Nem könnyű anekdotáznom ezekben a mocsaras időkben, amikor óránként hergelem fel magamat. Elsősorban az ukrán politikai potentátok – hadd mondjam ki, miért ne: mind gazemberek – mérhetetlenül cinikus-gyalázatos kommentárjai miatt. Másodsorban az is elképesztő: hogy a bánatba teheti magáévá és ismételgetheti a magyar sajtó egy szerencsére szűk – bár korántsem eldugott – része is a hazug kijevi lózungokat.

Na mindegy, menjünk tovább. Sokadszorra is muszáj leszögezni, hogy az új ukrán oktatási törvény – amely végrehajtása esetén gyakorlatilag tönkretenné a magyar iskolákat odaát – valójában az oroszok elleni globális hadviselés fontos állomása, de mi most érintettként mégis beszélgessünk arról, hogy egy kárpátaljai gyermek megtanulhatja-e ezt a szláv nyelvet. Tegyük mindezt saját történelmi tapasztalataink tükrében.

Önéletrajzi elemekben bővelkedve idézem fel: a hetvenes évek elejének szovjet univerzumában eszmélésem első pillanatától fenyegetésként tűnt fel az idegen nyelv elsajátításának kötelezettsége. Két okból idegenezek. Az egyik, hogy bár vegyes lakosságú, szláv többségű kisvárosban nőttem fel, rokoni-családi-baráti-ismerősi-szomszédi körben mindenki magyarul beszélt. Illetve: a másik nyelvet, amelynek létezését már apró gyermekként érzékeltem – apám vagy anyám munkahelyén, a piacon, a boltokban –, azt a magyarok valamiért orosznak mondták. Nem az volt. Leginkább az ukránra emlékeztetett, miközben ruszin, orosz, magyar elemek is kavarogtak benne vidám összevisszaságban.

Minden magyar családban meghatározó téma volt, hogy ha azt akarjuk, a gyerek vigye valamire, meg kell tanulnia „oroszul”. Az első mérföldkő ezen az úton az volt, hogy be kell iratkozni „orosz” óvodába. Hiába rettegtem és tiltakoztam, a megpróbáltatást csak elodáznom sikerült, elkerülnöm nem. Egy évre ítéltek iskola előtt. Az első napok és hetek állandó szenvedéssel teltek. Nem értettem semmit, eleinte egy szót sem, később sem többet kettőnél, úgy találtam, folyton kinevetnek, megaláznak, rettenetesen éreztem magam, gyűlöltem, hosszú időre bennem maradt.

De jött hamarosan a következő dilemma. Magyar, orosz vagy ukrán iskolába menjen-e a gyerek? Volt minálunk egy-egy mindhárom fajtából. Nem hagytam a szüleimre a választási lehetőséget. Noha szóba került, hogy Jancsi vagy Pisti ukránba vagy oroszba megy, mert az a jövő, én hisztérikusan ragaszkodtam a múlthoz. Apámnak-anyámnak nem jutott eszébe erőszakot alkalmazni, azt hiszem, nem akartak ilyet tenni. Azután sem, hogy menet közben is átiratkoztak páran az osztályunkból. Esetemben ez fel sem vetődhetett. Az óvodai élményekből táplálkozó harcias nyilatkozatom érvényben maradt: nem, nem, soha!

A szovjet idők magyar iskoláiban az ukránt – amelyről én immár tudtam, hogy nem azonos az orosszal – egyáltalán nem tanították. Az oroszt igen, elsőtől. Ebből apránként csak ragadt rám valami. Négyesekre-ötösökre elég volt, annak is köszönhetően, ami hozzáadódott az utcán. Vagy a grundon, mint Budapesten mondanák. Egy ilyen vegyes világban ugyanis nem szorulhat burokba az ember. Különösen kamaszodó-cseperedő, ifjú felnőtté váló korában nem. Előbb-utóbb rájön: az a másik kultúra is érdekes valahogyan.

Így mire leérettségiztem, azt vettem észre, hogy egész jól tudok oroszul. Igaz, akkor magam is ámuldoztam, amikor az oroszfelvételin agyba-főbe dicsért a vizsgáztató tanár.

Ukránul viszont az ungvári egyetemen sem tanultunk. A magyar szakosoknak a szaktárgyak zömét magyarul adták elő, a többit oroszul. Ám a közeg megint rengeteget segített. A másik kultúra. Az új barátaim faluról, városból, mindenhonnan. Hogy az ukrán is tényleg megvan, akkor jöttem rá – ezt a sztorit már meséltem itt-ott –, amikor ijedt kiskatonaként átdobtak Boriszovból Grodnóba, és ott erősen megörült nekem a hmelnyickiji Oleg Verlan. Végre volt kivel beszélnie az anyanyelvén. A századunk többi ukránja már inkább az oroszt preferálta. Egy szó, mint száz, így tanultam meg ukránul – anélkül hogy valaha is tanultam volna. Példám ráadásul nem atipikus. Éppen ellenkezőleg.

A brezsnyevi idők oroszosítási törekvéseinek legbrutálisabb, legostobább kárpátaljai jelensége a magyar iskolák kétnyelvűsítése volt. Orosz osztályokat indítottak a színmagyar beregi–ungi–ugocsai falvak iskoláiban. Minden tárgyat – matematikát, fizikát, kémiát, akármit – oroszul oktattak. Nemritkán oroszul rosszul tudó tanárok – oroszul semennyire sem tudó tanulóknak. A „jobban érvényesül majd a gyermek” elvének jegyében sok szülő választotta ezt a szerencsétlen megoldást. Végzetes hibát követtek el, az eredmény az esetek zömében a totális csőd volt. A gyerekek többsége nemhogy oroszul nem tanult meg, de a többi tárgyat sem volt képes befogadni, mivel nem értette.

Az ukrán hatalom most, kissé átpofozva, ezt a csodálatos forgatókönyvet porolja le újra. A katasztrófa garantált. És ezenfelül: vajon kik fogják úgy érezni ebben a nyomorult kontextusban, hogy az a másik kultúra mégiscsak lehetne érdekes – ad absurdum: vonzó és szép is –, és ezért érdemes lenne alaposan megismerni? Persze az is tény, hogy ez a geopolitikai szempontok felől nézvést nem fontos. Az emberek meg – a kárpátaljai magyar emberek – az ilyen nagy horderejű megfontolások árnyékában úgysem számítanak. (Szerző: Gazda Albert)

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.09.16.