Augusztus 9-én kezdődik az idei Sziget Fesztivál, sorrendben a huszonötödik, tehát egy jelentős fordulópont is egyben a rendezvény történetben. A negyed évszázad tiszteletére újítjuk fel (poroljuk le…) és folytatjuk immár itt, helyben, a szabad fórumunkon a sorozatot, amely sok-sok átalakuláson és metamorfózison esett át nyomtatott megjelenése idején, de mindvégig kitartott az eredeti elképzelés mellett, hogy élményszerűen elevenítse föl a Sziget Fesztivál történetét, illetve annak legfontosabb eseményeit.

 

A 2008-as Sziget eredetileg a megszokottnál rövidebbnek indult, végül mégis kis híján hosszabb is lett a hagyományosnál. A szervezők anyagi és mindenféle kínos jogi okok miatt először a korábbiakban megszokottnál két nappal kurtábbra, mindössze ötnaposra tervezték a fesztivált ebben az esztendőben, azonban épp a Magyar Dal Napjának (is) köszönhetően végül lényegében mégis hosszabb lett a hagyományosnál…

Az első sajtótájékoztatót ezzel a rendezvénnyel kapcsolatban 2008. áprilisának végén tartották:

 

A magyar dal ünnepe a Sziget Fesztiválon

 

A szervezőiroda és az ötletgazda Presser Gábor hagyományt szeretne teremteni

Budapesti tudósítónktól

Akárhogy igyekezzenek is, a Sziget Fesztivál szervezőinek sehogyan sem jön össze, hogy elspóroljanak egy-két rendezvénynapot. Hiába jelentették be még idejekorán, hogy az idén csak ötnapos lesz a fesztivál, azonnal hozzátették, hogy nyitás előtti, úgynevezett nulladik napot is szerveznek, nem is kisebb sztárvendég fellépésével, mint az Iron Maiden együttes. Aztán pedig jött Presser Gábor, akinek mindig vannak a tarsolyában kiváló ötletek. S így jött létre a mínusz egyedik nap „intézménye”.

 

Izgalmas zenészek lépnek majd színpadra – mondta Gerendai Károly, a Sziget szervezőiroda vezetője a múlt heti [ti. 2008. április végi] sajtótájékoztatón a budapesti Fészek Klubban. A fesztivál szervezői ugyanis felkarolták Presser Gábornak, a Lokomotív GT együttes vezetőjének ötletét, hogy hozzák létre, alapítsák meg a magyar dal napját. Ha kicsit is belegondolunk, van ebben logika, hiszen ha naptárunkra pillantunk, láthatjuk, hogy minden napra esik valamilyen állami vagy egyházi ünnep, világnap vagy megemlékezés. Az elképzelés szerint, amelyet Presser Gábor vázolt, a magyar dal világnapja minden évben szeptember harmadik vasárnapja lenne, tehát nem rögzített, hanem mindig változó dátumon. Az idei, a Sziget Fesztivál úgynevezett mínusz egyedik napjára szervezett rendezvény pedig ennek lesz egyfajta előzetese, ezért is nevezik másként, „egyszerűen” csak a Magyar Dal Ünnepének. A magyar dal napját pedig 2009-től ünnepelnék meg a zenészek, dalszövegírók és zeneszerzők minden évben. „A magyar népdalok, a Rózsavölgyi Márk-dalokon át a 20. század első felének zseniális kupléi, az irodalmi kabarék versmegzenésítései, vagy akár az Ady-Reinitz-dalok, a harmincas évek máig élő filmdalai, a későbbi évtizedek táncdalai, de elsősorban az utolsó öt évtized, és ezen belül is a magyar beatkorszakkal érkező dalok, ott élnek az emberekben. Egy olyan – nemrég még virágzó – dalkultúra részei, amely félő, hogy lassan elsorvad” – idézte Presser Gábor szavait a Sziget Fesztivál hivatalos honlapja.

Augusztus 11-én, a hivatalos fesztiválnyitás előtt két nappal egy megakoncertre várják a látogatókat a Sziget szervezői. Megakoncert lesz ez a javából, hiszen aki él és mozog, és valamit is számít a magyar könnyűzenei életben, ott lesz a színpadon. Ezt igazolja a rangos művészgárda is, amely megjelent a múlt csütörtöki [ti. 2008. április végi] sajtótájékoztatón – a teljesség igénye nélkül: Tolcsvay László, Mihály Tamás, Bárdos Deák Ágnes, Lerch István, Babos Gyula, Bródy János, Török Ádám, Frenreisz Károly, Nagy Feró, Müller Péter Sziámi, Ákos, Gerendás Péter, Gömöri Zsolt és még sokan mások. Más elfoglaltságai miatt nem vett részt a sajtótájékoztatón, de a támogatásáról biztosította a rendezvényt Szörényi Levente, az Illés zenekar és a Fonográf zeneszerzője, Földes László „Hobó” a Hobó Blues Bandből és Lovasi András, a Kispál és a Borz, valamint a Kiscsillag együttes vezetője is.

Presser Gábor elmondta: „Az eredeti gondolat az volt, hogy jó lenne, ha létezne a magyar dal napja, ugyanúgy, ahogy a színházi szakma és sok más művészet vagy céh is megtiszteli önmagát. Milyen jó lenne, ha ehhez hasonlóan a zenészeknek is lenne egy önmaguk számára fenntartott napjuk.” Az időpont kiválasztásáról elmondta: „Én minden évben szeptember harmadik vasárnapjára gondoltam, de ez még változhat, hiszen ez csak az én ötletem, lehet, hogy valaki tud majd valami jobbat.”

Gerendai Károly állítja: a Sziget Fesztivál szervezői ebből a napból nem akarnak üzletet csinálni, nem keresnek hozzá szponzorokat és támogatókat, nem kérnek állami támogatást. Felvállalták, hogy támogatják a magyar dalok születését, s ehhez biztosítják a szervezési hátteret. A belépőjegyek erre a napra a Sziget-napijegyeknél is olcsóbbak lesznek, 2500 forintba kerülnek.

A megakoncert délután 16 órakor kezdődik, s este 23 óráig egymás kezébe adják a mikrofont, a gitárokat, a dobverőket a zenészek.

Presser Gábor tehát teljes összefogásra buzdítva fogalmazta meg elképzelését. Az ország két pólusra osztott a politikai erőterek mentén, s ettől a zenészek sem függetleníthetik, nem is akarják függetleníteni magukat. De ha a közönség azt látja, hogy sokszor összeegyeztethetetlennek vélt előadók lépnek együtt a színpadra, fognak kezet és éneklik együtt kedvenc magyar dalaikat, annak nemcsak zenei jelentősége van. „Az az igazság, hogy bizonyos értelemben egy kicsikét a perifériára szorult a magyar dal” – mondta Presser, s ha a kereskedelmi rádiók műsorára gondolunk, akkor ebben nagyon is igaza van. Egyáltalán nem árt tehát, ha egy kicsit ráirányítják a figyelmet.

A Sziget mínusz egyedik napján nem együttesekben, nem zenészekben, hanem elsősorban dalokban gondolkodnak. Ezért egyik csoport sem játszik el két-három zeneszámnál többet, folyamatosan váltják egymást a színpadon a zenészek, nem lesznek nagy átállások és szünetek, s nem is mindenki csak a saját számait játssza. Akinek van kiemelkedő nagy kedvence valamelyik más előadótól, illetve szerzőtől, nyugodtan bekapcsolódhat annak előadásába. Olyan produkciók várnak hát ránk, amilyenekkel sem korábban, s nagy valószínűség szerint ezután sem találkozhatunk, csakis ezen az egyetlenegy napon, a Magyar Dal Ünnepén. Ezt a hét órát tehát nem érdemes elmulasztani. (Mihájlovits Klára: A magyar dal ünnepe a Sziget Fesztiválon, Magyar Szó, 2008. április.)

 

A hatalomgyakorlás praktikája

 

Mintegy a Magyar Dal Napját megelőlegezve, 2008-ban jelent meg Szörényi Levente Színház és történelem című kötete (ZIKKURAT Színpadi Ügynökség, Budapest, 2008.), amelyben vallomásszerűen mesélt néhány színpadi mű, többek között a Bródy Jánossal közösen írt rockoperáik keletkezéstörténetéről. Egyebek mellett azokról is, amelyek részletei augusztus 11-én a Sziget Fesztivál nagyszínpadán, a mínusz egyedik napon is elhangzottak: „Mire 1982-ben elkövetkezett a Kőműves Kelemen, első színpadi művünk bemutatója, a nézőtéren őszbe hajló halántékok cáfolták, hogy volt valaha generációs feszültség az új zene körül. A fiatalok elsősorban a nevünkre, az idősek és a még idősebbek a várható üzenet miatt jöttek, mégis ez a különbség az előadás végére közös ünneplésben oldódott föl.

Érdemes megvizsgálni, milyen lélektani, tudati, érzelmi elemekből állt össze a közönség reakciója. Adva volt háttérnek a Kádár-korszak a maga tarthatatlanságával, egy ősi ballada a várépítés áldozatáról, Déva vára az elszakított Erdélyben (bár ezt az akkori fiatalok közül sajnos kevesen ismerték!), egy drámai töltést is hordozni képes modern zenei műfaj, a rock, valamint az a csodálatosan gazdag népzenei hagyomány, amelynek az előzővel történt házasítása olyan megszólalást eredményezett, amellyel láthatóan szívesen azonosult a vegyes életkorú közönség. Mindezekhez változatos, kirobbanóan dinamikus színpadi mozgás járult, természetesen a néptánc elemeinek felhasználásával. Első színházi bemutatkozásunk sikere rendkívüli ösztönzést adott a továbbiakhoz, világosan mutatva az utat, amely járható. Tévedés lett volna tehát másfelé tájékozódni.

Azonban nem a Kőműves Kelemen volt a rég tervezett mű, és hogy mégis ez került először a nyilvánosság elé, azt a körülmények rendezték így.”

 

A változó világ művészeti stílusjegyei és a szándékosan felvállalt eklektikusság

 

„1971 táján két téma körvonalazódott bennünk egy megalkotandó zenés színpadi mű kapcsán: a magyar ősmúltból tudóskodó leleménnyel kioperált Atilla nagykirály története, illetve a magyarság jövője kérdésében egymásnak feszülő Vajk-István és Koppány ezredfordulós eseménysorozata. De sem az ötlet felmerülését követő tíz esztendő kultúrpolitikai közege, sem pillanatnyi művészi felkészültségünk nem volt alkalmas arra, hogy ezek az alkotások megszülessenek. Így tehát vártunk, és közben fejlesztettük szakmai tudásunkat.

Keresztény családi indíttatásom okán mindenekelőtt egy belső konfliktust kellett magamtól feloldanom. Ahhoz ugyanis, hogy a régi történetek átélhetőkké váljanak, kikerülhetetlen volt eleink világnézetének, érdekeinek, spirituális felfogásának megértése, az abba való teljes tudati és transzcendens belehelyezkedés. Kevésnek és lekicsinylőnek tartottam a sommás vélekedést: pogányok voltak. Miután tisztában voltam azzal, hogy jó drámai mű nem születhet a sok esetben egyoldalú hivatalos álláspont szajkózásával, igyekeztem a magam számára felfedni a magyarság történelmi konfliktusainak lényegét, annak indítékait. És akkor a belátás és a szív egyidejűleg lépett működésbe, attól kezdve bennem harcolt István és Koppány, akik egymástól eltérően képzelték el a magyar jövőt. A végeredményt ismerjük, a rockoperát is, illetve annak minden korábbit meghaladó sikerét, ideértve a külföldi előadásokat is.

Az István, a király magán hordozza változó világunk művészeti stílusjegyeit, emiatt azt lehet mondani, hogy az vállaltan eklektikus. Mégis úgy gondolom, sikerült egységbe foglalni a népi gregorián, a modern európai, a városi szórakoztató és a magyar népzene sajátosságaival megalkotott dallamvilágot.

Hangszerelésében egymásnak köszönve szólalnak meg a szimfonikus zenekar szólamai a rockegyüttes elektromos hangszereinek erőt és szenvedélyt sugárzó osztinátóival, rögtönzéseivel. Ebből a hangkavalkádból törnek föl az autentikus hangszerek (koboz, töröksíp, táltosdob stb.) ősi hangzásai, szinte helyet követelve a hallgatóság szívében, szunnyadó érzéseket előcsábítva a tudatalattiból. Ennyit tartanék illendőnek megemlíteni saját alkotásunkról, az István, a király rockoperáról, rábízva a kritikai munkát olyanra, aki képes az aktuálpolitikai gondolkodás és a népszerűség hatásain átemelkedve elemezni a beléfektetett szerzői elképzeléseket.

A bemutatót követően arról értesültünk, hogy egy szándékosan terjesztett értelmezés szerint Szent István jelmezében magát Kádár Jánost kell tisztelnünk, míg az elbukásra kényszerített Koppány valójában Nagy Imrét idézi. Ez volt akkoriban az úgynevezett reformkommunisták kiútkeresése, egyben Kádár apoteózisa megteremtésének szándéka. A dolog viszont visszájára fordult, Koppányból azon nyomban nemzeti hőst kreált a közönség. Később ezekre a ’83-as nyári estékre úgy gondoltak vissza az emberek, mint a rendszerváltást elindító eseményre. Megítélésem szerint ez a vélekedés duplán helytelen. Színpadi mű legfeljebb érzelmeket kavarhat, a hatalomgyakorlás praktikája ehhez képest jóval közönségesebb. Másfelől pedig, jelenünkben is világosan megállapítható, hogy valódi rendszerváltásról beszélni nemigen lehet. Marad tehát az alkotás és a generációkon átívelő remény egy olyan Magyarország felépítésére, amelyben az »istváni magyar« nem törekszik a »koppányi magyar« megsemmisítésére az »idegenszívűek« legnagyobb örömére.

A tudomány mára bebizonyította, hogy génjeink »gondolkodnak«, ezért én nem osztom azok véleményét, akik azt mondják, hogy dicső őst nem örökölnek, hanem választanak egyes népek. (Dicstelent persze minek is…) Mélységes pesszimizmusunkban képtelenek vagyunk elhinni, hogy lehetnek dicső őseink, miként a zsidóknak Ábrahám vagy Mózes. És génjeink nemcsak »gondolkodnak«, hanem »emlékeznek« is. Ezért nem kellene magyarázkodnunk, hogy az ószövetségi szentírásban sorjázó nevek és utalások csak azért nem vonatkoztathatók őseinkre, mert ott a dolog jellegéből fakadóan általában elítélőleg jelennek meg, és ugye mi jó keresztények vagyunk ezer éve. Fene nagy alkalmazkodásunkban mára minden ősi erényt, tájékozódási pontot elhajigáltunk, kitöröltünk az emlékezetünkből, ezért annyi büszkeségünk sem maradt, mint egy rezervátumba kényszerített indiánnak. Igaz, ők töretlenül tisztelik őseiket, őrzik hagyományaikat, hiszik álmaikat. Isten ments, hogy ilyen áron ébredjünk rá közös felelősségünkre!” – írta Szörényi Levente Színhát és Történelem című kötetében.

 

(Folytatjuk)

Az írás nyomtatott változata megjelent a Magyar Szó 2009. március 23-i számában