Abban a kultúrkörben, ami Szókratésztől Stephen Hawkingig feszül, New York, a Nagy Alma a legfontosabb város. Mindenki úgy érzi, hogy az a világ közepe. Az ENSZ székházának otthont adva egyenesen a világ fővárosa – és még egy csomó más dologban elviszi a pálmát.
Az amerikai átlagpolgár úgy tudja, hogy az Egyesült Államok a világ legnagyobb, leghatalmasabb, leggazdagabb országa. Tehát a legnagyobb ország legnagyobb városa mindenek csimborasszója kell, hogy legyen.
Na, de mit szólnak ehhez a londoniak? A brit világbirodalom fővárosa sokáig birtokolta az elsőséget a világ városai között, de a XX. század folyamán New York megelőzte. Ezt a londoni lokálpatrióták ugyancsak sérelmezhetik, márpedig a Brexittel újabb kiváltságot fog elveszíteni a City: megszűnik Európa pénzügyi központja lenni. Most nem térek ki arra, hogy melyik város vehetné át a helyét. Maradjunk a fősodorban!
Arról is lehetne vitatkozni, hogy melyik város az első Európában. Gondolom, mindenkinek a sajátja. Senki sem tudna meggyőzni egy dalmátot arról, hogy nem az ő Splitje az első. De megint eltértem a fővonaltól.
Berlin az európai gazdasági nagyhatalom, Németország régi-új fővárosa, de rengeteg tekintetben mégiscsak elmarad London mögött. Igaz, hogy a múlt század húszas éveiben erős konkurenciát jelentett Európa többi fővárosának kulturális-művészi téren – és szerintem ez most is igaz – de mégis írigyelheti a brit fővárost.
Bécs viszont, mint a második legnagyobb lélekszámú német nyelvű ország fővárosa, Berlinre tekintget. Azt mesélik, hogy ha annak idején Otto von Bismarck nem porosznak, hanem történetesen osztráknak születik, akkor most Bécs lenne az egységes német állam központja, és a Habsburgok viselték volna a német császári koronát. A bajorok viszont azt mondhatnák erre, hogy ha viszont bajor alattvalónak születik, mint pl. Herr Tromph, az elnök öregapja, akkor ők tromfolhatnák le a többi teuton törzset. Volt is erre egy kísérlet a már emlegett 1920-as években – de ezzel most ne foglalkozzunk.
Budapest Bécsben – vagy Bécs előtt
Következik Budapest. Igaz, hogy Magyarország (most is, meg annak idején is) népesebb, mint Ausztria, és a fővárosa is nagyobb mint a császárságé volt, de mégis mindig elmaradt a párversenyben. Mióta osztrák segítséggel kiűzték a törököket Magyarországról és beindult az ország újjáépítése, azóta igyekszik Pest-Buda beérni a császárvárost, ám mindmáig lemaradásban van. Főleg a kommunisták uralma idején nőtt óriásira a különbség, amit azóta sem sikerült ledolgozni.
Viszont Budapest mégiscsak egy erősödő uniós ország fővárosa, míg Belgrád viszont leragadt a peremvidéken. Parasztosan úgy is fogalmazhatnánk, hogy a palánk mögött. Ott épült ugyan a hetvenes évek elején a Balkán akkori legmagasabb, százegy méteres felhőkarcolója, sőt a városközpontban levitték a vasutat a föld alá és kinevezték metrónak, de a háborúk felemésztették Szerbia minden erejét. Azóta azonban ott is újraindult a fejlődés. Valami van, de nem az igazi – mondaná a nagy szovjet nevettető, Arkagyij Rajkin. Igaz, ő mostanában nem szerepel a tévében, de az „állandó” elnök annál többet. Néha még viccelődik is. Nagy igyekezetében, hogy ő se maradjon le, a koalíciós partner dalra fakadt egy fogadáson. Csinálják a műsort.
A szerbiai városok között Újvidék (Neusatz, Novi Sad, Neoplanta) a másodhegedűs. Igaz, hogy az elmúlt száz évben hatalmasat fejlődött, majd a bombázások idején súlyos léket kapott, de azóta szinte mindent újjáépítettek: új híd épült a Dunán és új sugárutak nyíltak, de mégiscsak a főváros fölözi le a hasznot. Ez pedig egyaránt érinti az egész tartományt és székvárosát is (mert hogy főváros nem jár neki a szerb alkotmánybírák szerint).
Szabadka viszont afölött kesereghet, hogy az impériumváltás előtt a Dél-Alföld központjának számított: közlekedési, gazdasági, kereskedelmi és kulturális szempontból is. Annak idején háromszor akkora volt, mint Újvidék – de azóta megfordult az arány. Nagyban annak köszönhetően, hogy Szabadka határában húzták meg a trianoni határt, és így a város ténylegesen a peremre szorult.
Zenta számára viszont még a „szabad-kaiság” is elérhetetlen. Az ötvenes-hatvanas években mindkettő egyaránt járási székhely volt, de Szabadka központ maradt, az észak-bácskai körzet székhelye, míg Zentát (más, Tisza menti városkákkal egyetemben) odacsapták a bánáti régióhoz. Szabadka oktatási-művelődési központ is: egyetemmel, sőt állandó színházzal is rendelkezik. Gazdasági súlya még ma is jelentős, hozzá képest Zenta a kanyarban sincs – ahogy a megboldogult helyi szurkoló mondaná.
Kanizsa művészei: a költő és a festő (Koncz Imre, ill. Dobó Tihamér) szobra a városháza előtt
És akkor most jön (Magyar)[K]anizsa, a mi kis városunk. Nekünk a világ közepe. (Dehát Tápén is ezt állítják, meg ugye Splitben is.) Annak idején a mezőváros tanácsnokai elutasították, hogy a Szabadka–Temesvár vasút Kanizsánál hidalja át a Tiszát – és ezzel a határozattal megpecsételték a város jövőjét. Zentán épült meg a híd, és azzal lett Zenta egy csapásra a Tiszavidék központja: kórházzal, gimnáziummal és állami hivatalokkal, ami Kanizsára nem jutott. Ezért utazott évtizedeken át naponta két autóbusznyi diák Kanizsáról Zentára (persze máshonnan is), ami rengeteg szenvedéssel meg időveszteséggel járt. Valaki végigaludta az utat, valaki elhülyéskedte az időt, a legambíciózusabb pedig, okosan kihasználva minden percet, eszperantóul tanult. Igaz, aztán mégis angolul csinált karriert.
Horgos szebb napokat is látott vasútállomása „a világ végén”, szó szerint kőhajításnyira az Európai Uniótól
No de annak idején Horgos, Martonos és Magyarkanizsa kataszteri községek összevonásával megalakították Magyarkanizsa községet, amelynek értelemszerűen Magyarkanizsa a központja. Ezt a horgosiak azóta sem tudják nekünk megbocsátani. A községi önkormányzatban végzett munkám idején állandóan tapasztaltam ezt a feszültséget. A horgosi kollégáknak minden kezdeményezésre az volt az első reakciójuk, hogy rendben van, de miért nem Horgoson? Hiába épült Horgoson is új művelődési ház, óvoda, egészségház és valahány állami lakóház, a horgosiak mindig elégedetlenek maradnak. Nincs középiskola (egy rövidebb időszakot leszámítva), és minden ügyes-bajos dolog miatt Kanizsára kell átmenni: rendőrségi, bírósági, városházi ügyekben. Egy régi haverom legutóbb is erősen jajveszékelt emiatt.
Martonos környéki idill
Mindemellett Horgoson már évtizedek óta működik, szerintem jól, az általános iskola. Fölkarolja a még a magyaroknál is kisebbségibb diákokat, akik már csak a napi meleg ételért is elmennek az iskolába, mert otthon esetleg sem fűtés, sem kaja nincs.
Vízi madarak Kispiac határában
Kispiacra viszont még iskolából is alig jutott. Évtizedekig csak az alsó tagozat működött egy K.u.K. korabeli tanyasi iskolaépületben, a felsősök pedig naponta utaztak busszal Horgosra. Akkor még nem volt autóút, az E-5-ös teljes forgalma a régi úton bonyolódott, és bajos volt rá a horgosi bekötőútról balra kikanyarodni. Egyszer meg is történt a baj. A sofőr figyelmetlenül elindult, és az éppen érkező nyergesvontató az árokba lökte a buszt. Szerencsére haláleset nem történt, csak egy gyereknek tört el a keze. De a kispiaci szülők ezen jogosan fölháborodtak és követelték a megoldást. Az ún. helyi járulékból (helyi szintű különadóból) új iskolaépületet emeltek és kiharcolták, hogy a felsősök is helyben tanuljanak. A falugyűlésen majdnem megverték a helyi hatalom képviselőit, akik ellenezték a tervet.
Dehát akkor mit szóljon Kishomok népe? Ahol nem volt sem villany, sem víz, sem betonút, sem bolt. Igaz, hogy a hatvanas években működött ott iskola (a szüleim is tanítottak arrafelé), de aztán az is megszűnt – bolt nyílt a helyén. Idővel befutott a villany is meg az aszfaltút – de addigra meg a falu kezdett elnéptelenedni. Ez a sorsa. Egyesek számára viszont már Kispiac is a civilizáció kezdete.
Maga a falu mindössze két sor házból áll, amelyek egy oldalt fekvő nagy H betűt formáznak. Ahol a két sor szembeér, az a főutca.
Kishomoki naplemente
Viszont az én Simon barátom tanyája mindezen kívül esik, majdnem egy kilométerre. Neki onnan kellett naponta begyalogolni a dülőúton az iskolába vagy a buszmegállóba. Ő még abból a komfortból sem részesült, amit a falu lakói megkaptak az elmúlt évtizedekben. Igaz be is költözött Kanizsára, mint oly sokan mások.
Namármost, élt a tanyán egy szamár. Általában az istállóban töltötte az idejét, de volt, hogy kikötötték a tanya mögötti rétre. Ha netán eleredt az eső, az emberek behúzódtak az eresz alá vagy a házba, de ő, szegény feje, kinn rekedt. Csüggedten és tehetetlenül ácsorgott az esőben, irigykedve nézte a tanya többi lakóját, akik és amik be tudtak húzódni valahová: kutyák, macskák, tyúkok meg a többi jószág. A lovakról nem is beszélve. Azokat az öreg kovács úri módon tartotta. Amikor már igen elege lett a szenvedésből, a füles hangos ordítozásba fogott, amit még a szobában is meghallottak, de nem zavartatták magukat. Hadd iázzon a buta állat. De nem volt ám szamár a csacsi sem! Amikor jól kiordította magát, belátta, hogy az bizony nem segít. Szépen bevonult az almafa alá és elkezdte falatozni a vihar által levert almákat. Nagyon szerette az almát, az volt a kedvenc csemegéje. Helyzetébe – és az almába – belenyugodva megadta magát sorsának. C’est la vie – gondolta volna magában, ha tudott volna franciául. Csöndesen befalta az összeset, a pirosat is meg a zöldet is, a kicsit is meg a nagy almát is.
Freising, 2017 októbere
Fotók: New York, Belgrád, Újvidék, Szabadka, Zenta, Kanizsa, Kispiac, Kishomok (Szabad Magyar Szó); London, Split, Berlin, szamarak (Pixabay); Horgos (Wikimedia); Martonos (Panoramio).
