Mondhatnánk, hogy a Rockmaraton 7-től 77 éveseknek szól, mert a közönség soraiba csecsemők is begurultak. Úgyhogy a jövőben is biztosított a minőséges zene kedvelőinek tábora. Hetvenkedő vendéggel nem találkoztam ugyan, ám hatvanon felüli résztvevő bőven akadt a nézőtéren, sőt még a deszkákon is.
A három bokrétás Székelyföldről vándorolt el hozzánk, hogy erősítse táborunkat, emellett a többi szomszédos országból is számos fanatikus hívő zarándokolt a Metál-völgybe, néhányan pedig egészen Nyugat-Európából léptek be a nagy, baráti közösségbe.
Az egész fesztiválon kizárólag a középkori harci bemutatókon tapasztalhattunk csatarászást, a ringen kívül azonban mindenki békésen viselkedett, saját testvéreként tisztelte a többieket.
„Az a szép, az a szép, akinek a Pokolgép, aaakinek a Pokolgép” Ez a rigmus többször is felhangzott az ősrajongók kórusából az emelt hangulatú fellépés közepette, midőn az immár 37 éves zenekar felidézte minden egyes korszakát. A koncertet megelőző dedikálás is kitűnő hangulatban, sőt kicsattanó erőben telt.
Legnagyobb érdeklődést a Sepultura váltotta ki. Egészen Brazíliából tiszteltek meg bennünket, és még arra is vállalkoztak, hogy a fellépés előtt elcsevegjenek a rajongókkal, dedikált fotókkal lássák el őket, kezet szorítsanak velük. Az új énekes, Derrick Green ugyan Amerikában született, de nem sok dobostortát kellett elfogyasztania ahhoz, hogy azonnal felvegye a ritmust, mi több, a mikrofon mellé még két nagy tam-tamot is állított, és besegített az amúgy is zseniálisan ütögető Eloy Casagrandénak. Green az új dalokat nagy lendülettel adta elő, de azért nem vallott szégyent a kihagyhatatlan régebbi, Cavalera sikerszámokkal sem.
A németországi Xandria szimfo-rock zenekart Dianne van Giersbergen csalogányhangú hercegnő vezette, így nem is csoda, hogy a közönség nagyobbik fele fülig szerelmesen, elbűvölve tapsolt minden elhangzott eposz végeztével.
A svéd Hammerfall hol máshol, mint a Hammerworld nagyszínpadon adhatta elő erőteljes, szó szerint power-metálos zúzását. Gyönyörűen összehangolt, szépen kidolgozott programmal kényeztették el hű követőiket, de Joacim Cans énekes a többi hallgatóhoz is intézett néhány keresetlen szót:
– Gondolom, ti már majdnem mindannyian hallottatok bennünket élőben valamelyik koncerten. Aki nem, az meg hol volt elveszve az elmúlt húsz évben?
A Moonspell egyórás bemutatót tartott a gótikus metál nagymesteri fokozatáról, miközben a hallgatóságot is fokozatosan áttolta kissé holdkóros állapotba. A szertartás után pedig a portugál mágusok kitartóan állták a rajongók ostromát, fényképezkedtek, kezet fogtak velünk, dedikált fotókkal kényeztettek bennünket. E pillanatban nálunk boldogabb raj nem létezett széles ez alvilágban, Styx folyón innen és túl.
A Katatonia őrült ritmusváltásaival ugyancsak elbűvölt bennünket. A svéd csodacsapat a bágyadtan hullámzó dallamokat fergeteges gitárduókkal törte meg, de akkor meg a virtuózok haja hullámzott úgy, ahogy az igazi rockerekhez illik, mi pedig végig legalább félméternyire a föld felett lebegtünk. Így elég hihetőnek tűntek az énekes Jonas Renkse dicsérő szavai, annál is inkább, mert legalább háromszor kihangsúlyozta, mennyire imádnak Magyarországon szerepelni.
Végül, de nem utolsósorban, OlvasósaROCK-ba vonulhattunk minden délután. Hihetetlen, de igaz: a rockerek is tudnak olvasni! A lányok itt éppen Kurt Vonnegut bizarr novelláját próbálják megfejteni, ám terítékre kerültek Csáth Géza, Edgar Allan Poe, Ted Chiang, Philip K. Dick és Neil Gaiman művei is.
Szőcs Attila
