Még egy nap, és már vége is lesz: kedden, augusztus 15-én este, vagy talán inkább szerdán hajnalban, az utolsó utáni italkimérés bezárásával és elbontásával véget ér az idei Sziget Fesztivál, sorrendben a huszonötödik, amely tehát egy jelentős fordulópont is egyben a rendezvény történetben. A negyed évszázad tiszteletére újítottuk fel (s poroljuk le…), de folytatjuk is immár itt, helyben, a szabad fórumunkon a sorozatot, amely sok-sok átalakuláson és metamorfózison esett át nyomtatott megjelenése idején, de mindvégig kitartott az eredeti elképzelés mellett, hogy élményszerűen elevenítse föl a Sziget Fesztivál történetét, illetve annak legfontosabb eseményeit.

 

„Miért is szeret valakit az ember?
Miért szeretsz?
Erre a kérdésre csak a legnagyobb hülyeségeket lehet válaszolni. Mert a szeretet nem racionális talajból sarjad, nem a szépség és okosság forrása. Az ember »csak« szeret, ha úgy alakul, minden csalódás ellenére.”
(Popper Péter)

 

„LÁZADTUNK AKKOR IS”

 

„Kétszer láttam apám szemében kétségbeesést. Csillapíthatatlan kétségbeesést.

Rettenetet.

Egyik pillanatot sem feledem soha.

Bátyámmal tizenegy-tizenkét évesek lehettünk. Már lázadtunk minden ellen. Nyáron az ellen, hogy apával együtt fürödjünk a Balatonban, télen az ellen, hogy korcsolyázzunk. Apával, a Balaton jegén. Nagyok voltunk már ahhoz, hogy nyilvános helyen a mieink társaságában mutatkozzunk. Nem tűnhetett úgy az idegen szemeknek, hogy nekünk még felügyeletre van szükségünk” – Kormos Anett, az ismert stand-up commedys lány (igen, hadd legyen, hadd mondjam most egyszerűen csak így: a stand up commedys lány… habár ma már ő is anyuka… édesanya…), előadóművész (no!), humorista, újságíró, talán már-már az úgynevezett celebség felé is elhajlott tévés (köz)szereplő Hitet építő rettenetek című novellájának részlete ez a néhány évvel ezelőtt megjelent kötetéből (Ingyen színház, Kairosz Kiadó, Budapest, 2006.). A szerző így folytatta elbeszélését: „Lázadtunk akkor is.

De nagyon vártuk már, hogy korcsolyát húzhassunk a lábunkra. Engedtünk hát apa csábításának, aki szeretett velünk gyerek lenni.

A kisstrandra mentünk.

Karcoltuk a jeget. Játszottunk. Néha kedvünk volt apára nevetni, de boldogságunkat torz mosolyba fojtottuk. Nagyok voltunk már az együttnevetéshez is.

Sokan hokiztak, gyerekeket húztak szánkón, túl nagy volt a forgalom. Eldöntöttük, hogy átkorcsolyázunk a szomszédos nagystrandra. Jól látszott, hogy ott alig lézeng egy-két korcsolyázó. Hamar magunk mögött hagytunk mindenkit. Mikor átértünk, már fáradtak voltunk. Indultunk is vissza, de másik útvonalat választottunk.” Volt a Magyar Szó Üveggolyó című mellékletében néhány évvel ezelőtt – 2008 és 2010 között – egy sorozatunk Szigeti históriák címmel. A széria ugyan kimúlt (véget ért volna?! nem hinném… hiszen, amíg létezik Sziget Fesztivál, sőt az idén már Fesztiválköztársaság, addig a históriáink is rendre újratermelődnek…), de persze közben telnek-múlnak az esztendők, fiatalabbak már mi sem leszünk, s évről évre jönnek az újabb és újabb fesztiválok, halmozódnak az élmények, így hát bármikor könnyűszerrel újraindítható. Lenne. A sorozat alapvető elképzelése (alapvetése…) ugyanis éppen az volt, hogy évről évre mindig megírjuk ugyan a tudósításainkat, beszámolók készülnek, sőt interjúzunk is olykor a nevesebb fellépőkkel, vagy épp a kevésbé ismertekkel, ha érdemesnek találjuk őket arra, hogy felhívjuk rájuk a figyelmet, de a személyes élmények, a szubjektív vonatkozások áldozatul esnek a szakmai követelményeknek, hogy azt ne mondjam, a szakmai alázatnak. 🙂 Pedig a Sziget (és az egyéb fesztiválok…) sava-borsát épp ezek a személyes, szubjektív vonzatok, az élmények adják. Azt találtuk hát ki még 2008-ban, hogy vegyük elő a régi cikkeket, tudósításokat, és azokat visszaidézve meséljük el melléjük az érem másik oldalát is – vegytisztán szubjektív hangvételben. Ez persze sok idézettel jár, amiért lehet bírálni, lehet utálkozni, de összepárosítva a kettőt, jól meghintve tehát mindezt a csatolt, járulékos, „collateral” élményaggal, a szkeptikus olvasóban, az ellenérzéseket tápláló bírálóban, s talán még a rosszindulattal közelítő kritikusban is igazolást nyerhet az elképzelés létjogosultsága. Vagy nem…

De az meg akkor már egy egészen másik éremnek egy egészen másik oldala.

Eltelt időközben néhány esztendő. Nem mondom, hogy soha meg sem fordult a fejemben a széria újraindításának gondolata, sőt, azt sem mondom, hogy nem léptem fel olykor kezdeményezőként ilyen irányban, ilyen elképzelésekkel, nem… Most mégis az újraindítás szándéka nélkül vettem elő a régi sorozatcímet, a régi formát. Mert nyomós okom van erre! 🙂

 

SZKEPTIKUSOK KÍMÉLJENEK

 

„A másik utat egy kásás jégsáv zárta el. Kemény tél volt, azt sejtettük, hogy csak a jég teteje vizes” – folytatta elbeszélését Kormos Anett. – „Apa bátran rácsusszant.

Nekünk várnunk kellett. Azt mondta, majd ő átmegy, ha őt elbírja, akkor minket is.

Elbírta. Már el is rúgtuk magunkat, hogy utolérjük, amikor apa hangtalanul a kásába csúszott. Nyakig merült. Két kezével megkapaszkodott a jégen. A hideg azonnal nyomott hagyott kemény tenyerével az arcán. Kiabált, hogy menjünk tovább. Nem figyelve arra, hogy engedelmeskedünk-e, kijjebb emelkedett, felső testét a jégre fektette, és egyik lábát kiemelte. A jég azonnal újra beroppant.

Apa az orráig merült. Bajuszáról csöpögött a jégkása, két karját teljesen kitéve tartotta fenn magát.

Bátyámmal egyhelyben toporogtunk. Hisztérikusak és tehetetlenek voltunk. Nem tudtunk mit tenni, nem volt kinek segítségért kiabálni.

Néha tétován elindultunk apa felé, aki tekintetével durván hátralökött minket.

– Ne gyertek ide! Ne gyertek ide!

Pihegett, a dermesztő víz kezdte kiszorítani tüdejéből a levegőt. Csak minket nézett. Nem magáért küzdött, hanem értünk. Azért, hogy mielőbb kiűzze fejünkből a segíteni akarás meggondolatlan szándékát.

Újból kikapaszkodott, újból beszakadt. A jég már nem hagyott neki egy pillanatnyi pihenési időt sem. Újra meg újra megvonta támaszát tőle. Apa egyre laposabban tette ki a könyökét.

Ahogy elfogyott az ereje, úgy lett a »ne gyertek ide« parancsa egyre erőszakosabb, egyre megszeghetetlenebb. Minél jobban közeledett a teljes kimerülés felé, annál jobban szorított minket a tehetetlenség kényszerével.

 

Aztán korcsolyájával követ talált. Kijutott. Jeges ruhában csúszott vissza a kocsihoz, mi pedig belső zokogásunkat ügyetlen vigyorgással takargatva követtük.

 

Reméltük, hogy soha többet nem látjuk apánk szemében a félelmet. A tehetetlenség szülte félelmet.

Hiába.”

Mi a Szigettel egyidős VOLT Fesztiválra viszonylag későn kezdtünk el járni. Mindig is tudtuk, hogy létezik egy ilyen, jómagam a sajtóban nyomon is követtem, sőt, még a soproni rendezvény névadó lapját, a valamikori VOLT magazint is járattam, olvastam, több számát máig is őrzöm. De hosszú ideig valahogy egyik évben sem sikerült eljutnunk oda. No persze, nem kell ezt hosszan és bölcsen magyarázni, gondoljon csak bele bárki is, hogy milyen napokat, heteket, hónapokat és esztendőket éltünk a múlt század kilencvenes éveiben a miloševići Szerbiában, Vajdaságban, s azonmód nyilvánvaló is lesz minden. A Sziget még valahogy elérhető volt Budapesten, Óbudán, a Hajógyári-szigeten, de Sopron talán távolinak tűnhetett Zentáról, Újvidékről, Szabadkáról, Topolyáról nézve, ahol azokban az években éltünk és dolgoztunk családommal.

Amikor Kormos Anett kötete megjelent – tehát már 2006-ot írtunk –, mi ketten egy cégnél, de nem egy szerkesztőségben dolgoztunk, s akkor már Budapesten éltem. Anett a Kiskegyed című női magazin munkatársa volt, a második emelten, én meg egy szinttel lejjebb, az Axel Springer német kiadóház magyar leányvállalatának online szerkesztőségében ügyködtem; sok-sok internetes kiadvány készült ott, vezető helyen akkoriban mégis az azóta már megszűnt Nana.hu című ugyancsak női magazin volt kiemelve. Időközben annyit változtak a dolgok, hogy már Anett sem dolgozik a lapnál, és persze én sem az Axel Springernél, ellenben látom ám a világhálón, hogy a webmagazin megszűnése után a mi, régi, nanás anyaginkat is a Kiskegyed webfelületébe olvasztották be. No, így lettem én – utólag, visszamenőleges hatállyal – a Kiskegyed szerzője. 🙂

Anett egy körlevelet küldött szét röviddel a 2006-os Ünnepi Könyvhét előtt a belső, céges e-mail címekre – tehát megkapta ezt a portástól és a takarítótól a főszerkesztőig és a vezérigazgatóig mindenki, aki a kiadónál dogozott –, amelyben elújságolta, hogy megjelent a kötete. Ez futott be az én akkor használt szerkesztőségi postafiókomba is. S mivel érdekesnek tűnt, egy válaszlevélben jeleztem neki, hogy érdekel a téma. Az akkor tizenkét esztendős lányom is izgalmasnak találta a történetet, amikor otthon meséltem erről, ezért ő is velem tartott a találkozónkra. Szóval – a remélhetőleg bocsánatos bűnöket halmozva hadd büszkélkedjek itt most ezzel – nagyjából én készítettem az első komolyabb, nagyobb interjút Kormos Anettel az első kötetéről, ő pedig ott helyben a menedzserévé, testőrévé, fegyverhordozójává fogadott. Az az interjú még fiatal, perspektivikus íróként készült vele, ezért is mondom én még ma is – ha már nem is írónak, de stand-up commedys – lánynak őt, már bocsánat…

 

TALÁLKOZÁSI PONTOK

 

Aztán pedig, igen… 2011-ben még igencsak kezdő VOLT-osokként jártuk végig a társasággal egy délutáni órán, tikkasztó hőségben a soproni fesztivál standjait, amikor az egyik szervezet sátránál megpillantottam a Due Tallózó című kiadványt – ez afféle havonta megjelenő válogatás a legjobb diáklapok anyagaiból. És hát ki mosolyog rám a címlapról? No ki?! Természetesen Kormos Anett… Csak egy gondolatnyi az ebben a lapban megjelent, vele készült interjúból:

„– És hogyan lett belőled humorista?

– Az újságírásból nehéz megélni, a szépírásból szinte lehetetlen. Szokták mondani, hogy a tehetség utat tör magának – nos, kiderült, hogy nem tör utat. Hiába jelent meg könyvem, a nagy könyvkiadók ajtaja nem nyílt ki előttem, pedig erőteljesen kopogtattam azokon. A stand-up játéknak indult, nem ez volt az álmom, de néztem a showder klubos fiúkat, és arra gondoltam, milyen jó lenne egy lány köztük. Aztán így alakultak a dolgok, és öt perc a tévében sokkal több sikert és lehetőséget hozott a számomra, mint addigi írói munkásságom.” Vagyis pont erre céloztam kicsivel fentebb, amikor azt találtam mondani, hogy az alkotó ember ilyenkor már sokkal kevésbé író, és sokkal inkább celeb. Az olcsó népszerűség máglyatüzén égve el… Anettnek pedig fontosabb volt a siker, mint az írói pálya. Mint az irodalmi mondanivaló… Kár, nagy kár, s akármilyen szórakoztató, vagy üdítő legyen is ő a stand-up commedysek díszes társaságában egyetlen lányként, ezt mégis, csak sajnálni tudom…

Történt aztán néhány hónapja, egy tavaszi reggelen, hogy korai órán csörgött a céges mobilom, nagyon rossz hírekkel keresett meg a főszerkesztőm. A mostani.

Bedő Gyuri bácsi, vagyis az idén nyolcvanhárom esztendős Bedő György, a Kairosz Könyvkiadó alapítója, vezetője és tulajdonosa súlyos betegen, teljesen váratlanul kórházba került. Jómagam is visszajáró vendég vagyok a Kairosz Kiadóban, tisztelem Bedő Gyuri bácsi munkásságát és kiadói tevékenységét, a kis kiadóként a megmaradásért, a fennmaradásért vívott küzdelmét; s tisztelem hitvallását is, miszerint csak olyan műveket ad ki, amelyeket társadalmi szempontból és személyes meggyőződése alapján is méltónak, fontosnak talál; interjút is készítettem vele már korábban erről, sőt, ezen a tavaszi reggelen is épp egy újabbra készülődtem. S mindezek után jött egy ilyen hajnali telefon, hogy ne menjek…

Ahogy letettem a telefont, Kormos Anett kötetét emeletem le hirtelen a polcról. Persze, lehetett volna bármi más is, hiszen alaposan fel vagyok szerelve Kairosz-könyvekből… Lehetett volna talán Jean Sévillia kötete Túl jón és rosszon címmel, Nyakas Tünde fordításában… Vagy lehetett volna – de tényleg csak találomra említem itt – Gustav Janouch műve is Beszélgetések Kafkával címmel, s akkor mondhattam volna, hogy Sándor Zolinak ajánlva… De nem! Kormos Anett kötete volt az, talán azért is, mert nemrég kaptuk vissza az egyik ismerősünktől, vagy talán azért, mert még a polc szélén állt, kézre eső helyen; nem tudom, s éppen ez a lényeg… Nem is firtatom hát az okát.

S ebből ered aztán már az is, hogy visszanyúltam ehhez a régi sorozathoz, a régi formához (remélem, ez még mindig a bocsánatos bűneim közé lesz sorolható…), és egy egészen másik történethez a 2011-es VOLT Fesztiválról, amely, ugye, ugyancsak a Sziget szervezőiroda programjaihoz tartozik, a cég portfóliójának része. És ez az a pont, amelyben minden egybeér és összekapcsolódik… De éppen ezért ehhez (az egykori sorozathoz így utólag hozzábiggyesztett…) részhez most nem is adok – ahogy korábban minden esetben tettem ebben a szériában – bulizós, meg koncertfotókat illusztrációként. Nem.

Jó hír, hogy Bedő Gyuri bácsi pedig időközben felgyógyult, és a tavasszal tervezett újabb interjú is elkészült – és megjelent. Isten tartsa meg őt még nagyon sokáig jó egészségben és munkakedvben! A Kairosz Kiadó története tehát, ha nem is Kormos Anett újabb köteteivel, de tovább folytatódik, nagyszerű kiadványokkal, amelyek ismertetésére, bemutatására alkalomadtán még majd módot kerítünk. Ha pedig időközben Anett tűnik fel a tévében valamely stand-up commedyben, hát engedjük el magunkat, és hagyjuk, hogy szórakoztasson bennünket, elvégre az ő döntése volt, hogy ezt az utat járva keresi az érvényesülés lehetőségét az irodalom helyett.

 

(Folytatjuk)

Az írás nyomtatott változata megjelent a Magyar Szó 2013. augusztus 19-i számában