Augusztus 9-én kezdődik az idei Sziget Fesztivál, sorrendben a huszonötödik, tehát egy jelentős fordulópont is egyben a rendezvény történetben. A negyed évszázad tiszteletére újítjuk fel (poroljuk le…) és folytatjuk immár itt, helyben, a szabad fórumunkon a sorozatot, amely sok-sok átalakuláson és metamorfózison esett át nyomtatott megjelenése idején, de mindvégig kitartott az eredeti elképzelés mellett, hogy élményszerűen elevenítse föl a Sziget Fesztivál történetét, illetve annak legfontosabb eseményeit.

 

Az idei Sziget Fesztivál nulladik napján, augusztus 11-én tartották meg a Zene a Rasszizmus Ellen (ZARE) nagyszabású koncertjét, amelynek ezúttal – a budapesti brit nagykövetséggel együttműködésben –a Sziget szervezőiroda volt a támogatója. A kampány folytatására pedig pályázatot hirdettek. „A budapesti brit nagykövetség a Szubjektív Érték Alapítványt választotta a Zene a Rasszizmus Ellen (ZARE) elnevezésű új, zenén alapuló rasszizmus-ellenes kampány nemzeti koordinátorának. A döntést éles versenyt hozó pályázati folyamat előzte meg, mivel a magyar civil társadalom számos képviselője – egyének és szervezetek egyaránt – jelentkezett a nemzeti koordinátori szerepkörre. Ez is bizonyítja, hogy Magyarországon élénk az érdeklődés a fajgyűlölet elleni fellépés új formái iránt” – olvashattuk abban a közleményben, amely a pályázat eredményéről tudósított. Lőrincz Marcellt, a ZARE-kampány nemzeti koordinátorát, a Szubjektív Érték Alapítvány egyik vezetőjét az idei Sziget Fesztivál után néhány héttel kértem meg arra, hogy találkozzunk, és egy interjúban értékeljük a tapasztalatokat, mérlegeljük a folytatás lehetőségét…

 

• Milyen formában kíván reagálni a politika és a közélet napi eseményeire a ZARE-kampány az alapítvány égisze alatt, hogyan viszitek tovább ezt a kezdeményezést?

– A Zene a Rasszizmus Ellen projektuma nem arról szól, hogy napi aktualitásokra reagáljunk, hanem sokkal általánosabban, egyfajta figyelemfelkeltés kíván lenni, egy folyamatos kampány. Természetesen magánszemélyként, vagy a rasszizmus-ellenességgel foglalkozó alapítvány vezetőjeként, nyilván végiggondolja az ember, hogy akar-e valamit tenni egyes konkrét esetekben.

• Mióta foglalkoztok rasszizmus-ellenes tevékenységgel?

– Pécsett jártunk egyetemre, és egy szűk baráti körben mi már 2000-ben aktívak voltunk, a Szubjektív Érték Alapítványt 2001-ben hoztuk létre. És én nem is nagyon választanám szét az alapítvány létrehozása előtti, és későbbi tevékenységünket, ilyen szempontból ez csak formaság. Kezdetben különféle világnapokra és hasonló eseményekre reagáltunk: a Föld Napjára szerveztünk rendezvényt, a Rasszizmus-ellenes Világnapra készítettünk programokat, de érintettek voltunk a Szenvedélyek Napja projektumában is. Nagyjából ilyen dolgokkal foglalkoztunk, de személyes érdeklődésünkből ered, hogy néhány más dologba is belekóstoltunk mindezzel párhuzamosan. Egy-másfél év elteltével azonban kiderült, hogy ezt nem lehet szervezeten kívül formában, önállóan, függetlenül csinálni tovább. Szükség volt egy szervezetre, hogy tárgyalóképesek legyünk, hogy támogatásokat gyűjthessünk. Ilyen szempontból tehát nagyon pragmatikus okok miatt hoztuk létre az alapítványt, ugyanis jogi személyiséget kellett szereznünk a tevékenységünkhöz. Egyetemista korunkban szinte hobbitevékenységek voltak mindezek, és nagyon sokáig azok is maradtak. Éltük az életünket, tanultunk és dolgoztunk, és emellett, ha úgy éreztük, hogy valamiben szeretnénk aktívan is szerepet vállalni, akkor azt később már megtehettük az alapítvány keretében. Előfordult azóta is, hogy az egyéni tevékenységünket más szervezetekben folytattuk, én is dolgoztam más alapítványoknál, de a közös elképzeléseinket, a saját ötleteinket mindig a saját alapítványunkon keresztül valósítottuk meg. Így ment ez még egy-másfél évvel ezelőtt is.

 

Demonstrációs tréning

 

• Mi változtatott ezen a helyzeten egy-másfél évvel ezelőtt?

– A tevékenységünk ekkor kezdett beindulni, kiforrni, ekkor kezdtek bejönni és nagyjából formát önteni a korábban elindított projektumaink. Ezek közül egyes dolgokra előre számítani lehetett, tudhattuk, hogy számíthatunk rájuk. Ilyen például az antirasszista világnap, amit világszerte minden esztendő március 21-én tartanak. Ekkor már fix partnerekkel dolgoztunk együtt. De ilyenek az iskolákban tartott foglalkozásaink is, amiket a diákoknak és tanároknak szervezünk, az osztálytermekben megjelenő rasszizmusról. Ez a jelenség kettészeli az osztályközösségeket cigány és nem cigány részre. Kidolgoztunk egy módszert arra, hogy kihúzzuk a méregfogát ennek a jelenségnek. Mindig lesznek problémák, ilyen jellegűek is, ez tagadhatatlan, ezt nem is tudjuk megoldani, nem kínálunk csodaszert. Annyit azonban elérhetünk, és fontosnak tartunk, hogy ne az olyan előítéletek alapján terjedjen a konfliktus, hogy ki a magyar, ki nem magyar, ki a cigány, és ki nem cigány.

• Hogyan lehet ezt megoldani az iskolákban csodaszer nélkül?

– Nagyon őszinte hozzáállással – szerintem ez a legfontosabb. Általában egy olyan pedagógus lehet a leghatékonyabb ebben, akiben megbíznak a gyerekek. Ha ő, az őszinte személyisége miatt elfogadott, ha a gyerekek hisznek abban, amit mond, akkor eredményes lehet. Ha ő nyíltan és egyenesen feltárja a dolgokat, és szembesíti a diákokat a helyzettel, megmutatja, hogy a gyakorlatban hogyan működik egy társadalmi berendezkedés, hogyan működik egy kulturális közösség, akkor ez már eredményre vezethet. Természetesen végezhetünk mindenféle érzékenyítő gyakorlatokat is, amelyek során azok, akik a többség soraiból érkeztek, megtapasztalhatják, milyen érzés a kisebbséghez tartozni. Rájönnek, megérezhetik, hogy milyen érzés az, amikor meg vannak bélyegezve. A gyakorlatok révén a gyerekek felismerhetik, hogy a kulturális sokszínűségnek milyen formái léteznek, és láthatják azt is, hogy igazából ez egy hozzáadott érték, pozitívum, nem pedig hátrány.

 

Nem vagyunk az igazság letéteményesei

 

• Mennyire hatékonyak az ilyen foglalkozások?

– Minél több idő áll rendelkezésre, annál nagyobb hatékonyságot lehet elérni. Azonban, ha elmegyünk egy-egy iskolába ilyen demonstrációs tréningeket tartani, és eltöltünk negyvenöt percet egy-egy osztályban, az még szinte semmit sem jelent. Ezért mi legalább tíz-húsz alkalommal megyünk el az iskolákba. Ilyenkor meg lehet nézni filmeket együtt, megbeszélhetjük utána, hogy mit láttunk. Minden diák tele van véleménnyel, ami a legtöbb esetben kiforratlan. Összevissza mindenhonnan összeszedett dolgok ezek, amelyek nem a tapasztalatokon alapulnak, és amiket a diákok otthonról, az internetről, más közösségekből, ezer helyről hoznak magukkal. Nagyon nehéz ebben a dzsungelben eligazodni. Ha pedig valaki még csak tizenkét-tizenhárom éves, akkor végképp nagyon nehezen ismeri ki magát ebben az őserdőben. A legfontosabb egyébként, hogy semmiféleképp sem tartjuk magunkat egyfajta igazság hordozóinak és letéteményeseinek, akik odamennek, és azt mondják, hogy „márpedig utálkozni csúnya dolog”, „márpedig a cigány is ember” – és punktum. Ez nem is lehetne hatékony, és nem is vezethetne eredményre. Mi annyit tudunk tenni, hogy megmutatjuk, kik a cigányok, megmutatjuk ennek a jó oldalát is, megmutatjuk, milyen az, amikor együtt tevékenykedve működnek a dolgok. Ebből mindenki levonhatja a konzekvenciákat, és az emberek általában nagyon értelmesen fogadják mindezt. Sőt, azt kell mondanom, hogy az emberek igazából a jóra törekszenek, jót akarnak. Ha egy ilyen konfliktusban mindkét félnek meg tudjuk mutatni, hogy van értelme a párbeszédnek, ha ők megérzik, hogy ez az, ami előre mutat, akkor eredményesek lehetünk, és akkor kialakulhat egy angolosan „win-win szituációnak” nevezett helyzet, amelyben végül mindenki nyertesként jön ki a konfliktusból. Ha azonban nem szűnik meg az opponálás, akkor mindenki veszíteni fog, de legfőképp mi. Ez szerintem kicsiben és nagyban is egyformán működik, tehát nemcsak a saját tevékenységünkre lehet igaz, hanem az egész országra, talán az egész Kárpát-medencére, egész Európára is.

 

Az árnyalatnyi változások folyamatában

 

• Van saját ideológiája az alapítványnak?

– Bárcsak lenne! Nincs, de szeretnénk lehetőleg minél több kérdéssel kapcsolatban meghatározni, hogy mi milyen választ adunk. De ez is állandóan változik. Mi magunk is változunk, a világ is változik, az árnyalatnyi változások szinte folyamatosan jelen vannak. Nyilván mindaz, amit eddig elmondtam, valamilyen módon alaptézise a tevékenységünknek. A közös társadalomnak a közös problémákat közösen kell megoldania. Ez ilyen egyszerű. De ez nem működhet úgy, hogy az ország és a társadalom több részre szakad, és mindenki a másik hibáira mutogat. Így soha semmi nem fog megoldódni. Az egyik legnagyobb konfliktus pedig Magyarországon jelenleg a cigányság helyzete – ez ma már szinte axióma.

• De nemcsak a cigánykérdéssel foglalkozik az alapítvány…

– A cigányság helyzete nyilván a legnagyobb problémák egyike. Ha rasszizmusról beszélünk, akkor elsősorban ezt értjük alatta. Az antiszemitizmus egy másik formája ugyanennek. Nem akarok nagyon csapongani, de volt szerencsém együtt dolgozni egy német kutatócsapattal, amely az antiszemitizmust vizsgálta. Számomra az volt a legmegdöbbentőbb, hogy ők úgy foglalkoznak ezzel, hogy közben egy olyan országban élnek, és olyan városokból jöttek, ahol gyakorlatilag nincsen zsidó kisebbség. Közismert történelmi okai vannak annak, hogy Németországban miért nem volt maradása a zsidóságnak. Nincs pontos adatom erről, de százalékokban kifejezve ma már elenyésző a Németországban élő zsidók részaránya. És mégis van antiszemitizmus! És mégis ugyanazok a dolgok jönnek elő, mint azokban az országokban, ahol a zsidók a népesség egy jelentős, meghatározó részét képezik.

 

Jól működő modell

 

• Hogyan figyeltetek fel a brit nagykövetség pályázatára?

– A pályázatra akkor figyeltünk fel, amikor a brit követség meghirdette azt. Már korában is értesültem a sajtóból, hogy a Sziget nulladik napján lesz egy ilyen tematikus program, és nagyon kíváncsian vártam, mert mindig nagyon örülök annak, ha vannak olyan kezdeményezések, amelyek a mi tevékenységünkhöz is köthetőek. Úgymond: rokonkezdeményezések. Ezek egymást erősítő projektumok minden szempontból. Túl sok információm ugyan nem volt a rendezvényről, de úgy gondoltam, „majd meglátjuk, hogy mi sül ki belőle”. Így volt ez egészen addig, amíg júniusban meg nem hirdették hivatalosan, hogy a brit nagykövetség, mint a brit kultúra részét – mint egyfajta anglikumot –, elhozna Magyarországra egy kampányt. Angliában a hetvenes években, az akkori szélsőjobboldal megerősödése miatt létrejött egy mozgalom, a Rock Against Racism, azaz a Rock a Rasszizmus Ellen, ami egy sajátos protestálás volt a szélsőségek előretörésével szemben.

• Hogyan lehet Magyarországon meghonosítani egy ilyen kívülről jövő kezdeményezést?

– A hetvenes évek Angliájában leginkább a bevándorló-ellenességből táplálkozott a rasszizmus, a brit  szélsőjobboldali pártok leginkább erre hegyezték ki a kommunikációjukat. Ennek feleselő ellenállásként hirdették meg a Rock Against Racism-et, aminek az volt a lényege, hogy nagyon sok fiatal elment a rendezvényeikre, és nem egyszerűen csak demonstrált az utcákon, hanem gyakorlatilag egy fesztivál keretében, szórakozás közben vállalhatott közösséget a mozgalommal. Két legyet üthettek egy csapásra: elmentek egyrészt azok, akiket elsősorban a zenei tartalom vonzott oda, de kiment nagyon sok olyan ember is, akit az összetartozás érzése csábított a koncertekre. Ilyen értelemben ez egy jól működő modell.

 

Egy mozgalom honosítása

 

• Ez a mozgalom azonban később megszűnt…

– Igen. Annyira jól működött ez a modell, hogy a szélsőjobboldali párt szépen lassan elveszítette a társadalmi támogatottságát, később már nem volt „trendi” rájuk szavazni, ekkor pedig a Rock Against Racism mozgalom is abbahagyta hivatalos tevékenységét. Eltelt egy idő, és megjelent a brit politikai színtéren a British National Party (BNP), azaz a Brit Nemzeti Párt, amely ismét egyre szélsőségesebb hangot ütött meg, és egyre nagyobb népszerűségre tett szert. Ekkor egy új társaság, zömében fiatalok, elindították a Love Music Hate Racism, azaz Szeresd a Zenét, Gyűlöld a Rasszizmust című kampányukat. Ők a kilencvenes évek végén jelentek meg, és hasonló tevékenységet folytatnak, mint korábban a Rock Against Racism. Olyan értelemben nem túl sikeres ez az újabb mozgalom, hogy nekik nem sikerült akkora tömegeket megmozgatniuk, mint a mintaként választott elődeiknek, és a BNP támogatottsága sem csökkent, sőt, talán nőtt is az elmúlt hat-nyolc-tíz évben. Angliában egyébként van hagyománya az egyes pártokkal szembeni ilyen jellegű opponálásnak.

• Hol van mindebben a „magyar szál”?

– Ott, hogy a brit követség most azt találta ki, hogy – kimondva vagy kimondatlanul, de – a Jobbik Magyarországért Mozgalom térnyerésével hasonló helyzet alakult ki, mint korábban Angliában. A párt kiváló szereplése az európai parlamenti választásokon – mint politikai esemény – nem keltett szimpátiát az európai kormányokban sem.

• Feltételezem, hogy a brit nagykövet sem kezdeményezhetett volna egy ilyen megmozdulást a saját szakállára, a kormánya jóváhagyása nélkül…

– Igen, de itt mégsem ugyanarról van szó, itt nem egy párttal szemben kell fellépni. A brit követség nagyon diplomatikusan viszonyul a dolgokhoz, konkrét politikai eseményekben nem vesz részt. Éppen ezért nagyon sokszor hangsúlyozták azt is, hogy nem a Jobbik, nem egy párt ellenében kell fellépni – a mozgalom térnyerése csak a probléma tünete –, hanem a rasszizmus terjedésével, mint egyre inkább polgárjogot nyerő jelenséggel kívánnak szembehelyezkedni. Félretéve néhány mellékzöngét – mint például, hogy mennyire felelős a jelenlegi kormány is a saját impotenciájáért, és hogy mennyire kiábrándultak a baloldali szavazók is abból a politikából, amit ők folytatnak –, fontos hangsúlyozni, hogy a rasszizmus-ellenesség nem egy politikai erő, hanem egy jelenség ellen irányul.

 

(Folytatjuk)

Az írás nyomtatott változata megjelent a Magyar Szó 2009. október 5-i számában