Szendi Zsoltnak támadt egy ötlete, és láss csodát, megvalósult! Az idén ünnepli huszadik jubileumát a szerbiai vízimentő-szolgálat. A Szerbiai Vöröskereszt vízimentő-szolgálatának gyakorlati oktatója, Szendi Zsolt középiskolás önkéntesként állt elő azzal az ötlettel, hogy a szabadkai fiatalok az elsősegély-tanfolyam mellett vízimentést is tanuljanak. A Vöröskereszt nyitott volt a kezdeményezésre, és külföldi tanfolyamra küldte az első vízimentőket. Azóta országossá vált a mozgalom, a vízbiztonságot pedig ma már törvény szabályozza Szerbiában. Az országos vízimentés évfordulója alkalmából Szendi Zsolt ad interjút a Családi Körnek.

– Hány életet mentettek meg az elmúlt 20 évben a vízimentők?

– Megközelítőleg száz a tényleges újraélesztések száma, négy-ötszáz körüli pedig azoknak a mentéseknek, amelyeket vízből való mentésként tartunk nyilván. Az élet- és vízimentés az emberek szemében igazi hőstett, és valóban az, de annak a hátterében, hogy idáig fajul a dolog, általában valamilyen emberi hiba, mulasztás áll, esetleg idült vagy akut megbetegedés.

– Mi okozza a balesetet?

– A túlélési lánchoz hasonlóan a vízimentésnek is vannak láncszemei, ezek: a fürdőző, az üzemeltető, az illetékes szervek és szakszolgálatok, ha ebből bármelyik nem működik megfelelően, akkor történhet meg a baj. Fontos, hogy betartja-e a fürdőző a szabályokat, van-e szakképzett vízimentő a strandon, odafigyel-e az üzemeltető a biztonsági intézkedések betartására, és persze az is, hogy ellenőrzi-e valaki, milyenek a feltételek a strandon. Minél több elemnél merül fel hiányosság, annál nagyon a balesetkockázat. A biztonságot a három láncszem: a fürdőző, a vízimentő és az üzemeltető együttműködése adja.

– A tanfolyamoknak és baleset-megelőző kampányoknak köszönhetően sokat fejlődött a strandolási kultúra is Szerbiában. Mindannyian találkoztunk már, ha mással nem is, a Vöröskereszt strandolási alapszabályokat ábrázoló plakátjával. 

– Igen, arról nem készül kimutatás, hogy a prevenció hány életet ment meg. A megelőzés fő célcsoportja a gyerekek. Szerbiában a megelőzésnek nincs statisztikája, ezért csak saccolni tudunk, hogy ezeknek a kampányoknak köszönhetően hányan figyelnek arra, hogy a szabadságuk alatt se veszítsék el a fejüket, ne menjenek ittas állapotban a vízbe, hűtsék le a testüket, mielőtt vízbe mennének, ne ugorjanak ott, ahol nem ismerik a fenék mélységét, és nem látják, hogy mibe ütközhetnek bele, stb.

– Ha a tűzoltókra vagy a katasztrófavédőkre gondolunk, tisztában vagyunk azzal, hogy az életüket kockáztatják másokért, a vízimentőkkel kapcsolatban viszont nem mindig érezzük át a veszély súlyát, pedig ők ugyanolyan kockázatot vállalnak minden egyes mentésnél, igaz?

– A laikusok általában nincsenek tisztában a vízimentés valós veszélyeivel. A szárazföldi életmentésnél gyakori az ún. bystander effect vagy járókelő-effektus, ami azt jelenti, hogy minél többen tudnának segíteni, annál bizonytalanabb, hogy segít-e valaki, olykor még a képzett elsősegélynyújtók sem lépnek közbe, a vízimentő viszont szolgálatot teljesít, azért van ott, hogy segítsen. A mentősök, tűzoltók, rendőrök, katasztrófavédők profi szervezetekben dolgoznak, általában csoportosan reagálnak, a vízimentő viszont gyakran egyedül találja magát a bajbajutottal, és ötven százalék esélye van a túlélésre. A fuldoklás szakaszai közül a második fázis a legveszélyesebb a vízimentőre nézve, mert ekkor a legmagasabb a fuldokló adrenalinszintje, agresszívvé válik, stb. Ebből a szempontból sok vízimentő nagyobb kockázatot is vállal, mint az, aki szárazon végzi a mentést. Az első mentésnél mindenki megérzi, hogy nemcsak a fuldoklóért, de a saját életéért is küzd a vízben.

– Emlékszel az első mentésedre?

– Világosan emlékszem. Nem ez volt a legnehezebb mentés, de bennem ez maradt meg leginkább. Aznap háromszor kellett ugyanazt az embert kimenteni a vízből, mert az ittas állapotban lévő férfi újra meg újra visszament a medencébe. Nehezítette még a munkánkat, hogy akkoriban a sétaerdei uszodának még barna volt a vize, ezért a látási viszonyok sem kedveztek a víz alatti mentésnek, másrészt ez volt az első hetünk hivatásos vízimentőként.

– Hogyan fogadták az első szakképzett vízimentőket?

-’97-ben még az volt a legfontosabb, hogy valaki üljön fönt a megfigyelőhelyen, és őrködjön, ezek általában valamelyik úszóklub edzői vagy ügyesebb sportolói voltak, mindenféle mentési tapasztalat vagy szakképesítés nélkül. Két évre rá elfogadtak egy szabályzatot arról, hogy hány vízimentőnek kell lennie a strandokon, ezt módosította a 2013-ban elfogadott sporttörvény, amely előírja, hogy a vízfelület nagyságával arányosan hány vízimentőre van szükség egy adott uszodában vagy strandon. Egy olimpiai medencénél ez például négy szakképzett vízimentőt jelent. Azt viszont nem tartalmazza a jogszabály, hogy hány fürdőzőre jusson egy vízimentő, volt ugyanis olyan eset, hogy háromezren is strandoltak egy ugyanekkora területen. Külföldön létezik arra vonatkozó szorzó, hogy a látogatók számával arányosan kell növelni a vízimentők számát, de nálunk a vízbiztonsági jogszabály és főleg annak betartatása még gyerekcipőben jár.

– Anyagilag is jobban megbecsülnek benneteket azóta?

– Az elmúlt húsz évből tizenhatot önkéntesen dolgoztunk le a különböző uszodákban és strandokon. Az a közel ötszáz szakképzett szabadkai vízimentő, akik kijárták a tanfolyamunkat, a Vöröskereszt zászlaja alatt szinte végig ingyen szolgálták a fürdőzőket. Az utóbbi években inkább csak a pálya széléről figyeljük az eseményeket, próbálunk objektívek maradni és szemmel tartani a vizek biztonságát. Sajnos a helyzet továbbra sem túl rózsás, szükség volna a folyamatosságra az oktatás terén is. Évek óta küzdünk azért, hogy a medencék üzemeltetői megbecsüljék a munkánkat. Jó gyakorlat az, hogy külföldön a képzett vízimentőket az igazolványuk feljogosítja, hogy ingyen bemenjenek az uszodába, hiszen azzal, hogy még egy mentő tartózkodik a fürdőhelyen, tovább nő a biztonság is. Ezt Szerbiában még nem értik meg a szolgáltatók.

– Mit tehet az állam a kockázat csökkentése érdekében?

– Elsősorban országos statisztikát kellene vezetni a fuldoklások és a mentések számának pontos meghatározása érdekében, mert jelenleg más-más számokat mérnek a Batut Közegészségügyi Intézet, a rendőrség és egyéb szolgálatok mutatói, ezekben pedig a kádban való fuldoklástól a folyóban történő balesetekig minden egy kalap alá esik. A számok ismeretében ugyanis láthatnánk, hol vannak a rendszer fehér foltjai, hol kell beavatkozni, és miben kell változtatni. Másrészt a felügyelő szerveknek is sokkal aktívabban kell részt venniük a munkában. Ha romlott ételt kapunk egy étkezdében, akkor azt a helyet azonnal bezárják, mi pedig legfeljebb gyomorrontást kapunk, viszont ha nem figyelmeztetnek arra, hogy csúszós a medence széle, vagy sekély a víz, és nem szabad ugrálni, akkor akár gerincsérülést is szenvedhetünk, de amíg nem történik meg a baj, addig szabálytalanul üzemelhet az ilyen strand.

– Mi kell ahhoz, hogy belőlünk is vízimentő váljék?

– Először is jelentkezni kell a Vajdasági Vöröskeresztnél (a honlapján), amely a Szerbiai Vöröskereszt egyik kijelölt kiképzőközpontja. A jelenlegi húsz oktató a székvárosban és terepen is tart tanfolyamokat, ha elegendő számú jelentkező jön össze az adott településen. A tíznapos képzés után alapfokú vízimentő-oklevelet kapnak, a rákövetkező évben pedig teljes jogú vízimentővé lépnek elő. A vizsga több gyakorlati részből áll, amely felöleli az elsősegélynyújtást is. A vízimentő 18 éves kor felett kezdheti meg a munkát. A tanfolyamot ugyan már előtte is el lehet végezni, de a saját és a fürdőzők biztonsága érdekében csak nagykorú vízimentők menthetnek. Hibát követ el az a fürdőhely, amelyik junior vízimentőket foglalkoztat, kiskorúakat ugyanis szigorúan tilos kitenni ekkora kockázatnak, mégis gyakran előfordul az ilyesmi.

– Ez arra utal, hogy nem érti a társadalom a vízimentők jelenlétének lényegét?

– Sajnos gyakran szembesülünk a környezet értetlenségével és lekicsinylésével. A tűzoltók vagy a mentősök esetében egyértelmű, hogy nem azért vannak, hogy legyen kit felelősségre vonni tűz vagy hirtelen rosszullét esetén, hanem azért, hogy ilyenkor reagáljanak. A vízimentő is azért van szolgálatban, hogy baj esetén segíteni tudjon. Ez adja az ügyelet komolyságát, és ezért van szükség ránk a víz mellett.

– Arra emlékszel, mikor jutott eszedbe, hogy vízimentő szeretnél lenni?

– Arra nem emlékszem, hogy honnan jött az ötlet, de arra igen, hogy mikor: 1995-ben végzős középiskolás voltam, éppen egy elsősegélynyújtó versenyről jöttünk hazafelé az osztálytársaimmal, és a buszban felvetődött az ötlet, hogy mi lenne, ha ezt is kipróbálnánk. Néhány hónappal később egyik osztálytársamat meg is hívták egy vízimentő-tanfolyamra Macedóniába. Így Kopunović (lánykori nevén Pecze) Izabella az első szakképzett vízimentő Szerbiában. Két évig rágtam Losonc Gyula fülét (ő volt akkor a szabadkai Vöröskereszt titkára), hogy legyen nálunk is vízimentő-képzés, amíg el nem vitt egy békéscsabai megbeszélésre.

Ott felvettük a kapcsolatot a magyarországi vízimentőkkel, ők ma, húsz év elmúltával ismét itt vannak velünk Szabadkán, ahonnan ez az egész mozgalom elindult. Azóta országosan 1500 vízimentőt képeztünk ki, ebből 500-at Szabadkán. A legérdekesebb történelmi adalék talán az, hogy találtunk egy 1902-ből származó okmányt, amely arról szól, hogy Szabadkáról a fővárosba küldtek két tűzoltót, hogy szerezzenek vízimentői kiképzést a Palicsi-tó felügyeletéhez. Ha így számoljuk, akkor itt már legalább 115 éve voltak képzett vízimentők. A mostani évforduló legszebb része, hogy még Amerikából is eljött egy barátunk, aki itt lett vízimentő. Nagyon erős a csapatszellem, mert érkezzünk akárhonnan és menjünk akárhová is az életben, de a közös történetek és az emberélet tisztelete összeköt bennünket, vízimentőket, bárhol a világon.

Az interjú a Családi Kör 2017. július 6.-i számában jelent meg. Fizessen elő, támogassa, olvassa a Családi Kört!