Még egy nap, és már vége is lesz: kedden, augusztus 15-én este, vagy talán inkább szerdán hajnalban, az utolsó utáni italkimérés bezárásával és elbontásával véget ér az idei Sziget Fesztivál, sorrendben a huszonötödik, amely tehát egy jelentős fordulópont is egyben a rendezvény történetben. A negyed évszázad tiszteletére újítottuk fel (s poroljuk le…), de folytatjuk is immár itt, helyben, a szabad fórumunkon a sorozatot, amely sok-sok átalakuláson és metamorfózison esett át nyomtatott megjelenése idején, de mindvégig kitartott az eredeti elképzelés mellett, hogy élményszerűen elevenítse föl a Sziget Fesztivál történetét, illetve annak legfontosabb eseményeit.

 

A bevándorlókkal foglalkozó projektumhoz kapcsolódva Lőrincz Marcell barátom, a Szubjektív Értékek Alapítvány egyik vezetője arra kért két évvel ezelőtt [ti. 2012-ben], hogy segítsek nekik olyan anyagok létrehozásában és megírásában, amelyek a Magyarországon élő vajdaságiakat és egyéb régiókból érkezett határon túli magyarokat mutatnák be a Perspektívák olvasóinak. Elkészült akkor néhány interjú írókkal, művészekkel, zenészekkel – Tóbiás Krisztiánnal, Bartha Györggyel, Nagy Abonyi Saroltával és másokkal –, mindig épp ahogy az aktualitások hozták, de publikáltunk elemzéseket, portré jellegű cikkeket, előzeteseket, és nagyobb terjedelmű tudósításokat, beszámolókat is a nagy nyári művészeti rendezvényekről, így a soproni VOLT, de a budapesti Sziget Fesztiválról is.

 

Időrendben lajstromozva azonban a nagy nyári – mondjuk úgy: fesztiváljellegű – rendezvényeket, ezek sorozata mégis a 83. Ünnepi Könyvhéttel kezdődött, amelyet 2012-ben június 7-e és 11-e között tartottak meg a rendezvény hagyományos központi helyszínén, a budapesti Vörösmarty téren, de természetesen ehhez kapcsolódva gyakorlatilag az összes nagyobb magyarországi településen, és a határon túli régiókban is. Kis késéssel ugyan, de június 24-én jelent meg a Szubjektív Értékek Alapítvány által üzemeltetett honlapon, a Perspektívákon a Mi marad az irodalomból, ha elveszti határontúliságát? című írásom, amelyben – az alapítvány épp aktuális projektumához igazodva – olyan vajdasági magyar szerzők új, az Ünnepi Könyvhétre megjelent köteteiről írtam, akik hosszabb-rövidebb ideje ekkor már Magyarországon éltek, tehát ilyen megközelítésben, a maguk egészen specifikus módján, de hivatalosan mindenképp bevándorlóknak minősültek/minősülnek. Bemutatva részben – az anyaországi publikum számára javarészt ismeretlen –, az áttelepülésük előtti életüket és munkásságukat is. Ennek a cikknek a Laták István (1910–1970) költőre és prózaíróra hivatkozó bevezetőjét, és a Tóbiás Krisztián Túliratok című, a zentai zEtna webmagazin és könyvkiadó gondozásában megjelent kötetét ismertető részletit olvashatták az Üveggolyó előző számában, a Szigeti históriák című sorozatunkban. S mint akkor előre jeleztük is, innen kellene most folytatnunk történetünket…

 

DŐLTBETŰS SOROK

 

Odáig jutottunk akkor, hogy Tóbiás Krisztián tehát áttelepült költőként mégsem adta fel kötődéseit a vajdasági magyar irodalomhoz – más megfogalmazásban: nem égetett fel maga mögött minden lehetséges hidat –, s ha Balatonfüreden is él, kötetei egy „otthoni”, délvidéki kiadónál jelennek meg. A Fehér Kálmán verséből készült túliratában például így fogalmaz:

„Íme a színes csörgő
kértétek
fogjátok
és rázzátok amíg
bele nem kékül a kezetek
mit meg nem tesz az ember
egy pár percnyi gyönyörért.

Hogy kerültem bele
még most sem tudom
egyik éjszaka
emlékszem
nagyon sötét volt
becsuktam a szemem
és az álom előtti számadás alatt
riadtan döbbentem rá
semmi sem történt egész nap.”

A dőltbetűs sorok az alapul vett, „eredeti” – túlírt! – szerző költeményéből valóak…

A túlirat egy sajátos költői kifejezésforma. A megteremtője lényegében – a maga sajátos módján – ugyancsak Beszédes István, aki a zEtna vezetőjeként néhány évvel ezelőtt, 2006-ban egy költői játékot kezdeményezett: több szerzőt kért fel arra, hogy gondoljon újra, értelmezzen a saját szájíze szerint egyetlenegy feladott verset. Az eredeti mű sorait felhasználva, a saját, önálló – és immáron az alapműtől teljesen független, arra „csak” hivatkozó – versébe beépítve alkosson meg egy teljesen mai, és teljesen saját költeményt. „Az egyetlen verset több szerző által újragondoló poétikai játék módszerét Tóbiás Krisztián megfordította, ő egyedül egészítette ki, látta el pótlásokkal, duzzasztotta föl, értékelte újra több szerző művét. Ezen szándéka olyannyira sikerült, hogy az eredeti szövegsorok nem váltak vendégszöveggé költeményeiben, hanem tökéletesen integrálódtak Tóbiás költői világába és poétikájába. Úgy tűnik, mintha nem is ő folytatna próteuszi játékot, hanem a versekbe idézett szerzők öltenék fel az őket megidéző költő álarcát és idomítanák soraikat Tóbiás verseihez” – jegyezte fel értékelésében a kötetet anyagát méltató Fekete J. József irodalomtörténész, kritikus. S egyáltalán nem mellékes az sem, hogy a kötet első ciklusának alapműveit adó szerzők, a magyar irodalom klasszikusai (Csokonai Vitéz Mihály, Eötvös József, Ady Endre, Babits Mihály, József Attila, Dzsida Jenő, Radnóti Miklós, Weöres Sándor vagy Pilinszky János…) mellett a Balatonfüreden élő Tóbiás kötetének gerince, korpuszának legnagyobb része mégis kortárs, élő és holt vajdasági magyar szerzők költészetéből merítkezik.

 

A TARTOZÁS SZERZŐJE

 

Bognár Antal regénye – amely a budapesti Napkút kiadó gondozásában jelent meg – tipikus ellenpontja Tóbiás Krisztián verseskötetének. Ez már egy ízig-vérig anyaországi, budai prózafolyam. Tehát nem a bácskai Nagyfényen született szerző gyökereiből, hanem új, megváltozott közegéből választ magának témát, és az író – elbeszélőként – már annak szerves részeként határozza meg önmagát. Mindez pedig azt is jelenti egyúttal, hogy az avatatlan olvasó számára, aki nem ismeri Bognár életútját, „előéletét” – nem tudja, hol született, hol nevelkedett, hol szocializálódott, s honnan jött, milyen közegből, környezetből és közösségből származik –, a regény már semmiképp sem képes azonosítani, meghatározni, felismertetni a szerző délvidékiségét. Pedig egyáltalán nem, nem mintha a szerző – személyesen vagy elbeszélői „személyében” – megtagadná ezt.

Persze, tudjuk róla, hogy nem ezt teszi, nem tagadja meg – s nem tagad meg tulajdonképpen semmit sem –, mindössze a témaválasztása indukálja ezt a látszatot, s mégis, mintha olyan szerepjátékosként lépne elénk, aki kedvére válogathat abban, hogy milyen képet alakít ki saját magáról – bennünk. Ebben a regényében már úgy kötődik Magyarországhoz, mint természetes közegéhez, életteréhez – ami persze más megközelítésben akkor is igaz lenne, ha még mindig Vajdaságban élne, sőt, soha ki sem tette volna onnan a lábát –, ami pedig az én olvasatomban azt is jelenti egyben, hogy a szerző ma már a letelepedett, az új közegében új gyökereket eresztett író. Ő valóban új hazára talált.

Bognár Antal prózaíró és szerkesztő 1951. április 24-én született a délvidéki Nagyfényen, Szabadkán végzett elektrotechnikai szakközépiskolát, majd az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Tanszékén szerzett oklevelet. 1971 és 1974 között az újvidéki Képes Ifjúság című hetilap irodalmi rovatvezetője volt, majd 1980-ig az Új Symposion szerkesztője lett. A következő években dolgozott a Magyar Szó, vagyis a délvidéki magyarság egyetlen közszolgálati napilapjának szerkesztőségében és a Forum Könyvkiadóban is, majd rögtön a múlt század kilencvenes éveinek elején, a délszláv háborúk kitörése után Budapestre költözött, ahol előbb az Új Magyarország, majd a Magyar Nemzet című napilapok olvasószerkesztőjeként alkalmazták. Később a Magyar Hírlap lektora-korrektora lett, s ebből az állásából a rövid életű Nagyítás című hetilaphoz távozott szerkesztői munkakörbe. A 2012-es Mi marad az irodalomból, ha elveszti határontúliságát? című cikk megjelenésekor a Hirado.hu szerkesztőségében kereste kenyerét.

Bognár Antalt regényének megírásában alkotói ösztöndíjjal támogatta a Magyar Szak- és Szépirodalmi Szerzők és Kiadók Reprográfiai Egyesülete, a kötet megjelenését pedig anyagilag elősegítette Bús Balázs, Óbuda-Békásmegyer polgármestere és az Óbudai Múzeum Közalapítvány. A kötet a fővárosi Napkút Kiadó gondozásában 2012 tavaszán került ki a nyomdából, de még az Ünnepi Könyvhét előtt, ezért annak katalógusában így már nem szerepelhetett, ami természetesen nem akadályozta meg a kiadót sem abban, hogy dedikálást szervezzen szerzőjének a Vörösmarty téren június 7-e és 11-e között, tehát ő is az esemény teljes jogú részese volt. Ahogy a kiadó fogalmazott ajánlójában: „A világmese origójává növesztett kiscelli kastéllyal rejtélyesen összekapcsolódó életsorsokban ábrázolja a regény, történeti dokumentumokból és vallomásokból merítve, az óbudai pestisjárványtól eltelt háromszáz évet, tizenöt fejezetben, Prosperustól, az első remetétől és a trinitárius kolostor felépítésétől annak veteránmenhellyé, majd bútorgyárrá alakításán át egészen 1944 karácsonyáig, amikor ennek pincéjében csakúgy, mint a kiscelli domb lábánál, a Szent Margit Kórházban, sokan rekedtek hosszú hetekre a senki földjén; valamint 1956-ig, amikor igazgatója német segélykórháznak adott helyet.

A traumatikus magyar XX. század sok ezer darabos panorámaképévé kikerekedő prózafantázia Skandináviába, Dél-Amerikába, Ausztráliába fut ki, identitáskereső nemzedékek örök jelenébe nyúlnak elvarratlan szálai. Apró, misztériumokon alapuló elbeszélések fűződnek össze benne egyetlen regényfolyammá, hiszen nem is titkolt metafizikus keretbe rendeződik. Központi szerepűvé válik a történetszövésben a költészet dimenziója a Szent János Kórházban fekvő Toldalagi Pál alakjában, akit csak őrangyala ment meg attól, hogy osztoznia kelljen elhurcolt betegtársai sorsában.”

 

A TUDÁLÉKOSSÁG, MINT ERÉNY

 

A szerző elbeszélői stílusa visszafogott, helyenként dokumentarista, s talán azt is mondhatnánk, hogy olykor tudálékosságba hajló, ha ez nem hordozna magában pejoratív tartalmakat. Ellenben Bognár tudálékosságát távolról sem szabad pejoratív értelemben felfognunk, sőt, épp ellenkezőleg, esetében ezt mindenképp erényként említeném (talán meg kellene honosítanunk erre is egy kifejezést most már… vagy csak az én szókincsem szegényes…), mert azt a fajta alaposságot értem alatta, amely nem sikkad el a felszín kapargatásában, nem elégszik meg a könnyen elérhetővel, hanem minden tekintetben igyekszik a cselekménysorok mélyére, az események mögé nézni. Ugyanúgy kutatja szereplőinek motivációját, mint a történések mögöttesét. Bognár felkészülten vezeti főhőseinek életútját, egyaránt otthonosan mozog a legkülönfélébb, egymással kevés hasonlóságot mutató életterekben is, mintha örökkön úton lévő migránsként (s így már megint a migrációnál, vagyis a bevándorlásnál tartunk, akár a Szubjektív Értékek Alapítvány projektumával is összefüggésben…), mintha mindet bejárta volna, mindenhol – és minden történelmi korban – gyökeret eresztett volna. Minden térben és minden időben megtelepedett volna. Minden térben és minden időben új hazára lelt volna.

Lássunk hát mindehhez kapcsolódva egy példát – regényrészletet – is, amely illusztrálja az eddig elmondottakat: „Ha azt vesszük, az a drágalátos Tommy persze ugyanúgy otthagyott mindent. Előbb katolizált Vera miatt, aztán fittyet hányt a szépen elegyengetett geelagongi karriernek, pedig a honosított Ford Falcon-modell nagy dobás volt. Torontóban már be is lépett a szent kacagók szektájába, de Kanadából is nagy gyorsan elpályázott Detroitba – a fia pedig már napelemekkel bajmolódik” – eddig jutottam, ahogy immár második nekifutásban láthattuk is, a Perspektívák honlapján 2012. június 24-én megjelent cikkemben. (Az írás teljes terjedelmében továbbra is elérhető a http://perspektivak.blog.hu/2012/06/24/mi_marad_az_irodalombol_ha_elveszti_hatarontulisagat internetes címen, ajánlom hát – addig is! – mindenkinek szíves figyelmébe…)

 

Mi marad az irodalomból, ha elveszti határontúliságát?

„A vajdasági magyar irodalomról annyit összelotyogtak az utóbbi időben, illetékesek és illetéktelenek, fölavatottak és avatatlanok, hogy szinte kétséges kimenetelű dolog még egyszer szólni róla. Tekintve azonban, hogy én már a második könyvemmel kilincselek a vajdasági magyar irodalom szent nevében, engedtessék meg nékem az, hogy e helyen én is szóljak valamit a veszekedésre annyi okot adó vita tárgyáról.

 

Így hát a folytatás is innen remélhető…

 

(Folytatjuk)

Az írás nyomtatott változata megjelent a Magyar Szó 2014. szeptember 8-i számában