Még egy nap, és már vége is lesz: kedden, augusztus 15-én este, vagy talán inkább szerdán hajnalban, az utolsó utáni italkimérés bezárásával és elbontásával véget ér az idei Sziget Fesztivál, sorrendben a huszonötödik, amely tehát egy jelentős fordulópont is egyben a rendezvény történetben. A negyed évszázad tiszteletére újítottuk fel (s poroljuk le…), de folytatjuk is immár itt, helyben, a szabad fórumunkon a sorozatot, amely sok-sok átalakuláson és metamorfózison esett át nyomtatott megjelenése idején, de mindvégig kitartott az eredeti elképzelés mellett, hogy élményszerűen elevenítse föl a Sziget Fesztivál történetét, illetve annak legfontosabb eseményeit.

 

A „sajátos ízű szövegeiről és egyedi stíluskavalkádjáról” ismert Maszkura és a Tücsökraj együttesnek 2012 tavaszán jelent meg a sorrendben negyedik albuma Sztárzseni címmel. Ők is felléptek a 20. VOLT Fesztiválon, Sopronban, 2012. június 27. és 30. között. A marosvásárhelyi születésű, 2005-ben az anyaországba áttelepült zenekarvezető, Maszkura neve azonban, mint már mondtuk is, természetesen csak egy művésznév, s épp ennek a jelentését fejtegettük sorozatunk előző részében…

 

A Transindex székelymagyar–magyar szótára szerint a maszkura „szavunk” fafejűt, bugyutát jelent, ellenben egy blogban sokkal izgalmasabb leírást is találtam róla: ezek szerint maszkurának nevezik azt a személyt, akit azért nem hívnak meg például egy lakodalomba, mert valahol azért mégiscsak meg kell húzni a létszámhatárt, ő pedig már nem annyira fontos, hogy mégis beleférjen a keretbe. Benne lehetne ugyan, de aztán mégsincs… De ugyanezzel a kifejezéssel jelölik azt is, akit azért nem hívnak meg ilyenkor, mert valamelyik házasulandó félnek a régi, korábbi szerelme (VOLT). Akárhogy legyen is, ő egy olyan ember, akinek már nincs helye a násznépben, a nászmenetben, a szertartáson. Ha egy ilyen személy megjelenik a lakodalomban – persze úgy beöltözve (long live body painting!), hogy ne ismerjék fel – akkor ő egy maszkura. A szó pedig ilyen megközelítésben már egyértelműen az álarcból, álarcosból, vagyis a maskarából, maskarásból ered. A Maszkuraként ismert erdélyi srác így vall minderről: „Én választottam magamnak a Maszkura művésznevet, mert otthon néha így szólítottak a szüleim. Vidéken voltak maszkurák, színes, vicces ruhákban, fejükön maszkkal és gyerekeket fenyítettek, ha rosszak voltak. Tehát innen jön a név…”

Nos, az együttes honlapján izgalmasan és szórakoztatóan írnak magukról: „2007 tele óta létezünk változatlan felállással. A zenekarozás klasszikus stílusában vágtunk neki az akkor még teljesen ismeretlen zenei életnek: demo felvétel, tehetségkutatók, kicsit jobb demo felvétel, nagyon rossz pinceklubok, nagyon barátságtalan csaposokkal és esetenként a zenekar létszámánál alacsonyabb számú közönséggel…” Szerintem a bemutatkozásuk úgynevezett komoly verziójáig már a weblap egyetlen látogatója sem jut el, mert akkorra már hahotázik. Maszkura tehát egy fiatal, Budapesten élő (és egyelőre viszonylag jól is boldoguló…) erdélyi magyar srác – hiszen 1981. augusztus 4-én született „odaát”, tehát még alig van túl a harmadik ikszen –, s habár túlzás volna azt állítanunk, hogy zenekarával, a Tücsökrajjal ma már minden fontosabb magyarországi nyári esemény elmaradhatatlan fellépője, akinek ebben a néhány sorban mégis sikerült felkeltenünk az érdeklődését, bepótolhatja a VOLT-os mulasztását július 19-én a Hegyalja Fesztiválon, 27-én a bükkfürdői Gyógy- és Bornapokon, másnap a tatai Utcazene Fesztiválon, avagy augusztus 11-én, immár Budapesten, Óbudán, a Hajógyári-szigeten, vagyis az idén is kihagyhatatlan Sziget Fesztiválon – írtam tehát a budapesti Szubjektív Értékek Alapítvány által üzemeltetett Perspektívák című honlapon 2012. július 2-án megjelent Mi a csilpcsalpfüzikével vagyunk! című összefoglalómban.

És meggyőződésem, hogy ő, vagyis Maszkura is a csilpcsalpfüzikével van…

 

Hírcsárda egykor és ma

 

Aki még soha nem látott, nem nézett, sőt nem is gyűjtött (nem töltött le…) Monty Pythont, lényegében az abszurd humort sem értheti. Legalábbis nem igazán. Tiszta szívből. Márpedig a Hírcsárda internetes (ál)hírportál értelmezéséhez ez elengedhetetlen… Minden más csak ezernyi félreértés forrása lehet. Mégsem Dörner György rendezi az idei Szigetet címmel, 2012. július 9-én, ezen a sorsszerű hétfői napon jelent meg a Hírcsárda oldalain egy képzelt tudósítás, vagyis egy álhír, amelyet olvasva a combunkat csapkodva és a hasunkat fogva dőltünk a röhögéstől. Nagyon remélem, hogy alig néhány év távlatából most az olvasó is csatlakozik hozzánk ebben a tevékenységünkben: „Az Új Színház zajos sikere után a Főváros felmentette Gerendai Károlyt a Sziget szervezésének felelőssége alól, helyére a népszerű igazgató jöhetett volna. Itt a lehetséges program.

»Vissza kell adnunk azt a bázist, azt a szigetet a nihilben, amit elvettek tőlünk a külföldiek az utóbbi években« – nyilatkozta Dörner, akinek a pályázatát visszadobták, ugyanis túlságosan liberálisnak bizonyult. Az eddig ismeretlen magyar vállalkozó, Táltos Hunor másfél oldalas győztes pályázatból már több minden kiderült: a K-hídon lévő sínek felújítása után külön partyvonatot indítanának például lengyel helyszínekre, a mozdonyokat pedig francia turistákkal fűtenék. A Magic Mirror sátor helyére közös zuhanyzót szerelnének, a helyszínek biztosítását pedig a Magyar Gárda venné át. Az Afrofalu új helyszínre, a Fővárosi Állatkert majomházába kerülhetne, a Civil falu pedig az Alföldre költözik a tervek szerint, és »soha nem is jön onnan vissza«.

Nem csak a megközelítés és a helyszín, de a programok is változnak: az ördögbotosokkal barantások számolnának le, a házasságkötő sátorban pedig sámánok fogadnák a »tisztes férfiakat és asszonyokat«. Fellép majd a Kormorán is, méghozzá minden nap, a rendezvény harmadik napjára pedig Geszti Pétert várják a szervezők, hogy megverhessék.

Változik a jegykezelés is: a vendégek az alkarra tetovált sorszámmal vehetnek rész a Sziget programján, kivéve persze a 0. napot, amikor a Nemzeti Magyar Dal Napján ismét lesz Rasszizmus a Zene Ellen: a Kárpátia koncertjére tízmillió embert várnak a szervezők.

Az előkészületek egyébként rendben haladnak – tudtuk meg – így sikerült már teljesen kopjafákkal betelepíteni azt a területet, ahol a világzenei színpad állt volna.” A teljes cikk továbbra is elérhető a http://hircsarda.blog.hu/2012/07/09/dorner_gyorgy_rendezi_az_idei_szigetet?utm_source=ketrec&utm_medium=link&utm_content=2012_07_09&utm_campaign=index internetes címen, ezúton ajánlom hát mindenkinek a figyelmébe, aki még nem röhögte volna repedtre a saját sarkát.

 

Mégsem Dörner György rendezi az idei Szigetet

Az Új Színház zajos sikere után a Főváros felmentette Gerendai Károlyt a Sziget szervezésének felelőssége alól, helyére a népszerű igazgató jöhetett volna. Itt a lehetséges program.Vissza kell adnunk azt a bázist, azt a szigetet a nihilben, amit elvettek tőlünk a…

 

Elöljáró beszéd

 

És igen, 2012 nemcsak a 20. Sziget és a 20. VOLT Fesztivál esztendeje volt, de nem ám, hanem ebben az évben – valamikor februártól kezdődően, tehát jóval az Ünnepi Könyvhét előtt – bizony igen sokat „szaladgáltam haza” Zentára, a Történelmi Levéltárba, ahol – az Üveggolyó rendszeres olvasói még emlékezhetnek rá – Laták István (1910–1970) vajdasági magyar költő, prózaíró, publicista, alapító színházigazgató hagyatékának feltárásán dolgoztam. Erre utalt már a budapesti Szubjektív Értékek Alapítvány által üzemeltetett Perspektívák című honlapon megjelent Mi marad az irodalomból, ha elveszti határontúliságát? című írásom mottójául tőle vett szövegrészlet is az 1929-ben megjelent Düh című elbeszéléskötetéhez írt Elöljáró beszédéből. Ebben aztán még így fogalmazott a szerző: „Vajdasági magyar irodalom ugyanis létezik, csak nem található ott, ahol egyes jóakaratú, vagy rosszakaratú fölfedezőcskék vélik megtalálni. Nem ott rejtőzködik a redakciók tintatengeres íróasztalain, sem a finomkodó, diplomás esztétikusok zsebeiben, még csak nem is a jómódú házak hangulatkeltő budoárjaiban, hanem a porban, sárban, füstös kávéházak feketekávé löttyei mellett, girbe-görbe utcák aszfaltján csavarog a vajdasági magyar irodalom mindenkitől számkivetetten. A Vajdaság magyar irodalmát nem mosolyogják meg, nem köpködik le, mint olyan különös valamit, ami a boros és buta Vajdaságba betolakszik, egyszerűen nem veszik észre.

Vannak, akik (a helyi prófétáktól való idegenkedést megértve) a külföld figyelmét ébresztgetik, s nem teljesen hiába, de jaj, azt mondom, ne mutassuk meg, mi megy itt végbe irodalom címen, hisz ha meglátják, megutálnak bennünket hetedíziglen!…

Itt a szemtelen akarnokok tehetségtelen szemérmetlensége piaci légyként viszi a halált és tapad a serdülő irodalomra; túltáplált földbirtokosok kérődznek böfögve verseket és novellákat; üresfejű, halálravált vének ismételnek sajátmaguk és más által is elcsépelt dolgokat; fejetlen kritikusok (hajdúk a harangöntéshez) külföldre kürtölnek hisztériás lányokat, akik tollal önfertőzik és betegre lopják magukat a dicsőségért (dicsőségért?); hóbortos újságírók egyeduralmú bordélyában akárki öt garasért ölelkezhet az irodalommal; szánalmas félírók a külföld szépségemlőit fejegetik és megitatják a keserűszájú, bamba Vajdaságot olasz limonádéval és spanyol szamártejjel; – – – ezt hiszik és nevezik nálunk irodalmi életnek.

Vannak itt még írófélék, akik struccfejüket a homokba dugva, nem látnak tovább a Bibliánál, vagy legjobb esetben Arany Jánosnál. Még mások, akik a kopott kaptafát szorongatva, a mindig egyformán jóméretű és a megrendelés kereteibe illő agitációs írásokat gyártják minden nekik nem tetsző eszme ellen. S legutoljára azok, akik a jelen és jövendő tündérillatait szaglásszák, túl a rádión, bölcseleten és az ultraviola sugarakon.

Gyatra útkeresésükben tétován elfogadnak, vagy elvetnek eszméket, de céljaikat a gyakorlatban érvényesíteni nem tudják. Minden sorában tendencióval terhelt írásmű nem jelent irodalmat, viszont egyetlen írásmű sem nélkülözheti a tendenciát. – – – Ezt nem értik nálunk” – írta hát nyolcvanöt esztendővel ezelőtt Laták István, és bizony nagyon érdemes volna ma is megfontolnunk az akkor lejegyzett gondolatit, ha másért különösképp nem is, talán éppen azért, mert ugyanúgy érvényesek ma, 2014-ben, nyolc és fél évtized távlatából is.

 

„Amitől jó itt lenni”

 

A Mi marad az irodalomból, ha elveszti határontúliságát? című írásom, amelyben az Elöljáró beszéd egy részletét is megidéztem, egy ismert, mondhatni közhelyes befejezéssel, berekesztéssel zártam, miszerint: „(Folytatás itt)”. Mivel ez egy internetes kiadvány, a zárójeles rész természetesen egy másik cikkhez vezetett (volna…), amire csak rá kellett kattintani…

Az írásban hosszasan elemeztem Tóbiás Krisztiánnak az akkor, az Ünnepi Könyvhétre megjelent Túliratok című kötetét, illetve részletesen meséltem a Magyarországra akkor már rég áttelepült szerző életútjáról is. A következő lépésben tehát – ahelyett, hogy a megkezdett cikket folytattam volna más szerzők köteteiről szólva (mert lett volna kínálat bőséggel…) –, mi sem természetesebb ennél, a költőt is megszólaltattam. Apróságok, amelyek másnak talán fel sem tűnnek címmel 2012. július 1-én jelent meg a Perspektívák honlapján a Tóbiás Krisztiánnal készült interjúm:

 

„Az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg Tóbiás Krisztián, a délvidéki magyar irodalom fiatalabb nemzedékéhez tartozó költő sorrendben harmadik kötete. A bánsági Csókán született szerző már évek óta Balatonfüreden él, az EX Symposion című folyóirat szerkesztője volt, de emellett egy saját vállalkozást is működtet. Munkát keresve érkezett Magyarországra, és már épp arra készült, hogy hazatelepedjen, amikor egy szerelem mégis itt tartotta. Azt mondja, magában hordja otthonát, a szülőföldjétől talán nem is tudna, de semmiképp sem akar elszakadni, s mégis, ahhoz fogható kötődéseket, mint amiket egykor a vajdasági kis faluban érzett, mostanában Balatonfüreden tapasztal: » Itt van valami a levegőben, ami máshol nem volt. Valami, amitől jó itt lenni« – mondja. A magyar állampolgárságra tíz évet kellett várnia, de mint mondja, »országról, jogról beszéljen az, akinek ez számít valamit«. Az interjúban kitért arra is: kötetei a vajdasági zEtna kiadónál jelennek meg, s nem is gondolt arra, hogy magyarországi cégnél házaljon kézirataival.

 

– A hetvenes évek végén, még a régi Jugoszláviában születtél. Milyen hatások értek, milyen lehetőségek fogadtak akkoriban?

– A hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje, a nagy Jugoszlávia végórái voltak, de kisgyerekként természetesen ebből semmit sem éreztünk. Lehet, hogy ma már furcsán hangzik, de a felvonulásokat, munkaakciókat, kirándulásokat a második világháború hőseinek emlékműveihez, mind teljesen pozitív élményként éltük meg. Valójában egész napos foglalkozás volt tanulónak lenni, és ez jó volt. Boško Buha, a második világháborúban hőssé vált kis kézigránátos partizánfiú, a Kragujevácon a nácik által kivégzett kisdiákok történetei, bár ez az ideológiai nevelés kezdete volt, mégis az együttérzés mellett olyan alapvető erkölcsi normákat neveltek belénk, amelyek alapvetően meghatározzák a generációnkat. Nem hallottunk semmit sem a nyilasok, sem a partizánok vérengzéseiről, csak éltünk a saját kis közegünkben, ahol természetes volt, hogy a magyarok szerbül tanulnak, a szerbek meg magyarul. Más, határon túli területekkel ellentétben, Vajdaságban jó volt magyar gyereknek lenni” – idáig jutottam hát első nekifutásban. (Az interjú továbbra is teljes terjedelmében elérhető a Szubjektív Értékek Alapítvány által üzemeltetett honlapon, a http://perspektivak.blog.hu/2012/07/01/aprosagok_amelyek_masnak_talan_fel_sem_tunnek internetes címen, ajánlom hát – addig is! – mindenkinek szíves figyelmébe…)

 

Apróságok, amelyek másnak talán fel sem tűnnek

Az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg Tóbiás Krisztián, a délvidéki magyar irodalom fiatalabb nemzedékéhez tartozó költő sorrendben harmadik kötete. A bánsági Csókán született szerző már évek óta Balatonfüreden él, az EX Symposion szerkesztője volt, de emellett egy saját vállalkozást is működtet. Munkát keresve érkezett Magyarországra, és már épp arra készült, hogy hazatelepedjen, amikor egy szerelem mégis itt tartotta.

 

Így hát a folytatás is innen remélhető…

 

(Folytatjuk)

Az írás nyomtatott változata megjelent a Magyar Szó 2014. október 13-i számában