztanám meg a nagyérdeművel…), de persze egyszerűsíti a dolgokat, hogy ha a nagyfaternak voltak lemezei, akkor minden bizonnyal lemezjátszójának is lennie kellett hozzájuk.

Keressétek hát ki az A jelzésű lemezoldalon a hatodik zeneszámot, A beérkezett levelekre válaszolva címűt. Ebben a négy perc és harminc másodperces tételben énekli a zenekar:

„Sok szeretettel küldöm e dalt
Egy komoly zenetudósnak
Sok szeretettel küldöm e dalt
Legyen tőle vidámabb
Maradok őszinte híve
Maradok őszinte híve

Sok szeretettel küldöm e dalt
Egy nyugalmazott tanárnak
Sok szeretettel küldöm e dalt
Ne féljen, ez nem árthat
Maradok őszinte híve
Maradok őszinte híve”

Jól van, eddig ügyesen ment! Minden a legnagyobb rendben… Most egy óvatos mozdulattal emeljétek vissza a tűt a zeneszám elejére… (Az utána következő Keresem a szót című dal sem rossz, de ez most nem érdekel bennünket…) Jól van, csak így tovább, ügyesen! (Mintha személyesen Aleksandar Vučić segítene rajtunk és mentene meg bennünket az iszonyatos havazásban…) Emeljétek vissza a tűt a zeneszám elejére, és most figyelmesen! Koncentráljatok a dal bevezetőjére, azokra a mindenféle, összevisszaságukban egymással keveredő hangokra, egymás szavába vágó megszólalókra…

Ezekkel, az itt elhangzó üzenetekkel kérek én most bocsánatot tőletek a közel másfél évtizednyi hallgatásomért, mert „nekem” csakazértis! „ti vagytok a legszebbek”; és persze „akárki akármit mondjon” is…

 

A KÁTRÁNY ÍZE ÉS A BŰNBOCSÁNAT

 

Kedves Roxtár, Marci, Apunk, cTG, Surci és TPeti!

A Magyar Taraj első száma a 2000-es Szigeten jutott el hozzám. S akkor bizony még javában Pepsi Szigetként jegyezték ezt a rendezvényt, ahogy a Fürgerókalábak együttessel készült interjú egy részlete is utal erre:

„– Szerintem ez a Pepsi hiába szponzorál itt mindent, akkor is kátrányíze van.

AB [Acélos Blamázs]: Kátrány? Fogalmam sincs! Jó, sokan utálják, de azért csak megcsinálták ezt a sztárcsinálót, ami nagyon sok zenekarnak segített, meg a Szigetben is benne van a kezük. Örüljünk, hogy nem a dureksz szponzorál! Annak milyen íze lehet…” (Az interjút mellesleg egy bizonyos Szennyes Andrea jegyzi szerzőként, pedig őt nem is tüntettétek fel a Beköszöntő aláírói között, mint a lap munkatársát…)

S habár azt írtátok a címlapra, hogy LVIII. évfolyam (ilyen szinten én már rég el is veszek a római számokban…), a fent idézett bevezetőtökből is kiderül, hogy ez is csak egy amolyan punkos svindli a javából. Malcolm McLaren (1946–2010) pedig nyugodjék békében, még ha büszke is lehetne rátok!

Hiszen: vajon hol is voltak, hol is lehettek volna a punkok ötvennyolc esztendővel 2000 előtt?!

Vajon hol is lehettetek volna ti magatok is? No persze, ott voltam veletek – ugyanott! – akkoriban még én is…

De ugyanez a bevezetőtök jelzi azt is, hogy bizony a lehető legjobbkor, s a lehető legjobb helyen gyűjtöttem be a Magyar Taraj első számát. S persze, megkésettsége miatt ez a reakcióm sem lehet, immár tizennégy esztendő távlatából egyike azoknak, amelyek a lap további megjelenését és sorsát – „a fogadtatástól függően” – esetlegesen befolyásolhatnák. Még egyszer sorry… Sorryka!

Jókor voltam hát jó helyen, s mégsem használtam ki az ebben rejlő lehetőségeket! De mindegy is ma már, hiszen a legtöbb, amit tehetek, hogy ennyi év után megpróbálom – s minden igyekezetemet beléje fektetem – összegezni nemcsak tartalmilag, de lineárisan is, mintegy fiktív cselekményt építve a megtörtént eseményekre, a rendelkezésre álló dokumentum- és élményanyagra, s így, felettébb szubjektív módon rendszerezni impresszióimat, benyomásaimat, hirtelen jövő, s egyáltalán nem kizárt, hogy sok esetben csak légből kapott értékelésemet. Véleményezésemet. Hozzászólásomat. Hozzászólásszabadságomat.

S azt már tényleg csak jóindulattal, a kötekedés szándéka nélkül teszem hozzá mindehhez, hogy ha valóban egy újság LVIII. évfolyamának első száma jönne ki a nyomdából augusztusban(!), az bizony arra utalna, hogy a kiadvány megjelenése felettébb rendszertelen, s bizonytalan.

 

ROHADTZOLTÁN ÉS A SZOLÁRIUMKÚRA CSERZETTE RÁNCOK

 

A magyar punk ifjúság lapjának első száma interjút közölt a Sex’s Pistols együttes tagjaival. Lapozzuk fel most ennek egy nyúlfarknyi részletét:

„Magyar Taraj: Mi ez a buziskodás? Egy az egyben levenni a Sex Pistolst, és kiadni magunkat művésznek? Miért nem teljesen sajátot csináltok, mondjuk például Kajak Magyar Punkok néven? Mi ez az ízelten tréfa? És mikor hagyjátok már abba?!

Zolirotten: Végig is gondoltad, mekkora ökörséget kérdeztél?

Steve: Legalább inkognitóban élveztünk el…

Zolirotten: Ehhez hasonló baromságokkal maximum a nyomorult Lydont zaklathattad volna ’96-ban, amikor a Pistolst gyalázták sikerrel, és még csak nem is jártak messze az utazó »jogdíj-cirkuszukkal«. Nagy kár, hogy akadtak még, akiket a szoláriumkúra cserzette ráncok, meg a közöttük feszülő protézisvicsor sem ingatott meg a punksztárokba plántált hitükben: a klisék győzedelmeskedtek.

Steve: Pedig, ami klisévé merevedik, az újrahasznosítható úgy is, hogy az adott pillanatban valami eredetit is közölj vele. Szóval: ha legalább olyan a rálátásod a dolgokra, mint nekünk, és ilyen jól is nyomod, meg minden, akkor a lerágott csontokról is van még mit leszopogatni. És kibaszottul jól is laksz vele…

Zolirotten: Savanyú a csirkecsont, Steve! Azér’ Lydonék is jóllaktak, miután piszkosra keresték magukat, meg megszilárdították a továbbra is jól tejelő jogdíjakat. Csak őket a pénz boldogítja, minket meg…

Sid: Engem, baz’ meg, kihagytak a buliból…” (A Magyar Taraj első számában megjelent interjút cTG Sanyi jegyzi szerzőként.)

 

Kedves Roxtár, Marci, Apunk, cTG, Surci és TPeti!

Tulajdonképpen azért jutottatok most eszembe ti is, és persze lapotok, a Magyar Taraj, így, ennyi év után, mert az utóbbi időben a Képes Ifiben kifejezetten sokat olvashattunk a punkról, és más korabeli muzsikákról, s az érdekesség kedvéért, több rovatban is. Ami jó, AMI NAGYON JÓ! Hiszen egyúttal jelzi azt is, hogy a punk ma már nem csak „egyszerű” szubkultúra, hatása sokkal általánosabb, s nem csak egy gyorsan múló jelenségről van szó, hanem egy olyan folyamatról, amely szinte az élet minden területén azonosítható, megfigyelhető, tetten érhető, s ha jön az NSA, akár le is hallgatható!

Hatása pedig még ennél is jóval szerteágazóbb, gondoljunk csak a divatjelenségekre, amelyeket időnként generál, illetve a marketing által is felkarolt és szorgalmazott elemeire – ha a nagyhatalmú döntnökök is úgy ítélik meg, hogy ezáltal tudják kamatoztatni a befektetésüket.

Persze mindez még hosszan elemezhető, és távolról sem merítettük ki a témát, egyelőre csak a rendelkezésünkre álló terjedelem korlátait feszegetjük, lefejeltük a felső határt, ezért most nagyhirtelen bennrekedünk. 🙂

 

Kedves Roxtár, Marci, Apunk, cTG, Surci és TPeti!

Mivel mindez még mindig semmi, majd innen folytatjuk, ha alkalmunk lesz egy újabb beszélgetésre…

Addig is

üdv

(szpray)

(Folytatjuk)

Az írás nyomtatott változata megjelent a Képes Ifjúság 2014. május 14-i számában