A srebrenicai tömeggyilkosság, azaz népirtás 22-ik évfordulója kapcsán nekem ismételten a néhai szerb pátriárka jut eszembe. Miközben papjai áldásával indultak a harctérre a szerb szabadcsapatokhoz tartozó martalócok, a különböző szerb bábállamok katonái, ő a jasenováci haláltábor egykori helyén álló emlékműnél imádkozott az áldozatok lelki üdvéért. Ott és akkor, tehát a kilencvenes években hangzott el híressé vált mondata is arról, hogy „meg kell bocsátani, de nem szabad feledni.”
Pál Őszentsége szavaival talán lehetne vitatkozni, bár a másmilyen keresztény sem talál bennük igazán kivetni valót. A megbocsátás ugyanis egyértelműen keresztény erény, bármelyik felekezethez is tartozzon a hívő ember. Ha azonban nem feledheti a szörnyűségeket, akkor mintha maga a megbocsátás sem lehetne teljes, illetve őszinte és teljes értékű – gondolom, és lehet, hogy tévedek.
Nem is szándékozom vitatkozni az egykori egyházfői gondolatokkal, hiszen kiművelt fő volt az egykori ipeki, tehát peći szerzetes, biztosan alaposan meggondolta, hogy az adott történelmi helyzetben azon a helyszínen mit illik, illetve mit kell mondania egy egyházfőnek.
Most azonban, az évforduló kapcsán újból fel kell idéznem a Szerbiai Népképviselőházban 1995 nyarán elhangzott egyik felszólalás ugyancsak híressé, vagy inkább hírhedtté vált mondatát: „Minden egyes meggyilkolt szerbért száz muzulmán fizet az életével” – harsogta akkor a szószékről a Szerb Radikális Párt főtitkáraként egy fiatal okleveles jogász. A felvétel megtalálható a Yutube-on, visszanézhető, és az is kiderül, hogy az ifjú és harcias szónokot Aleksandar Vučićnak hívták.
Ugyanúgy, ahogy a Szerb Köztársaság mai elnökét.

http://https://www.youtube.com/watch?v=rDmwnfx3Ab4

Azt akarom mondani, hogy egy és ugyanazon személyről van szó.
Igaz, hogy közben elmúlt 22 év, sok minden történt a több mint két évtized alatt.
Sok minden változott. Az emberek egy része is, igazolva Konfuciuszt, aki szerint „Csak a legbölcsebb és a legostobább ember nem változik.”
Kétségtelen, hogy az akkori véres szájú képviselőházi szónok is változott.
Másmilyen témákkal foglalkozik, más szavakat használ, nem harsog, hanem inkább halkan beszél, amikor mikrofont és diktafont lát maga előtt.
Azt már mindenki maga döntse el, hogy a konfuciuszi definíció melyik kategóriájába sorolandó ez a változás.
A magam részéről a néhai pátriárka intelmei közül a megbocsátást – keresztény emberként – kötelezőnek érzem. Gondom csupán a feledés tilalmával van.
Nem tudom ugyanis feledni azt a valamikor tisztelt háznak tartott parlamenti felszólalásban elhangzott 22 évvel ezelőtti mondatot.
Akármennyire is szeretném.
Lehetséges, hogy teljesen egyedül vagyok ezzel, de akkor sem megy.
Itt csengenek a fülemben azok a szavak, miközben a Srebrenica körüli erdőkben valóságos hajtóvadászat folyt már az ottani férfiak után. Utólag az áldozatokról kiderült, hogy mintegy nyolcezren lehettek. A kisfiúktól a fegyverforgatásra alkalmas felnőtt férfiakon át az aggastyánokig.
Hét éve magam is ott voltam a júliusi megemlékezésen.
Láttam a gyerekkoporsónyi, számokkal jelölt, zöld szövettel letakart koporsók százait.
Az előre kiásott sírok körül a hozzátartozókat, akiknek édesapja, fia, testvére csontjait rejtette a felírt szám, hiszen a különböző tömegsírokban talált emberi maradványokat utólag már csak DNS-vizsgálatokkal lehetett azonosítani.
Nos, én azt a temetőt, a több ezer sírhelyet és egyforma fehér fejfát sem tudom elfelejteni.
Bocsássa meg ezt nekem Őszentsége, Pál pátriárka.

Vendégszerzőnk: Németh János
A fenti jegyzetet hallgassa meg a szerző tolmácsolásában a Szabad Magyar Szó Rádióban!