Felénél járt a Dombos Fest, amikor elcsíptük Horváth László főszervezőt egy hosszúra nyúlt villáminterjúra a Hegyalján.

Rengeteg program zajlik itt párhuzamosan. Most is éppen intézkedtél. Hogyan lehet ennyi mindent kézben tartani?

– Most nem is a fesztiválhoz kapcsolódóan, hanem az általunk vezetett menedzseriroda egyéb produkciói – például Mórahalmon meg Pécsett – kapcsán konzultáltunk. A Dombosnál az van, hogy a szervezés utolsó napjai az igazán zűrösek. Sok mindent hagyunk az utolsó pillanatra, de az első napra mindez kikerekedik, a másodikra minden problémát meg tudunk oldani és utána már remélhetőleg nincsenek mulasztások sem. Így volt ez az idei fesztiválon is, ahol a pénteki nap sokunk szerint tökéletesre sikeredett: sem hangulatilag, sem érzésben, sem pedig látványban nem nagyon hagyott kivetnivalót. A folytatást a közönség és az időjárás dönti el.

Sóti Juli ma már össze tud állítani egy nagyszínpadi produkciót

Azt meg tudjátok már saccolni, hogy Boban Markovićék hány embert vonzottak Hegyesre?

– Úgy tippeltünk, hogy a pénteki napon lesz nézőcsúcs, aznap közel ezer ember volt itt, ami jónak számít, hiszen tudjuk, hogy elmúltak azok az időszakok, amikor több ezren voltak a fesztiválon. Manapság az is nagy szó, hogy összejön ezer fizetővendég. Ezt még a vasárnapi záróbuli meg is tudja dönteni Lajkó Félixszel és Lócival. Nem tudom, hogy Lóci zenéje mennyire került be a vajdasági fiatalok látókörébe, mert Magyarországon most nagyot durrantott.

Nagyon izgalmas közegbe ásta bele magát a Dombos Fest: Szerbiában, egy magyar faluban rendeztek olyan fesztivált, ahol túlnyomórészt magyar a kommunikációs nyelv, ám ebből is egyre erőteljesebb a magyarországi dialektus. Hogyan éli meg a Dombos a multikulturalizmust?

– Igazából, ez mindig egy magyar fesztivál marad. Ha a támogatói kör délebbről is jönne, vagy nagyságrendekkel nagyobb támogatások lennének, akkor vélhetően korrigálhatnánk az arányokon, de mivel a támogatások 80-90 százaléka Magyarországról jön, így értelemszerűen a magyar kultúrkör fog ebben az arányban megjelenni. Szerencsés körülmény az, hogy a vajdasági előadók egyre markánsabbak, itt van Sóti Juli, Lóci, Brasnyó Antal és más népzenészek, nem beszélve Lajkó Félixről. Itt úgymond teret nyertek maguknak és közönségük is van szép számmal, ami nagy szó. Viszont azt is látjuk más fesztiválok esetében, hogy ha a Balkán kiemelt sztárjai szerepelnek, akkor ez a mediterrán vér beindít mindenkit. Más kérdés, hogy abban a cipőben kellene-e járni, amiben mások is vagy teljesen új irányt kell szabni a fesztiválnak. Mi inkább ezt az új irányt járjuk, és nem szeretnénk azokat a nagy sztárokat felvonultatni, akik vélhetően nem új produkciót hoznának ide, hanem inkább rutinszerűen adnák elő a számaikat. Mindig izgalmasabb út a tehetséggondozás, az a fajta jégtörés, ahogyan például Sóti Julit is bíztattuk, ma pedig már össze tud állítani egy nagyszínpadi produkciót, amiről ma is meggyőződhetünk. Nagy talány az, hogy kell-e nyitni Belgrád felé, én sem tudom.

A Domboson akkor indul az élet, miután lebukik a nap

Az erdélyi magyarság ma is óriási vonzerővel bír az anyaországiak számára. Izgalmasak tudunk lenni mi, vajdasági magyarok is, annyira, hogy még nagyobb nézőszámú legyen a fesztivál, még többen jöjjenek át Magyarországról a fesztivál kedvéért?

– Nincs arra vonatkozó felmérésünk, hogy honnan érkeznek a fesztiválozók, de például a Kátai Tanya jelezte, hogy vannak magyarországi itt alvó vendégeik: Győrből, Budapestről, Szegedről, Pécsről jöttek hozzájuk a fesztiválra. Látjuk, hogy mozdul rá a magyarországi közeg is. Mi nem vagyunk sátoros fesztivál, de soha nem is volt célunk, hogy több száz fiatal sátorozzon a fesztiválon és bóklásszon aztán napközben a faluban. Az is látszik, hogy amíg a magyarországi fesztiválokon már délután be lehet indítani a programokat, itt csak akkor, amikor már lebukik a nap. Ez is egy olyan furcsaság, amit nem tudunk átírni, de ezért jó a Dombos Pince, ahol egy szűk réteget ugyan, de meg tudunk szólítani az irodalommal, ők azok, akik időt áldoznak a gondolkodásra, a kultúrára, ahol nem szimplán a szórakozásról van szó.

A Dombosi történetek – remix jó pár utcácskába becsalta a közönséget itt Kishegyesen, mi sem tudtuk, hogy idén hol keressük az irodalmi udvart, és meglepetésünkre egy roppant kellemes, modern borpincében és muskátlis kertben találtunk rá a rendezvényre. Állandó helyet kap ezentúl a Dombos Wine Clubban az irodalmi szekció?

– Reméljük, igen. A pince miénk, tehát az egyesületé. Szeretnénk még tovább fejlesztetni, a felső teraszt is befedni, ahova kamaraszínpadi produkciókat is el tudnánk hozni. Így év közben is tarthatnánk kisebb rendezvényeket és persze a borkultúrát is tovább éltetnénk, létrehozva ezáltal egy új közösségformáló teret.

A Dombos Fest jövőjével kapcsolatos aggályok után örömmel fogadtuk a Vajdaság Mán megjelenti cikket, miszerint három évig garantált a fesztivál finanszírozása. Az viszont furcsa, hogy szinte kizárólag anyaországi támogatást kaptok. Hol maradnak az itthoni támogatók?

A vajdasági támogatások szemtelenül kicsik

– A vajdasági támogatások szemtelenül kicsik. Nem járja, hogy 80-100 ezer dináros támogatásokat adjanak egy fesztiválnak, ahogyan 15 évvel ezelőtt is ezek a nagyságrendek szerepeltek, de akkor még a dupláját érte ez az összeg. Vajdaságban így osztják a lapokat, ekkorák a támogatások és ezzel nem nagyon tudunk mit kezdeni. Én nem szeretek házalni vagy a politikusoknál lobbizni, hogy emeljék a tétet, de sajnálatos, hogy vannak, akik nem veszik észre ennek a fesztiválnak az értékét. Magyarországon viszont érzik a fesztivál auráját, jók a visszhangok és meg tudjuk szerezni a támogatásokat is, mert ez a 17 év nem kevés idő, és ezalatt jó benyomást tettünk a látogatókra, mindig becsületesek voltunk, nem vertünk át soha senkit, a kritikus tömeg is megvolt mindig, olyan szellős napjaink soha nem voltak, amelyért szégyenkezni kellett volna. A magyar kulturális térnek is fontos a terjeszkedés, hiszen minél több magyar előadó jut el a határon túlra, annál jobb a magyar közegnek – mert nem a gagyit hozzuk el, hanem azt, ami érték – és persze magának az előadónak is, hiszen bővül a befogadói tér. Még mindig nagy kaland az előadók számára Szerbiába jönni, szeretnek itt lenni, mert más az idő folyása, más a gasztro- és borkultúra és még sorolhatnánk.

Többször hangsúlyoztad, hogy nem akarjátok aprópénzre váltani azt, amit lefektettetek az elmúlt 17 év során. Mik ennek a makacs ízlésformálásnak a főbb irányelvei, csapásai? Miből lesz a Dombos?

– Hihetetlenül lázadtam a muskátlizene ellen, ami a mai napig etalon nagyon sok faluban, az számít eseménynek, amikor a sátor végében vagy a színpadon ott a muskátlizenekar és mulat a nép. És ez innen indult hódító útjára, 1988-ban robbant a 3+2, most már ideje volna szétrobbantani azt a mítoszt, hogy ez jelentős.

Amennyiben tényleg részesei vagyunk egy jelentős magyar kulturális körnek, a délvidéki kultúra is bekerül a magyar kulturális vérkeringésbe, akkor elértük a célunkat. Hajlamosak vagyunk arra, hogy bezárkózzunk, hogy jobban tudjuk bárkinél is, de el kellene engedni már a melldöngető vajdasági magyar azonosságtudatot és megpróbálni kicsit belesimulni a kollektív magyarságtudatba.

De azt is fontosnak tartom, hogy újvidéki vagy belgrádi látogatók jöjjenek el ide és csodálkozzanak azon, ami itt történik. Ma itt volt például Zoran Tairović, akinek rálátása van a teljes szerbiai kulturális térre és most éppen egy nagyszabású alkotótábort vezet Kishegyesen, így tévedt be a fesztiválra. Ő úgy fogalmazott, hogy a Dombos egy igazi csoda. Eközben nálunk az esztrád, a turbofolk meg a muskátli hódít évek óta. Az is abszurd például, hogy a szabadkai Zvonko Bogdan borászat támogatóként van jelen a Ceca koncerten. Ha nagyon rágyúrnánk a reklámra, akkor meg lehetne duplázni vagy triplázni itt is a nézőszámot vagy buszokkal hozni a fiatalokat, de nincs bennünk ilyen kényszer, ha van is netán szaldója a fesztiválnak, azt úgyis beforgatjuk székekbe, poharakba, vagy fejlesztjük a pincét, a teraszt, a fesztivált.

Érzitek-e azt, hogy lassan a vajdasági mindennapokba is visszaépül az a kulturális termék, ami itt keletkezik a Domboson?

– Azon még rengeteget kéne dolgozni, hogy ez a visszaépüljön. Mondjuk minden vajdasági magyar rádiónak pörgetnie kéne a meghívott előadók repertoárját vagy azok az irodalmi nagyágyúk, akik itt felvonulnak, publikálhatnának a vajdasági magyar médiának is. Miért is ne? Zárójelben: ha a hazaiak sem publikálhatnak, akkor mások hogyan publikálhatnának? Sokkal nyitottabbnak kellene lennünk, ha ide jön valaki, egy nagy író vagy zenész, akkor az biztosan nem ellenségként tekint ránk, akármelyik politikai oldalon is álljon.

Nem féltek attól, hogy ez a fajta nyíltság miatt eleshettek bizonyos támogatásoktól?

– Nem. Előreláthatóan a jelenlegi politikai garnitúra rég nem lesz már sehol, amikor a Dombos Fest még mindig működni fog. A helyi vezetők, politikusok, újságírók csak nyerhetnének azzal, ha eljönnének a fesztiválra.

A támogatásokról pedig már beszéltünk, aki már szervezett fesztivált, az tudhatja, hogy az a rendezvény nem lehet „kiemelt”, amelyik legfeljebb százezer dináros támogatást kaphat a nemzeti tanácsról. Arra is van példa, hogy bizonyos rendezvényeket, intézményeket nagyobb pénzből sikerült gatyába rázni. Mi is kapásból fel tudnánk vázolni egy százmilliós projektet, a kérdés, hogy milyen áron. Annyi már biztos, hogy a huszadik fesztivál mérföldkő lesz majd, lehet, hogy le kell húzni a redőnyt, vagy éppen egy nagyságrendet kell váltani, mint Etyeknek, Veszprémnek vagy Tokajnak, amelyek hosszú évek után kaptak egy jelentős infrastrukturális támogatást, aminek köszönhetően megtörtént az átfordulás és szintet lépett, nemcsak a fesztivál, de a település is. Már kérdés, hogy Kishegyes együtt akar-e élni ezzel a fesztivállal. Úgy tűnik, hogy nem és nem is kell húzgálni a falunak a bajszát, mint az oroszlánét. Ha úgy tetszik, hát nézzék a tévét.

Ez lett volna az utolsó kérdésem, hogy sikerült-e megszelídíteni a helyieket, mert máskor is nyilatkoztál már arról, hogy még mindig idegenkednek kicsit.

– Nevezhetjük ezt egyfajta kulturális mérgezésnek. Szakmabeliként velem is előfordul, hogy eljutok egy olyan állapotba, amikor nem tudok már több zenét hallgatni, nincs szükségem rá. Azt is el tudom képzelni, hogy az átlagembernek ötévente egy zenei élmény pontosan elég. Még a haveri kör sem jön ki Kishegyesről, pedig ők úgymond értelmiségiek. De ott van még a Szabadegyetem is, amelyik eltávolodott a fesztiváltól, pedig korábban nagyon jó szimbiózisban éltünk egymással. Ugyanakkor a Dombos Fest továbbra is egyfajta meetingpont a legtöbb vajdasági magyarnak, különösen azoknak, akik külföldön élnek és a fesztivál idejére látogatnak haza találkozni a régiekkel.

A Dombos Pincében egy szűk réteget meg tudunk szólítani az irodalommal

Zárjuk azzal, hogy az említett mérgezésre a fiatalok talán már immunisak is, hiszen rengeteg gyereket látni itt a szülőkkel, akik meg lehet, hogy éppen a löszfalra vetített ábrák vagy a tábortűz fényénél ismerkedtek meg egymással. Rajtuk nem látszik, hogy unnák a dolgot vagy belefáradtak volna a fesztiválozásba.

– Igen, a fiatalokon látszik is, ahogyan töltődnek a fesztivál alatt. A tegnapi afteron is több mint százan voltak. A húszasokból most sincs hiány, a tizenöt év alattiak számára pedig a fesztivál továbbra is ingyenes.

A Dombos Fest vasárnap este a Lóci játszik és Lajkó Félix fellépésével zárul.