Augusztus 9-én kezdődik az idei Sziget Fesztivál, sorrendben a huszonötödik, tehát egy jelentős fordulópont is egyben a rendezvény történetben. A negyed évszázad tiszteletére újítjuk fel (poroljuk le…) és folytatjuk immár itt, helyben, a szabad fórumunkon a sorozatot, amely sok-sok átalakuláson és metamorfózison esett át nyomtatott megjelenése idején, de mindvégig kitartott az eredeti elképzelés mellett, hogy élményszerűen elevenítse föl a Sziget Fesztivál történetét, illetve annak legfontosabb eseményeit.

 

A Sziget Fesztivál 2003-as programjában a brit Björn Again együttes nyitotta meg a nagyszínpad műsorát július 30-án, szerdán délután fél ötkor. Érdemes róluk feljegyezni, hogy a „tribute bandák egyik legkiválóbbika vitathatatlanul a poplegendák egyik leglegendásabbik zenekara, az ABBA előtt tisztelgő Björn Again svéd- és dacszövetsége, mely immár több mint tizenhárom éve járja a világot és arat zajos sikereket Londontól a legnagyobb fesztiválok színpadáig. Kihagyhatatlan attrakció, mely úgy képes megidézni az ABBA szellemét, hogy még Björn Ulvaeus is azt állítja, őket muszáj és érdemes megnézni, hiszen az ABBA maga soha nem fog még egyszer összeállni” – ahogy a Pesti Est című műsorújság aktuális esztendei Sziget-különszáma is feljegyezte az együttesről.

A Björn Again együttes produkciója – elsősorban – igazából tényleg nem zenei élmény, hanem attrakció, s nagy előnye, hogy nem kell ahhoz még az ABBA-t sem szeretni, hogy élvezze fellépésüket a koncertközönség. A koradélutáni időpont persze nem előnyösebb a Sziget egyik napján sem, de a nyitónapon különösen hátrányos, hiszen az ekkor érkező közönség nagy része még kint tolong, a biztonsági átvizsgálásra és a belépésre/beléptetésre várva ácsingózik a bejáratnál, az óbudai Hajógyári-sziget K-hídjánál. Vagy, ha már átesett ezen a gyakran performance-értékű és ugyancsak emlékezetes, de mindenképp elmaradhatatlan procedúrán, akkor megfelelően árnyékos, alkalmasint az esőtől is könnyen védhető, vizeldéktől és illemhelyektől megfelelő szagtávolságra eső sátorhelyet keres, vagy amennyiben már meglelte ezt, hát épp sátrat állít. Ezen a szerdai napon sem tolongtunk túl sokan a Sziget Fesztivál nagyszínpada előtt, mégis, mi néhányan, akik arra vetődtünk, ABBA-t kedvelők és ABBA-t megvetők egyaránt kiválóan szórakoztunk és nagyon jól éreztük magunkat.

Sokkal jobban és felszabadultabban érezte magát ekkor még a válogatott jópofák társasága is, mint amikor hét nappal később, a sátraink feldúlása és kifosztása után vert seregként hazaindult. A történetnek ezt a részét érintőlegesen már felvázoltuk, amikor az In memoriam 1CL03334 című novellám néhány részletét idéztem ezeken az oldalakon. Ebben aztán, immár a Sziget végeztével, a hazafelé vezető út leírásánál visszautaltam az egy évvel korábbi, tehát a 2002-es zentai Nyári Ifjúsági Játékokra. Úgy gondolom, megér annyit ez az összevetés, hogy most röviden egy kisebbfajta sátortábort verjünk a téma köré…

 

Retardáltak itt és most

 

A 2002-es Nyári Ifjúsági Játékokon szervezett első ízben saját programokat a Képes Ifjúság szerkesztősége abban a nádfödeles kunyhóban, amelyiket az akkor még létező zentai Altero Klub berendezésével tettünk otthonossá, a Népkert természetes környezeténél lakályosabbá. A nagyszínpadon pedig a Trottel Stereodream Experience, a Superbutt, a Nevergreen és a Quant of E együttes lépett fel a lap szervezésében. A nádfödeles kunyhóban – több más műsor mellett – Retardáltak-e a mai fiatalok? címmel szerveztünk beszélgetős programot, amelynek Szerbhorváth György volt a meghívott vendége. A beszélgetés lényegét később a Képes Ifjúságnak a nyári szünidő után megjelent első őszi számában foglaltuk össze: „Nyár volt. Agyat romboló forrósággal, egymást követő eseményekkel, rendezvényekkel, bulikkal. Volt Dombos Fest meg Tanyaszínház, III. Nyári Ifjúsági Játékok meg EXIT, okosító, továbbképző táborok meg minden.

Minden, ami a »retardált nemzedéknek« kell. Mert azt olvastam az agyat szipolyozó kánikula idején, valahol július első felében egy hetilapban, hogy mi, vajdasági magyarok »szellemileg, testileg, lelkileg retardált generációkat gyártunk«. Magyarázatképpen a szerző hozzáfűzte: »A mai fiatalok a kábítószer, az alkohol, az olcsó szex mámorában süllyednek el a szemünk láttára«. Merthogy »egyetlen jövőképük a gyors meggazdagodás, a bármi áron való felkapaszkodás«. Illetve a: »Csempészés, átverés, intrika. Ebben áll a mai logika. A felkapaszkodásra nagy többségüknek semmi esélyük. Ezért hát kongjanak a vészharangok!«

Kongjanak bizony! Mert ha egy vajdasági magyar hetilap szerzője nem veszi magának a fáradtságot, hogy körülnézzen, hogy megfigyelje azokat, akikről ilyen sommásan mond véleményt, akkor valóban itt a vészharangok kongatásának ideje. S ha a vajdasági magyarság egyetlen közéleti szereplője, egyetlen tanára, politikusa, ifjúsági szervezeti vezetője, újságírója nem veszi magának a fáradtságot, hogy egy ilyen »ítéletet« legalábbis megkérdőjelezzen, akkor valóban kongatni kell mindent, ami kondulni még hajlandó.

»Szellemileg, testileg, lelkileg retardált generációk«, mondja a cikkíró, s előttem felsejlik a Középiskolások Művészeti Vetélkedője résztvevőinek arca, a Színművészeti Vetélkedő 5+1 előadása, az, hogy voltak »retardáltak«, akik önként, buzdítás nélkül, a bukás, a meg nem értés kockázatát vállalva mertek filmet készíteni egy alapvetően színházi megmérettetésre. Hőségtől megviselt agyamban visszhangoznak a Képes Ifi újságírói pályázatára érkezett írások érett, mély gondolatai, mondatai, látom magam előtt a VIFÓ-sok, VaMaDiszesek eurokonform aktivistáit, a Nyári Játékok vetélkedőjének több száz résztvevőjét, a tizenéves számítógépzseniket, a versírótábor résztvevőinek hexametereit, a színészi díjakról szóló beszámolókat, s arra gondolok, hogy ha ezek az emberkék retardáltak, hát én is szeretnék retardált lenni!

Igen, minden bizonnyal vannak a fiatalok között is olyanok, akik »a kábítószer, az alkohol mámorában süllyednek el« (a »szemünk láttára«, ugyebár), mi több, magam is ismerek ilyeneket. Mint ahogyan az idősebb (és még annál is idősebb) nemzedék tagjai között is vannak drogosok, alkoholisták, nem is kevesen. S annak idején, amikor még pszichológiatanáraim okítgattak, valami olyasmit is igyekeztek a fejembe sulykolni, hogy a gyerekek, a fiatalok a viselkedésformákat az idősebbektől lesik el. De arra is megtanítottak, hogy általánosítani nem szabad! Az pedig meg sem fordult a fejükben, hogy arra kellene tanítani valakit: egész nemzedékeket generalizálva ócsárolni értelmes emberhez méltatlan magatartás.

És az a fránya »olcsó szex«, ami ugyancsak »mámorító«. Hangulatos szófordulat, bár nem igazán világos, hogy mit ért alatta a szerző. Ha az alkalmi szexuális kapcsolatok létesítését nevezi így, ám legyen, de fontosnak tartanám elmondani: legalább annyi tizen- és huszonévestől hallottam már az azonnali ágybabújást elítélő megjegyzéseket, mint ahány tiszteletet és tekintélyt parancsoló középkorú egyedet láttam tinédzserek (jó esetben: feneke) után kapdosni. Vagy ez utóbbi a »társadalmilag kívánatos« magatartás?

»Csempészés, átverés, intrika. Ebben áll a mai logika«. Én meg kíváncsi vagyok, hogy a szerző vajh milyen társaságban forog, ha ennyire megcsömörlött? Mert azok a fiatalok, akiket én ismerek, többnyire arról beszélnek, hogy nem ilyen »életpályát« szánnak maguknak. Azt meg már hadd ne ítélje el senki, ha az (idősebbek által meghatározott) adott társadalmi szabályok között is képesek érvényesülni. Annak ellenére is, hogy sokan sokat tesznek azért, hogy ezt az érvényesülést minél jobban megnehezítsék. Például azzal, hogy a feljövőben lévő nemzedékeket »leretardáltozzák« mindenestül, úgy, ahogy vannak.

Amúgy az idézgetett szöveg a vajdasági magyarság megmaradásának esélyeit elemezgette, a népszámlálási adatok és egyéb tényezők tükrében. A számok és tények ijesztőek, ezt meg kell hagyni, de kérdem én: retardált nemzedékre, elveszett egyedekre kinek van szüksége?” (Mihájlovits Klára: Szeretnék retardált lenni!, Képes Ifjúság, 2245-2246. szám, 2002. szeptember 11.)

 

A hazafelé vezető úton

 

Talán nincs is semmi meglepő abban, hogy a hazafelé vezető úton, a Sziget Fesztivál egy héten át tartó „megpróbáltatási” után, már a hazaérkezés előtt is otthon járnak az autóban ülő utas gondolatai. Ilyenkor, mint az In memoriam 1CL03334 című novella folytatásában is, jut idő arra, hogy az ember összevesse az egészen friss élményeit a korábbi, esetünkben előző évi, 2002-es tapasztalataival – még néhány szóban a zentai Nyári Ifjúsági Játékokról elmélkedve:

 

A takarítás

 

Ahol öt-, tíz-, tizenötezer ember összejön, ott, ha szórakoznak, ha nem, iszonyú mennyiségű szemét termelődik. Ez így természetes, és rossz előjelnek kellene tekintenünk, ha nem így lenne. A nagy rendezvények után már csak természetvédelmi okokból is, a szemételtakarításnak szervezettnek kell lennie. Nomármost, én csak azt nem értem, hogy ha Zentán egy rendezvénynek társszervezője a Thurzó Lajos Közművelődési Központ, amely mint tudjuk közvállalat, alapítója pedig a község önkormányzata, s ha ugyanez az önkormányzat még a rendezvény támogatói között is szerepel, akkor miért nem lehetett megoldani szervezetten, az önkormányzat másik közvállalata, a kommunális vállalat révén a Népkert takarítását. Miért érdeke egyik kéznek, hogy eltörjön a másik?

A legnépszerűbb és legtöbb fiatalt megmozgató vajdasági magyar rendezvény másnapján ott álltak a szeméthegyek a Népkertben, a kutyák széthúztak belőle, amennyit értek, viszont a kommunális vállalatból egy ember nem sok, annyival sem lehetett találkozni. Olyan kérdések merülnek fel bennem, hogy: miért érdekük a vállalat vezetőinek, hogy rossz fényt vessenek a Nyári Ifjúsági Játékokra? Mert elhiszem, és nagyon is megértem, hogy rossz szájízzel megy majd haza az a zentai polgár, aki szívesen lemenne sétálni egyet a Népkertbe, de annak helyén csak szeméttelepet talál. Nem is várható el tőle azután, hogy pozitívan viszonyuljon a rendezvényhez.

A Játékok másnapján [ti. 2002-ben] a rendezvény főszervezői, a DMISZ vezetői járták a Népkertet és gyűjtötték puszta kézzel zsákokba a szemetet. Ezt nem azért tartom felháborítónak, mintha nem piszkolhatnák be a kezüket, vagy nehezükre esne lehajolni egy hanyagul eldobott műanyagpohárért vagy cigisdobozért, hiszen még csak nem is derogált nekik, fogták a zsákokat és mentek, mintha jobb dolguk se volna. Hanem azért, mert egyszerűen NEM AZ Ő DOLGUK! Emberek, hát gondoljuk már végig, hogy a szervezők a rendezvény előtt több hónapos szervezőmunkát csináltak végig, a Játékok négy napján pedig nagymaratont futottak! Gondoljuk végig, hogy mekkora jelentőségű rendezvény ez a város szempontjából, amely egyrészt népszerűsíti a községet és Zenta arculatát is egy olyan színfolttal gazdagítja, amelyikre és amilyenre csak irigykedhetnek a környező települések. És gondoljunk az esemény gazdasági jelentőségére is, hiszen az a több ezer ember, aki eljön, ide hozza a pénzét, hogy itt költse el… Szemfüles vállalkozók nagyot kaszálhatnának egy-egy ilyen alkalommal, ami ugyancsak a község szintjén lehet jelentős tényező.

Nem vagyok bennfentes sem a DMISZ pénzügyeiben, sem a Nyári Ifjúsági Játékok költségvetésében, értesüléseim szerint azonban, ha nem is túl nagy, de mégis elgondolkodtató összegű veszteséggel zárták a rendezvényt. Ebben a helyzetben külön takarítóbrigádokat létrehozni és fizetni nem hiszem, hogy módjukban állt volna a szervezőknek. Ugyanakkor itt van egy közvállalat, amelynek épp a város tisztán tartása a feladata, s melynek mellesleg ugyanaz az önkormányzat az alapítója, amely a rendezvény egyik kiemelt támogatója – és mi történik? Semmi. Azok az emberek, akiknek – mondjuk – a mai, 2002. szeptember 11-i [ez lett volna az In memoriam 1CL03334 című novellában idézett, később a Képes Ifjúságban csak rövidített változatban publikált cikk megjelenésének a dátuma…] városnap alkalmából a Nyári Ifjúsági Játékok kitalálásáért és elindításáért át kellene venniük az ilyenkor kiosztásra kerülő önkormányzati díjat, elismerést, jutalmat (ha valakinek végre eszébe jutna megszavazni nekik…), fogják a szemeteszsákokat – és eltakarítanak több ezer ember után. S időközben a kommunális vállalat vezetői pedig ahelyett, hogy leküldenének a Népkertbe tíz-tizenöt olyan embert, akinek egyébként is ez a dolga, munkája és a megélhetése, csak röhögve babrálnak az irodájukban, s a fülük botját sem mozdítják. Szép, nem?

Senki sem lehet próféta a saját hazájában…

Ja! Ez mindig is így volt. Ma is így van. S amennyire itt, nálunk, Európának ebben a szerencsétlen szegletében továbbra is késik az emberi fejekben a szemléletváltás, valószínűleg így is marad…

Idétlen időkig!

 

Az összehasonlítás kedvéért: Müller Péter Sziámit és Gerendai Károlyt, a Sziget Fesztivál két vezéregyéniségét és központi figuráját, még soha nem láttam a Hajógyári-szigeten gumikesztyűvel a kezén szemetet guberálni, dr. Zsoldos Ferencet és Halász Gabriellát azonban a Népkertben már többször is… Mit tehetett hát ilyen helyzetben a nádfödeles kunyhó programját 2002-ben szervező lap akkori fő- és felelős szerkesztője azon túl, hogy szóvá tette a lapban – majd az egy évvel később született novellában is – a méltatlan helyzetet? Gumikesztyűt húzott a kezére és nejlonzsákot ragadott, majd pedig csatlakozott az imént említettekhez, és eldobált söröspoharakat, cigisdobozokat, használt kondomokat és műanyag flakonokat guberált a fűből…

 

(Folytatjuk)

Az írás nyomtatott változata megjelent a Magyar Szó 2008. december 29-i számában