„Az Apel 100 kérje meg Saša Jankovićot, hogy vonuljon ki a politikából, mert bebizonyosodott róla, hogy tehetségtelen politikus.” Ezt az üzenetet a 160 karakternyi terjedelmet nyújtó Twitter nevű mikroblogon tette közzé Kenan Hajdarević. Abból, hogy nyilvánvalóan az olvasó is értetlenül mered a névre, és nem tudja őt hova tenni, kiolvasható az üzenet súlya is. Az üzengető a Liberális Demokrata Párt elnökségi tagja, az Apel 100 pedig az a száz értelmiségit tömörítő kezdeményezés, amely az év elején felkérte a volt ombudsmant, hogy induljon el az elnökválasztáson.

Janković megjelenése a szerbiai politikai ringben már a választások előtti időszakban is a jelen lévő szereplők többségének nemtetszését váltotta ki, és itt nem a haladókra, illetve partnereikre gondolok, hanem az ellenzéki oldalra. Egy új, még nem kompromittálódott, mérsékelt politikus színre lépése ugyanis komoly zavart okozott azok körében, akik már régi játékosok voltak, hiszen ezzel az ő jól megszokott, beágyazott pozíciójukat sodorta veszélybe. A legtöbb, ellenzékben lévő kis párt számára ugyanis tökéletesen megfelel a mostani helyzet. Időről időre rutinszerűen bírálgatják a hatalmat, de a háttérben titkos alkukkal annyi pozícióhoz, előjoghoz jutnak hozzá, amennyiből ezek a többnyire egyszemélyes pártok remekül tudnak prosperálni. Legjobb példa erre a tavalyi parlamenti választásra összeállt Boris–Čeda–Čanak hármas fogat egy-egy tagja. Nenad Čanak elnökválasztáson való indulásához szükséges aláírásgyűjtésében a szemtanúk szerint maga a haladó párt segédkezett, Boris Tadić finoman, a fenti üzenetet megfogalmazó LDP vezetője, Čedomir Jovanović pedig gátlásoktól mentesen, szinte újsághirdetésben ajánlkozott fel már több alkalommal is Vučićéknak koalíciós partnernek. Az, hogy ma is ellenzékben van, nem rajta múlott, hanem a haladókon, akiknek nyilván (még) nem volt rá szükségük.

Persze, nem csak a régi szereplőket irritálta Saša Janković megjelenése, legalább akkora nemtetszést váltott ki a tavaly parlamenti párttá avanzsált Elég volt mozgalom vezetőjéből, Saša Radulovićból is, ő végül addig taktikázott, hogy egy megalázóan alacsony szavazatszámmal szerepelt le a választáson. Számára azért jelentett problémát az új szereplő, mert veszélybe sodorta ellenzéki vezéri ambícióit.

A jegyzet elején lévő kis üzenettel kapcsolatban pedig érdemes követni azt az örökérvényűt, amely szerint nem azt kell nézni, hogy mit mondott, hanem, hogy ki mondta. A saját arcától, đinđići eszméjétől és bármiféle következetességétől sikeresen megszabadult Liberális Demokrata Pártnak semmilyen erkölcsi joga nincs arra, hogy bárkit is felszólítson bármire, kivéve talán a saját elnökét, akinek javasolhatná a visszavonulást is.

Persze, nem csak az LDP az, amely talán a hatalomtól is hevesebben bírálja Jankovićot és mozgalmát. A választások utáni időszakban ebbe a csoportba csatlakozott az őt támogató Zoran Živković és az Új Párt, mint ahogy hátat fordított neki számos egyéni képviselő is, elsősorban azok, akik az év elején otthagyták pártjaikat, és maguk is Janković stábjához csatlakoztak.

Az ilyen széles körű nemtetszésnek eléggé prózai okai vannak. A fent felsoroltak mindegyike saját feltételekkel és kívánságlistával állt Janković elé, ő viszont egyértelműen közölte például Čedomir Jovanovićtyal és Nenad Čanakkal, hogy ha feltételek nélkül támogatják őt, azt megköszöni, de olyan politikusokkal, akik egy pozícióért már holnap térfelet cserélnének, nem kíván tárgyalni, egyezkedni. A választások során odacsapódott személyek pedig már jó előre befolyásos tisztségeket akartak maguknak a formálódó mozgalomban, és a volt ombudsman velük is egyértelműen közölte: új szervezete valóban új alapokon és elvszerűen kíván politizálni, nem a múltból itt maradt és többszörösen is elhasználódott vagy kompromittálódott közszereplőknek kíván továbbélést biztosítani a politika színterén.

Ilyen feltételek mellett pedig a „kicsi a folyó, túl sok a krokodil” elve lépett életbe. Miután ezek a túlélők azt látták, hogy itt egy új szereplő – aki hatszázezer szavazatot szerzett, és jó esélyei vannak a további erősödésre, de nem hajlandó elfogadni az eddigi játékszabályokat, és nem akar belesimulni a bejáródott rendszerbe –, dögkeselyűként rontottak neki Jankovićnak, hogy kiüldözzék a játéktérről, ellehetetlenítsék, és tovább játszhassák saját kis játékaikat, amelyek elvtelen alkuk mentén egyetlen célt szolgálnak: saját egzisztenciájuk biztosítását.

A szerbiai politikai színtérnek az 1990-es többpártivá válása óta nem az a rákfenéje, hogy ki van hatalmon, hanem az, hogy minden egyes hatalomváltás kimerül a kádercserékben, de maga a rendszer érintetlen marad. 2000. október 5-nek talán ez volt a legnagyobb mulasztása, hogy az addigi „kéz kezet mos” rendszert, amelyet a háttérből ugyanazok az érdekkörök irányítanak, nem sikerült szétverni. Nyilván ez a törekvés is közrejátszott a kormányfő meggyilkolásában. Azóta azonban egészen mostanáig, vagyis Saša Janković megjelenéséig, még csak kísérletet sem tett senki a teljes körű megújításra. A cél nem volt más, mint beülni a pénzt és előjogokat biztosító bársonyszékbe és élvezni gyümölcseit. Jankovićra, ha sikeres akar lenni, az a nem kis feladat vár, hogy ilyen vadnyugati feltételek mellett, ahol a hatalom és az ellenzék is rá lövöldöz, állja a sarat, és ne menjen bele méltánytalan alkudozásokba. A neki bizalmat szavazó polgárok ezt várják el tőle, létjogosultsága és megmaradása ennek az elvárásnak a teljesítésén áll vagy bukik.

A jegyzet a Családi Kör 2017. július 6.-i számában jelent meg. Fizessen elő, vásárolja, olvassa a Családi Kört!