Vajdasági magyar ember VI.
Azon tűnődöm napok óta, hogy valóban minden egyes perc, minden egyes óra, amit ebben a Szerbiának nevezett országban töltök, az tényleg elfecsérelt idő lenne az életemből? A választ nem tudom, ezért is „vetem papírra”. Becsületesen tanultam, végeztem a munkám, de nem tudok különköltözni a szüleimtől. Munka van, de ahová megyek, azt mondják, túlképzett vagyok, egyetemi diplomával nem szeretnék, ha felszolgáló lennék, ha húsz deka párizsit kellene kimérnem a vevőknek. Pedig én nem így gondolom, hanem, hogy el kell kezdeni valahol, de az is igaz, nem azért tanultam, hogy 23 ezer dinárért teakolbászt szeleteljek. Azt látom, akik beléptek a pártba, azoknak egyre jobb a sorsuk. Folyamatosan töltögetik fel a tengeres képeket a facebookra, utaznak az európai nagyvárosokba, igazgatóbizottsági tagok vagy elnökök lesznek, és akkor is munkát kapnak az iskolákban vagy az önkormányzatokban, ha a végzettségüknek annyi köze van a munkahely követelményeihez, mint Nemcsák Károlynak a Chuck Berryhez.
Vajdasági magyar ember VII.
A haverom mekkért, írjak má neki pár sort (sört jobb lenne, hehe). A helyesírás nem az erősségem, de az itten nem számít.
Kedves Haver! Meggyüttünk. Koffert le, papucsot ki, pólót le, ehun vagyunk e, az új otthonunk, a Dajcsland. Gézáék is kijöttek két gyerekkel, oszt mi bajuk lett? Semmi, dolgoznak vakulástól Mikulásig, de legalább miután kifizetik a számlákat, a hónap végén félre tudnak tenni. Az eleje volt nehéz, mert a gyerekekre nem volt aki felügyeljen, ezért az anyós, após, anyám, apám, felváltva jártak ki ide németbe, hogy míg mi dolgozunk, ők gyerekezzenek. Németbe kezdek belegyünni, habár nem mindig értem, hogy mit akar a postás, de tegnap óta kiderült, bosnyák gyerek, úgyhogy mondtam is neki, ne fárisszuk egymást, ott a szerb nyelv, azt mindketten bírjuk, haggyuk a németet a sváboknak. Hogy meddig maradunk, nemtom, 5-10 év, félreteszünk pár ezer eurót, oszt irány Tiszaszentmiklós, ott van eladó ház pár ezerért.
El, most el, most messze innen?
El kellene innen menni, de gyorsan, mert nem lesz ebből az országból semmi se. Húsz éve várjuk, hogy jobb legyen, várták a szüleink is, aztán tessék. Mi történik? A nagy semmi. Csökken a fizetésünk értéke, úgy érezzük, nem tudunk normálisan felnevelni két gyereket. A hét végére megint hideget jeleztek a meteorológusok, vennünk kell még tűzifát.
Vajdasági magyar ember VIII.
Olvasom a neten, hogy nincs is olyan, hogy vajdasági magyar. Mivel olyan sincs, hogy jugoszláv, hát ilyen sincs, hogy vajdasági magyar – megmondta egy okos szociológus, aki azóta lett futtatott, hogy a párt, amelynek ő is tagja, összefeküdt a VMSZ-szel. Azelőtt nem sokakat érdekelt a véleménye, most meg már előadást is tart a vajdasági magyarok sorsáról. Gyorsan változik a világ, tényleg csak egy pártkönyv kell hozzá. Ja, meg egyfajta gerinc. De ha ezek vannak, nincs akadály, egyre jobb lesz az élet Vajdaságban, magyarként is.
Vajdasági magyar ember IX.
A zentai cukorgyárban dolgoztam harmincöt éven át. Pár hónapja megkaptam a munkakönyvem. Kijátszottak bennünket, még kártérítés sem jár nekünk, azoknak, akik a végsőkig kitartottak. Azok viszont, akik pár éve elmentek, mert már senkinek sem kellettek, s nem is ért a munkájuk semmit, 7-8 ezer eurókat vettek fel. Volt olyan is, aki tízezret kapott. Mi meg egy munkakönyvet. Ja, meg vissza kellett adnunk minden szerszámot, ruhát, amivel nincs is gond. Gond a módszerrel volt. Mint az állatok, álltunk ott a tűző napon, mivel csak páran mehettek be egyszerre a gyár területére. Azt mesélik, pár napja megvolt az első csődeljárási tárgyalás, s a város vezetői közül senki nem jelent meg. Ennyire fontosak vagyunk nekik. De bezzeg mikor szavazni kellett, hogy hívogatott az Andris is, meg a Viktor is, hogy ugye elmegyek. Hát most valóban elmegyek, méghozzá Magyarországra, ahol majd a gyártósori szalag mellett állok, ameddig bírom. Aztán, gondolom, meghalok.
Vajdasági magyar ember X.
Egyetemi diplomával szóba került, hogy lehet, a kukásautón kötök majd ki. Nem, nem mint sofőr, hanem ott hátul, aki bedobálja a szemetet az autó gyomrába. Kösz, ebből nem kértem, északra mentem. Remek állás, jó csapat, korrekt bérezés… de család nélkül ez így nem teljes. Sőt, kimondottan hiányos. Minden hétfő hajnalban, búcsú nélkül a pár éves gyermektől, Röszkén át, bizakodva, hogy kevesen lesznek majd a határon. Hosszútávon ez nem fog menni. Talán, ha pár hónap múlva Szeged lenne, akkor közelebb is lennék, de az öt nap, akkor is sok lenne. Hogy mi lesz a vége? Majd ők is jönnek Szegedre vagy Pestre, hisz egy család vagyunk. „Csak” egy család azok közül, akit a politikai nagyurak parancsait teljesítő kiskirályok elüldöztek a faluból, városból, országból… De, ha egyszer elfogy az ember a kukásautó hátuljáról, s oda is olyan kerül, akinek csak pártkönyve van, hát bizony örülni fogok, és le is fényképezem, ahogy a várost majd ellepi a szemét…
