Augusztus 9-én kezdődik az idei Sziget Fesztivál, sorrendben a huszonötödik, tehát egy jelentős fordulópont is egyben a rendezvény történetben. A negyed évszázad tiszteletére újítjuk fel (poroljuk le…) és folytatjuk immár itt, helyben, a szabad fórumunkon a sorozatot, amely sok-sok átalakuláson és metamorfózison esett át nyomtatott megjelenése idején, de mindvégig kitartott az eredeti elképzelés mellett, hogy élményszerűen elevenítse föl a Sziget Fesztivál történetét, illetve annak legfontosabb eseményeit.

 

A nyomtatásban akkor már megszűnt Reggel című napilap hírportálként továbbra is üzemelő honlapján jelent meg Minket is félreismer a világ címmel 2006. november 11-én Dián Tamás írása, amelyben – több más téma mellett – Todd G. Williams Ti! Magyarok, feketeszemmel című, 2004 őszén megjelent kötetét is méltatta: „Az olaszok szemében szegény, ám nagytermészetű nép vagyunk – köszönhetően az itáliai magyar »országimázst« megalapozó Cicciolinának, azaz Staller Ilonának. De nemcsak az egykori pornósztár miatt tartják arrafelé a magyarokat szexcentrikus népnek, a sok ott dolgozó hazánkbeli prostituált is erősítette ezt a vélekedést – állítja Gianni Annoni, aki régóta él nálunk. Az olasz férfi egy időben még televíziós műsorokat is vezetett, most pedig egy éttermet működtet. Mint mondta, az olaszok magyarokról alkotott képe sokkal kedvezőtlenebb a valóságnál. »Elsőként talán a puszta és a csikósok képe ugrik be, ha Magyarország kerül szóba – mondta Gianni. – Ezt a nomád benyomást valószínűleg a hozzánk látogató olasz vadászok élményei alapozták meg. A többség a balkáni népek közé sorolja a magyarokat, azt hiszik, itt is szláv nyelvet beszélnek. A magyarokat zárkózottaknak és gyanakvóknak tartják, olyan népnek, amelynek semmije sincs.«

Tegyük gyorsan hozzá: az előítéletek tárházának kiszélesítéséért olykor mi magunk is sokat teszünk. A külföldiek többsége a sztereotípiák mellett alig ismeri Budapestet, s a közelmúlt zavargásos eseményei sem jó irányba torzították ezt az amúgy is hiányos képet. A jobbára túlzó tudósítások nyomán Todd mamája például meg van győződve arról, hogy a magyar főváros romokban hever, Gianni barátai pedig sokáig emlegetnek minket hőzöngő, balhés nemzetként.”

 

Sehol sincs zsigeri indulat velünk szemben

 

„Bármilyen furcsa, pozitív tévképzetek is élnek rólunk a nagyvilágban. Görög Ibolya protokollszakértő szerint sok országban úgy gondolják, hogy a magyarok szeretnek jól élni és általában vidámak. »Van egy kialakult hedonista kép rólunk – mondta. – S ez általában pozitív. Az is nagy szó, hogy bárhol szóba kerülünk, sehol sincs zsigerből felhorgadó megvetés vagy indulat irántunk«” – írta tehát Dián Tamás. A Trottel Stereodream Experience együttes, amelynek énekese Todd G. Williams, a zenekarvezető pedig Rupaszov Tamás, 2004-ben, a Sziget Fesztiválon (2004. augusztus 4-11.) a Wan2 színpadon koncertezett augusztus 6-án, pénteken, a koraesti órákban. A Cökxpôn Ambient sátorkertben pedig másnap, augusztus 7-én este tíztől tartott workshopot az együttes.

Barátaim, ismerőseim tudják rólam, hogy én magamtól Boban Marković és zenekara felvételét fel nem tenném itthon cédén vagy kazettán, az együttes koncertjére ki nem mennék magamtól. „A húszéves fennállását ünneplő Boban Marković Orkestart az Arizonai álmodozók és az Underground című Kusturica-filmek zenéje futtatta be, s azóta sem adja alább: csak úgy ontja a lemezeket, s még arra is futja az erejéből, hogy túllépjen az árnyékán. A fő csapásiránya persze nem hagyta maga mögött a Balkán romahimnuszait, de jól hallható, hogy Marković figyel a nyugati rezestrendekre, így a Bollywood Brass Band vagy a Frank London’s Klezmer Brass Allstars dolgaira is. Távolról úgy fest, mintha a ’92-ben alakult mexikói Los de Abajo »csupán« a Mano Negra-iskola jeles növendéke volna; közelebbről azonban kitűnik, hogy ami a punkkal-skával-salsával megesik nála, az fenékig merül a mariachi-féle lokális tradíciókban. Ehhez kéretik hozzáadni a zapatista elkötelezettséget, továbbá a tavalyi Latin Ská Force album tüzét, és máris belőhető: a világzenei színpad utolsó koncertje a legsúlyosabb »robbanásveszély« előtt áll” – írta Boban Markovićról és rezesbandájáról a Pesti Est című ingyenes műsorújság 2004-es Sziget-különszámának programajánlója. Magamtól persze a világzenei színpad muskátlifesztiválját is messzire elkerülöm, erre a koncertre is csak azért keveredtem oda, mert az ebben az esztendőben kanbulivá vedlett válogatott jópofák társaságát – mint már arra korábban és a későbbiekben is volt példa – magával vonszolták az ilyesmire túlzott fogékonyságot mutató helyi erők.

 

Az Ixilum felé félúton

 

Elég elkeserítő például, hogy amíg a Piackutatók Magyarországi Szövetsége, azaz a PMSZ 2000-es, a fesztivál látogatói között elvégzett felmérésében a Sziget öt legnépszerűbb műfaja között a rock, a metal, a jazz, a blues és a punk zene szerepelt (és pontosan ebben a sorrendben…), addig 2004-ben a negyedik helyre már befurakodott a lakodalmas, azaz a muskátli, vagyis – közkeletűbb nevén – a világzene. A sorrend ebben az esztendőben a következő rangsort mutatta: rock, metal, punk, világzene, jazz… A felmérés eredményei szerint a Sziget-látogatók demográfiai profilja – a magyar lakossághoz viszonyítva – ekkor így alakult:

„• A Sziget-látogatók háromnegyede 18 és 30 év közötti fiatal, azaz kb. 270 000 fő számos termék és szolgáltatás kategória elsődleges célcsoportjából

• Szignifikánsan több férfi (60% vs. 40%)

• Az iskolázottság magasabb szintű

• Másfélszer több budapesti látogató, mint a vidéki helyszínekről érkező

2000 és 2004 között nincs jelentős demográfiai változás, egyedül az átlagéletkorban tapasztalható enyhe növekedés (5 év alatt 2 év »öregedés«)”. Hát igen, jómagam is büszke lennék arra, ha öt év alatt mindössze két esztendőt öregednék, de valahogy sehogyan sem akar összejönni az ilyesmi…

De akárhogy is alakuljon a Sziget-látogatók ízlésvilága, Boban Marković és rezesbandája koncertjére soha ki nem mennék magamtól… A 2004-es Sziget Fesztiválon is csak baráti unszolásra vállalkoztam erre, meg aztán a közeli kínai kajálda csábítása sem tekinthető épp teljesen mellékesnek… És akkor, ott a világzenei nagyszínpadon megtartott koncert forgatagában ismét csörgött a mobilom. A rezesek mellett persze lehetetlen is lett volna komoly üzleti tárgyalásokat folytatni, ezért a közönség hátsó sorai mögé menekülve – valahol a Dalmát söröző és a luminárium között félúton – próbáltam megfelelően csendes helyet keresni. „Az Architects of Air bemutatja: IXILUM – LUMINÁRIUM

Ha belépsz, majd nézel!

Az angol Architects of Air bemutatja a Sziget 2004 Fesztiválra érkező/érkezett legújabb Lumináriumot, melynek neve Ixilum. A tervező, Alan Parkinson építész alkotásai eddig a világ 25 országában ejtették ámulatba a közönséget.

Ixilum, ez az 1200 négyzetméteres felfújható szobor labirintusszerűen összenőtt alagutak és tágas kupolák hálózata. Több mint 50 méter hosszú, 40 méter széles és 8,5 méter magas. 5000 munkaórára volt szükség, hogy a 700 m2 műanyagfelületet 6000 darabból összeillesszék. A ragasztások teljes hossza 40 km. Az Ixilum tervezője a formák megalkotásához az iszlám építészetből és a gótikus katedrálisokból merített ihletet.

A tervező célja, hogy olyan, semmi máshoz nem hasonlító tereket hozzon létre, ahol az emberek nemcsak megnézik a műalkotást, hanem érzik és hallják is ezeket a színes »lényeket«, sőt benne mozogva »részt vesznek« benne.

Merülj el a folyékony fényben! Próbáld ki, milyen, amikor ennek a hatalmas gumikaleidoszkópnak a színei az összes érzékedre hatnak.

Ez egy szín-esztézia…

Az Ixilum a Sziget ideje alatt mindennap délután 2 és 8 között tart nyitva (utolsó beeresztés 7.30 körül). A kiállítás kerekesszékkel is bejárható. 14 év alatti gyerekek csak felnőtt kíséretében látogathatják a Lumináriumot.

Hogy más színben lásd a világot!

Az Architects of Airről még többet tudhatsz meg itt: www.architects-of-air.com”. De hiába kerestem ott menedéket egyik kedvenc törzshelyünk, a Dalmát söröző és a luminárium között, Pauska Zsolttal, a Reggel című napilap leendő főszerkesztőjével, tehát későbbi főnökömmel a Sziget Fesztivál ideje alatt (2004. augusztus 4-11.) nem sikerült találkozni, ugyanis ő meg ekkor járt kint Németországban, az Axel Springer kiadóház központjában, előkészíteni az akkor még csak tervezett napilap indulását, amelyhez munkatársat kerestek szerkesztői tapasztalattal, délszláv és angol nyelvtudással.

 

Zsákutcák útvesztőiben, a Vérmezőn

 

Sőt, nemcsak ez, de a következő, immár második – tervezett! – találkozásunk is meghiúsult. A néhány évvel később íródott tárcámban ez utóbbinak a történetét így meséltem el: „»Az út – ami a látogatót eddigi sétáján vezette – elhaladva a búcsúzás szimbólumává lett két parlamenter figurája között, már csak pár métert halad, aztán beleütközik a végfalba.

Innen nincs tovább, vissza kell fordulni.

Zsákutca volt« – olvashatjuk a budapesti Szoborpark Múzeum (XXII. kerület, a Balatoni út és a Szabadkai utca sarkán) kis tájékoztató füzetében, amely a kommunista diktatúra második világháború és rendszerváltás közötti időszakának kérdéseiben járatlan látogatót kalauzolja végig ezen a monumentális eszmetemetőn. Igen, valójában maga az eszme van eltemetve ebben a múzeumban, hiszen az ember, ahogy kilép a létesítményből, miután végigsétált a téglafal által végtelenné tett, végtelenített úton – immár a zsákutcából visszafelé jövet –, nem is nagyon tehet mást, mint, hogy felsóhajt: »jaj, de jó, hogy ezek a szobrok már nem állnak a köztereken«. Így, az eszmei tartalmuktól megfosztott állapotukban, a múzeumi körülmények között is nyomasztó érzést árasztó szobrok még mindig kiválóan jelzik és érzékeltetik azt a sivárságot, amelyet az itt »archivált« ideológia egyrészt megkövetelt, másrészt pedig árasztott magából. Jó érzés tehát kilépni innen, mintha megszabadulna az ember valami tehertől, súlytól, ami odabent ránehezedett.

Persze, ahhoz is nagyon terheltnek kell lenni, hogy röhögés nélkül végigsétáljon a látogató a szoborparkon, hiszen az a rengeteg bárgyú butaság, amiben az ideológia nevében és szolgálatában hinni kellett, ma már rosszabb mint egy kényszeredett favicc. Habár a maga korában természetesen véresen komoly volt mindez, ma már megmosolyogtatóan banális. Olykor pedig vulgáris. Hiszen amikor minden vasesztergályos, építőmunkás, hegesztő, takarítónő vagy vasúti tisztviselő emléktáblát, esetenként szobrot is kaphatott, utcákat, tereket, parkokat neveztek el róla országszerte, akkor valami nagyon kifordítva, önmagából kifordulva működött. Abban a világban a csík húzta a repülőt, a lekvár főzte be a nagymamát és a kutya vezette a pórázt.

A szoborpark prospektusában huszonnégyes szám alatt szerepel, tehát az út végéhez már egészen közel található a Kun Béla emlékmű. Ez így lényegében időben és térben is a helyére került, ugyanis a szoborcsoportot, Varga Imre bronz, krómacél és vörösréz alkotását 1986-ban, tehát alig néhány évvel a rendszerváltás előtt, alig néhány évvel a történelmi léptékkel mért zsákutcába vezető úton való visszafordulás előtt állították fel Budapest I. kerületében, a Vérmezőnek nevezett parkban. Hozzávetőlegesen tehát jóformán alig három évig állhatott a helyén. Vicces ugyan, de a Vérmező, tehát a helyszín, és a főszereplő, azaz Kun Béla között irodalmi összefüggéseket is találhatunk. Kosztolányi Dezső (ha már a Szabadkai utca sarkán áll a szoborpark, ugye…) mesélte el az 1926-ban íródott Édes Anna című regényének nyitójelenetében:

»Kun Béla repülőgépen menekült az országból.

Délután – úgy öt óra felé – a Hungária-szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott. A gépet maga a népbiztos vezette.

Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgy hogy arcát is látni lehetett.

Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek.

Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket.

Karjairól vastag aranyláncok lógtak.

Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült, s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére, és ott egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság téren, valami Patz nevezetű – Patz Károly József – meg is találta.

Legalább a Krisztinában ezt beszélték.«

A szoborkompozíció közepén áll Kun Béla, aki kinyújtott bal karjával, amelyikben a kalapját tartja, irányt mutat a katonáknak, akik eltökélten és elszántan, saját kis rongyos életüket mit sem féltve, munkásmozgalmi öntudattal, előreszegzett szuronyokkal szaladnak bronz, krómacél és vörösréz lábukon a megadott irányban. Nem tudom, hogy mennyire hihetünk a Krisztinának mondott városrészben elterjedt szóbeszédnek, illetve, hogy Kosztolányi mennyire törekedett regényében a történelmi hűségre, illetve hitelességre, de ott ültem 2004. augusztusában ugyanezen a Vérmezőn, s ha pontosak az író útmutatásai, nagyjából ugyanazon a helyen, vagy legalábbis annak közelében, ahová Kun Béla karjáról az egyik aranylánc lepottyant, s ahol valami Patz nevű, Patz Károly József, azt hiszem, röviddel később megtalálta. Ott ültem a Déli pályaudvar közvetlen szomszédságában lévő gyönyörű parkban az egyik padon, ahová kisétáltam elütni a hirtelen keletkezett fölös időmet. Csak a keresztben haladó Kékgolyó utcán kell ugyanis átvágni, s onnan nyílik a budai Hegyvidékre felvezető Városmajor utca, ahol a német Axel Springer kiadóház magyarországi leányvállalatának székháza van, s ahol az egykori – igencsak rövid életű – Reggel című napilap szerkesztősége is volt. Az egyébként pécsi származású Pauska Zsolt, az akkor még csak tervezett napilap már kijelölt főszerkesztője, tehát a leendő főnököm 🙂 , akinek a hívására, megkeresésére és lényegében rábeszélésére éppen akkor Magyarországra kerültem, késett az első találkozónkról, amelyen meg kellett volna ismerkednünk. Meg hát aztán később meg is ismerkedtünk… Ő is akkor költözködött fölfele Pécsről Budapestre, nincs hát harag, objektív az indok, csak semmi neheztelés.” (Kosztolányi és az eszmei tartalmától megfosztott történelem, Magyar Szó, 2008. augusztus 23.)

 

(Folytatjuk)

Az írás nyomtatott változata megjelent a Magyar Szó 2009. május 18-i számában