Még egy nap, és már vége is lesz: kedden, augusztus 15-én este, vagy talán inkább szerdán hajnalban, az utolsó utáni italkimérés bezárásával és elbontásával véget ér az idei Sziget Fesztivál, sorrendben a huszonötödik, amely tehát egy jelentős fordulópont is egyben a rendezvény történetben. A negyed évszázad tiszteletére újítottuk fel (s poroljuk le…), de folytatjuk is immár itt, helyben, a szabad fórumunkon a sorozatot, amely sok-sok átalakuláson és metamorfózison esett át nyomtatott megjelenése idején, de mindvégig kitartott az eredeti elképzelés mellett, hogy élményszerűen elevenítse föl a Sziget Fesztivál történetét, illetve annak legfontosabb eseményeit.

 

„A cselekvést csak el kell kezdeni. Szükség van az első impulzusra, hogy tehessünk tehetetlenségünk ellen. Később majd más lépések jönnek, de már elkezdtünk haladni.”
(Delia Steinberg Guzmán)

 

Nagyon várom már azt az első impulzust…

Be kell vallanom ugyanis, hogy egy kicsit mintha lefagytam volna az utóbbi időben, végigcsináltuk azt a fantasztikus VOLT Fesztivált Sopron mellett, a Lővér-kempingben, jártunk a délvidéki Zentán, és ott szomorkodtunk a Népkert bejáratánál a vajdasági magyar fiatalok mindeddig legnagyobb bulijának hirtelen jött hanyatlása és látványos bukása miatt, katasztrofális szervezés, minősítésre sem méltó program, a szégyennek és a gyalázatnak egymásra való halmozása; voltunk aztán a nagyszerű Sziget Fesztiválon, utána pedig gyorsan elrohantunk még egy kicsit nyaralni is, hogy kihasználjuk augusztus utolsó napjait, Horvátországba, a csodálatos utazás az éjszakai Bosznián át, majd pedig Dalmácia gyöngyszemei, Orebić, Korčula, Dubrovnik… Szóval, mindent összevetve és összegezve, ingergazdag nyarunk volt, élményekkel telezsúfolt, szinte már nem is látszunk ki belőle.

S ahogy megérkeztünk, hazatértünk (haza – no ez is egy izgalmas fogalom…), hirtelen kellett visszazökkennünk a hétköznapokba, ismét munkába menni, beleszokni újra az átmenetileg feladott rutinba… Kicsit valóban olyan érzés, mintha lefagytam volna, mint egy lestrapált számítógép.

Aki mélyen a szemembe néz, nem lát ma mást, csak a kék monitort, vagyis az úgynevezett kékhalált…

Ezért is örülnék már annak a Delia Steinberg Guzmán által előrejelzett – általam pedig előjegyzett – kis löketnek, az első laza kis impulzusnak, amelyik majd továbbmozdít az újabb lépések, újabb cselekvések felé, csak elkezdjek már haladni…

Hétfőn már az iskola is elkezdődött, a kisdiákok, nebulók még apró kis is bónuszt kaptak azáltal, hogy az idén szeptember elseje és másodika hétvégére esett, tehát a suliba csak háromnapos előnnyel kellett elindulniuk. No, de mindegy is, hiszen ma már ott vannak, sőt, mindjárt ismét a nyakunkon a hétvége…

Én meg még mindig lógok, vagyis lemaradásban vagyok a szigetes összefoglalóm, élménybeszámolóm folytatásával, második részével, amelyet oly széles mellel és mosollyal, oly sebtében és oly hirtelen beharangoztam még a legutóbb.

A világ azért van, látni kell!

Nemde?

 

Ahogy az erénykerék mondja…

 

A fontos tanulságok halmozása pedig pont olyan, mint a méz cukrozása. 🙂 S éppen ezért: „Ha nem jutunk át a próbák zavaros vizein, ha nem ízleljük meg a győzelem markáns ízét, soha nem léphetünk ki a tudatlanságból, amelyben mindent meg akarunk kapni, cserébe azonban semmit sem adunk” – mondta volt egykoron ugyancsak Delia Steinberg Guzmán. Sőt mi több, tőle való a következő idézet is: „Amikor egy új dologgal találkozunk, egy meghatározott helyzettel, egy döntő lépéssel, mindig remegünk belül, de talán kívül is. De ha egyszer elkezdtünk cselekedni, a félelem megszűnik, és helyet ad a tetteknek.”

Rajtam hát a világ szeme, most már nincs visszaút! 🙂

Franklin Roosevelt, a másik régi szigetes bútordarab pedig így fogalmazott: „A fizikai erő sohasem tud tartósan ellenállni a lelkierő hatásának.” Mindez pedig elsősorban most azért fontos számunkra, mert már évek óta az egyik kedvenc programhelyszínem a civilszervezetek utcáján, a Sziget Fesztiválon az Új Akropolisz filozófiai iskola sátra. Nem múlhat el szigetes nap (no jó, persze előfordul néha, de csúnya mulasztásnak minősül és valóban ritka…), hogy ne látogatnánk el hozzájuk, ne keresnénk fel a sátrukat, hogy megpörgessük az erénykereket. Aki pedig még nem ismerné ezt a csodát, kedvére pallérozódhat az interneten is a következő címen: http://www.ujakropolisz.hu/erenykerek, igazán érdemes.

Erénykerék | Uj Akropolisz

Az erénykerék a filozófiai tanítások egy lehetséges alkalmazása a gyakorlatban.

Az idén furcsamód Delia Steinberg Guzmán-idézetekkel halmozta el a jósors a családot: a kezdeményezőkészség erényére pörgette ki valamelyikünk a mottóban használt bölcseletét, a hősiesség témájára érkezett a második tőle vett gondolatunk, és a bátorsághoz adott útmutatót az eredetileg ugyancsak őt illető, a fentiekben harmadikként szereplő feljegyzés. Utóbb aztán negyedik megszólalóként csatlakozott az elmondottakhoz Roosevelt úr is, aki a helytállás témájában fejtette ki nézeteit…

Most így hirtelen azonban én már meg nem tudom mondani, hogy hármunk közöl az itt felsorolt kínálatból melyik-melyik illette melyikünket. Fontos azonban, hogy ilyen, és ezekhez hasonló erényeket tudunk gyakorolni a Szigeten. Is. Mert nincs, kérem tisztelettel, ebben semmiféle talány, egyszerűen csak vállaljuk azt, hogy amilyen erényt egy napon kipörgetünk, ahhoz igyekszünk alkalmazkodni viselkedésünkkel, magatartásunkkal egész nap. S ha valamilyen oknál fogva nem jönne össze, akkor alkalmunk nyílik önvizsgálatot tartani, őszintén és mélyen, vajon hol rontottuk el, vajon mi hibádzik még ebben a történetben.

Szóval, igen, szeretjük az Új Akropoliszt. Sőt, most, hogy így mesélek róla, pörgettem mára is magamnak egy erényt az internetes változatban: mostantól a lelkesedést kell gyakorolnom napestig, amihez egy Marcus Aureliustól vett idézetet kaptam útmutatóul: „Amikor nem teheted meg, amit helyesnek tartasz, nem okosabb-e megújult erővel tevékenykedni, mint felette bánkódni?”

Most hát lelkesen mesélem tovább a minap megkezdett történetünket, vagyis az idei szigetes élményeinket. Mielőtt belelendülnék, már csak annyit szúrnék még közbe, hogy az erénykerék elérhető a Facebookon is, itt most a higgadtság erénye pörgött ki nekem, amiben egy egyiptomi intelem igyekszik némi eligazítást adni: „Ne beszélj hevesen, légy komoly. Ha lobbanékony vagy, mérsékeld szíved hevét. A szeretetreméltó ember minden akadályt legyőz.”

Akkor hát mostantól ezen leszek, köszönöm.

 

Lelkesen és higgadtan

 

Lelkes voltam mindenképp, és talán higgadt is, bár erre nem mernék most így utólag mérget venni, ezt valahogy nem mértem…

S nem is mérlegeltem. 🙂

Ha a Sziget Fesztivál mínusz kettedik napján volt a Magyar Dal Napja, a mínusz egyediken pedig a Csík zenekar nagykoncertje – amelyiken az élő magyar könnyűzene szinte összes fontos személyisége felvonult vendégként, olyan névsort hozva össze ezzel, mint: Bródy János, Ferenczi György, Földes László Hobo, Kiss Tibor, Kovács Kati, Lovasi András, Presser Gábor és Szörényi Levente –, akkor ennek a szombatnak, ennek az augusztus 4-ének a rendezvény mínusz harmadik napjának kellett lennie.

Amikor lelkesen és higgadtan kisétáltam az óbudai Hajógyári-szigetre nézelődni, ráhangolódni egy kicsit az akkor még előttünk álló több mint egy hétre…

Akkor természetesen még nem volt fesztivál, másnap délben volt a hivatalos kapunyitás, de már felépültek a helyszínek, álltak a sátrak és a színpadok, néhány helyen már sört is lehetett kapni, minden készen állt hát a kezdésre. Kisétáltam, mondván, hogy én most készítek egy kis videót, mozgóképeket rögzítettem…

Semmi különös…

Hát mit is láthat ilyenkor az ember?

Kamionok jönnek-mennek, kombi szállít valamit az egyik italkiméréshez (remélem, kellemesen hűvös hordókat…), áll már az óriáskerék (Sziget Eye), a megszokott sátorhelyünket is megkerestem, ahová már évek óta visszajárunk a családdal táborozni. Akkor még egyáltalán nem lakták be azt a környéket, ott a Hungarikum Falu mögött, ezt is rögzítettem mozgóképes dokumentációmba, mintegy bizonyítékaként annak, hogy már csak a mi sátrunk hiányzik onnan…

Több kis videót készítettem aznap délután, ezeket illesztettem később egymás mellé a legegyszerűbbnek mondott vágószoftverben, de hangsúlyozom, hogy csak a saját szórakoztatásomra bíbelődtem ezzel az egésszel, nem állt szándékomban komolyabb(an) filmet készíteni. A felvételek alá pedig – hogy ne csak a valóban unalmas autó- és motorzúgás, meg a különféle berregések zaja hangozzék el a háttérben, a hangsávban – bevágtam a The Pogues egyik dalának, az Irish Rovernek a koncertfelvételét, illetve, mivel ez még nem töltötte ki a teljes hat és fél percecskémet, a közismert és népszerű Dirty Old Town egy másik változatát is.

Nem csinosítottam fel a felvételt mindenféle feliratokkal, és az ilyenkor szokásos logókkal, meg egyéb ketyerékkel, egyszerűen csak egymás mellé raktam a videoszerkesztő szoftverben a fájlokat. Kell egy kis áttűnés… Szóval nem a világmegváltásom és profizmusom 🙂 dominál ebben a kis filmecskében, hanem a lelkesedésem…

Akinek sikerült azonosítania mindezekkel párhuzamosan a higgadtságot is, kérem, jelezze!

Nézd meg magad is kis ügyeskedésem, illetve ügyetlenkedésem végeredményét, végtermékét, ha van kedved rászánni ezt a kis időt. Ha többet nem is, annyit mindenképp garantálhatok, hogy nem fogsz csalódni benne:

A The Pogues pedig azért is fontos volt a számomra az adott pillanatban, mert akkor már tudtam, hogy csak néhány nap választ el a zenekar fellépésétől…

 

Az ember, aki legjobb időben volt a legjobb helyen

 

Ezt az embert Shane Patrick Lysaght MacGowannek hívják.

Röviden csak Shane MacGowan.

Kapitális dolog, hogy végignézhetjük: ez az ember itt (ott…) megy tönkre a szemünk előtt, a színpadon, mi pedig tapsolunk neki, rajongunk hozzá.

Szombaton, augusztus 11-én lépett fel a Világzenei Nagyszínpadon az ír The Pogues együttes. Ma már komoly fizikai munkát jelentene visszakeresnem, hogy mikor láttam őt, nagyon sok évvel ezelőtt először élőben zenélni, de Shane, mi sem természetesebb ennél, már akkor is olyan részeg volt fellépés közben, hogy más ilyen állapotban már járni sem tud… Neki pedig énekelnie kellett. S ezzel együtt is olyan frenetikus koncertet nyomott le, amilyet sokan mások a legjózanabb állapotukban is képtelenek lennének.

Pedig a promószövegek őket is világsztárokként hirdetik…

Shane Patrick Lysaght MacGowan 1957-ben született, tehát az idén ötvenöt éves. Kell, hogy legyen valami különleges abban, ha valaki karácsony napján ünnepli a születésnapját…

Fél tízre volt meghirdetve az idei szigetes koncertkezdés, és ha késtek is valamennyit, nem volt nagyon érzékelhető a türelmetlenség. A The Pogues minden alkalommal egy biztos programpont, függetlenül attól, hogy Shane épp mennyire részeg. Bár kétlem, hogy nála ilyen tekintetben még léteznének fázisok, fokozatok. Zenésztársai pedig már harcedzett öreg rókák, olyan profizmussal kezelik a közönséget és őt magát, a vezéregyéniséget is, hogy abban az óraműben lényegében semmi sem okozhat fennakadást.

Shane barátunk tintázott keményen aznap is. Részegsége elsősorban azokban a pillanatokban lepleződött le, amikor megpróbálta köszönteni a közönséget, igyekezett összehozni néhány mondatnyi összekötő szöveget két dal közé. No, ez nem, ez egyáltalán nem jött össze neki. Egyszerűen: nem forgott a nyelve, valami érthetetlen mormogás hagyta csak el a száját, két érthető mondatfoszlányt sem sikerült egymás mellé raknia.

Nagy váltást jelentettek ehhez képest azok a pillanatok, amikor megszólalt a zene, s amikor Shane-nek énekelnie kellett. Olyankor aztán önmagára lelt, akkor már a saját komfortzónájában mozoghatott, sem a nyelvének forgásával, sem a szavak egymásutániságával semmi baj nem volt. Amikor énekelnie kellett – hiszen lényegében másról sem szólt az élete –, akkor Shane Patrick Lysaght MacGowan úgy állt ott előttünk a világzenei nagyszínpadon, mint egy húsz-huszonöt éves kölyök, aki karrierje csúcsára tör, s éppen ezért fontos neki, hogy minden hang a helyén legyen, hogy mindenki az elvárásainak megfelelő, a lehető legnagyobb koncertélményt kapja meg az adott pillanatban.

Nem szeretem, amikor a Sziget Fesztivál után olyan ismerőseim, akik egyáltalán nem voltak kint, vagy csak egy-egy nevesebb sztárzenekar koncertjére látogattak el, megkérdezik, hogy melyik volt a legjobb koncert abban az évben. Nincs ilyen! Egy ekkora felhozatalban nincsen legjobb vagy legrosszabb koncert, ha bárki valaha mondana is ilyet, csak az elfogultság mondathatja vele. Van sok rettenetesen/frenetikusan/nagyon jó, van számtalan jó, és biztosan akadnak rosszak is (talán szép számmal is…), de azokon meg aztán nem maradunk ott, tehát a végigfejlettet nem is ismerjük, és a rossznak mondható élményből sem részesülünk.

Mert a Sziget – sok egyéb tulajdonságai mellett – az a hely, ahol a lehető legmenőbb, legjobb sztárzenekarok, a legbriliánsabb szólisták is megtanulhatják, hogy a legnagyszerűbb koncertjüket is nagyon egyszerűen ott lehet hagyni. Már csak úgy passzióból is, ha épp olyan kedve van az embernek…

Mindezt pedig csak azért szúrom most be ide, mert egészen bizonyosan a The Pogues és Shane MacGowan koncertje volt az idén a legjobb koncertek egyike.

Amit semmi pénzért, semmi szín alatt sem hagytunk volna ott!

 

No, ez pedig már önmagában is egy olyan értékelés, amivel be lehet rekeszteni egy ilyen hétmérföldes összefoglaló második részét. Persze, kibeszéletlenül marad még így is nagyon sok minden, mint minden évben, de bízom benne, hogy lesz még alakalmunk visszatérni mindenre, amivel még fontos lenne kiegészíteni az elmondottakat…

 

(Folytatjuk)

Az írás eredeti változata megjelent a Perspektívákon 2012. szeptember 9-én

 

A méz cukrozása

Avagy: hétmérföldes lépésekkel egy megkésett Sziget-összefoglaló felé (videjóval) „A cselekvést csak el kell kezdeni. Szükség van az első impulzusra, hogy tehessünk tehetetlenségünk ellen. Később majd más lépések jönnek, de már elkezdtünk haladni.” Nagyon várom már azt az első impulzust…