Annus mendax trumpiensis Hátra-arc Amerika – Birodalmi szerepcserék – Év végi külpolitikai összefoglaló

„Amerika mindenekelőtt!” Ez volt az egyik harci jelszava annak a narancssárga hajú, krónikusan dicsekvő-hazudozó, négyszeres csődalanyként és több ezer bírósági per vádlottjaként bizniszelő szélhámos ingatlanmilliárdosnak, aki az év elején – kisebbségi győzelme nyomán – elnöki esküt tehetett a világ legrégibb demokráciájának abdikálására. Sokan azt hitték, abban reménykedtek, hogy az ország történetének legdurvább, és a korábban legyőzött idegen ellenbirodalom által hihetetlen módon befolyásolt választási kampánya után Donald J. Trump majd eljut a „normális” politizálásig, és maximum saját osztályának, a 0,1 százaléknyi dúsgazdagoknak a javára, valamint a keresztény fundamentalizmus és fehér szuprematizmus által köré csődített mássággyűlölő, tudatlan tömegek kedvére fogja „új Reaganként” fellendíteni Amerika csillagát.

Az „üzletművész” (éppen harminc évvel ezelőtt kiadott sikerkönyvének címe, Art of the Deal, magyarul Az alku művészete volt) és valóságshow-főnök azonban – a politikától megcsömörlő kisemberek hathatós támogatásával – nem egy újfajta reaganizmust álmodott meg, hanem a fennálló, mégoly rendetlen világrend teljes szétverését. Amihez nemcsak a minden erkölcsi normától mentes milliárdos haverok kielégítésére, nemcsak ordas hazugságok végtelen és arcátlan mantrázására (annus mendax: hazugságok éve!) volt szükség, hanem birodalmi visszavonulásra, Amerika vezető szerepének felmondására. Arra, hogy a huszadik századi világégéseket sikeresen eloltó és annak nyomán felemelkedő, majd határtalan antikommunizmusa folytán értelmetlen hadjáratokba sodródó, de belső erejével és gazdagságával hetven éven át egyensúly-, sőt monopolszerepet vállaló amerikai birodalom visszavonuljon a liberális demokrácia eszméjének terjesztésétől (otthon és mindenütt) – végső soron, hogy átengedje elsőbbségét, nem a civilizációs partnerként egyesülő Európának, hanem a kínai „kommunis-tőkés” tigrisnek és a „gáznemű” orosz milliárdos rókának.

A két diadalmas rivális között természetesen óriási különbség van: Kína – mint a legősibb állami folytonossággal és kultúrával rendelkező társadalom – töretlenül elitista, parancsuralmi hagyományainak, valamint a globalizáló kapitalizmus határtalan profithajszolásának és azon keresztül végrehajtott ostoba technológiai önkiszolgáltatásának köszönhetően két-három évtized alatt nemcsak roppant gazdagsággal, hanem ingyen kapott tudásalappal felvértezve, másfél milliárdos lakosság birtokában, rendíthetetlenül halad a finanszírozható világhódítás felé, és szinte mindegy is, hogy Hszi Csin-ping vagy bármelyik másik, bölcsen kiválasztott, arctalan bürokrata vezeti-e.

Az orosz „föderációt” viszont (amelyben soha nem voltak és nem lehetnek egyenlő tagállami viszonyok) nem a – valójában soha nem létező – kommunista világbirodalom restaurációjának „nemes” elkötelezettsége vezeti, hanem egy 18 éve uralgó, sokak szerint a világ leggazdagabb emberének tartható Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin shape-shifting (alakváltó) miniszterelnök-elnök-miniszterelnök-elnök, aki a nemzeti mítoszok „sárkányölő Szent Vologyájaként” egyre csak fogyatkozó és demokráciát soha nem látott, azt (egy vékony társadalmi rétegtől eltekintve) értékelni sem képes népét a hagyományos megalomániával (meg)vezetve, roppant természeti kincsek felett rendelkező, saját képére gyártott, totális népkisemmiző oligarchia csúcsán csücsülve kizárólag a hatalomban és a megavagyonban érdekelt.

Ennek az utóbbi „világképnek” a mentén találkozhattak Vologya és Donald érdekei, amikor a sötét szereposztás nyomán az orosz idol tökéletes amerikai hódolót választva magának megtette azt saját „amerikai helytartójává”.

Ezt az utóbbi mozzanatot természetesen sokan kétségbe vonják, és egyelőre nem is nyert valódi bizonyítást. Viszont az amerikai elnök tizenegy hónapos viselkedése, politikai döntéseinek és parttalan retorikájának minden egyes erre vonatkozó megnyilvánulása azt sejteti, hogy csak egyetlen politikai erőt ismer el önmagával „egyenlőnek”, sőt megkérdőjelezhetetlennek: orosz partnerét és – feltehetőleg – titkos mecénását.

A 2016-os amerikai elnökválasztás orosz befolyásolása, valamint Trump és kampánystábjának, sőt családtagjainak sokáig titkolt, de az idei év folyamán bőségesen bizonyított kapcsolatai az év eleje óta hivatalos vizsgálat tárgyát képezik, amelyet minden korai cselezése, hatalma és dührohamai ellenére mindeddig maga Trump sem volt képes leállítani, holott az általa ellenőrzés alá vont Republikánus Párt kongresszusi tagjai lépten-nyomon akadályozni próbálják, sőt ellenvizsgálatok egész sorát találták ki a szintén republikánus Robert Mueller volt FBI-igazgató és most rendkívüli ügyész megfékezésére. A vizsgálat során eddig négyen adták be a derekukat Trump stábjából és legközelebbi munkatársai közül, ami azt bizonyítja, hogy… nem zörög a haraszt…, meg azt, hogy ahol füst van, ott láng is van – vagy legalábbis volt.

Nem volt még olyan kampányfőnök az amerikai választások hosszú történetében, akit egy idegen nagyhatalom finanszírozott volna: Paul Manafort milliókat titkolt el Recep Tayyip Erdoğan török elnök és egy Putyin-közeli orosz oligarcha amerikai ügynökeként. Nem volt még olyan amerikai hírszerzési tábornok, aki egy idegen nagyhatalom korlátlan vezérének asztalánál vacsorázott volna annak legfontosabb propagandagépezetét ünnepelve: Michael Flynn, miután Putyin székszomszédjaként vacsorázott az állampropagandát trombitáló Russia Today televízió tizedik évfordulóján, majd Trump legfontosabb külpolitikai tanácsadójából (és az ellenfél Hillary Clinton bebörtönzését követelő skandálásvezetőből) nemzetbiztonsági tanácsossá avanzsált – hogy 28 napon belül le kelljen mondania a Szövetségi Nyomozó Irodának mondott hazugságai miatt. Nem volt még olyan jelöltsarj, aki apja kampánya nevében egy rivális nagyhatalommal szövetkezett volna a hazai ellenfél lejáratására: ifj. Donald Trump ezt is megtette.

Végezetül nem volt még olyan amerikai elnökjelölt, aki folyton egy illiberális rezsimet mintaképpé emelő idegen autokratát dicsért volna, majd államfővé avanzsálva annak képviselőit, sőt fotósát az Ovális Irodában vendégül látva kizavarta volna saját amerikai riportereit, hogy egyedül maradhasson az idegen hatalom küldönceivel az amerikai államfői szerep szimbolikus origójában: Donald Trump ezt is megtette.

Mindehhez képest – és még nem látjuk a végét! – a Richard Nixon elnök 1974-es lemondásához vezető választási-betöréses Watergate-botrány piti ügynek számít. Mint ahogyan Donald Trump eklektikus egyénisége és demagóg populista politikai perszónája is múló pillanatnak számíthat egyesek szemében, amit egy többrétegű demokratikus politikai intézményrendszer előbb-utóbb maga alá fog gyűrni, és szerencsétlen véletlenként hajít majd az ország történelmének szemétdombjára.

Csakhogy!

Csakhogy időközben a Trump-hatalom végzetesen aláássa az Egyesült Államok – mégoly önző, vagy annak tűnő – globális szerepét, és azt egy Vörös Zászló érdemrenddel kitüntetett, hatalommániás KGB-alezredes, valamint egy kínai kommunista bürokrata veheti át, akik közül egyik sem a gondolkodó és önállóan cselekvő polgár szabadságát és függetlenségét, hanem a csalárdul szerzett gigantikus vagyonok feletti önkényuralmi rendelkezést szolgálja. Akik semmilyen ellenvéleményt, önálló, autonóm cselekvési szabadságot nem képesek tolerálni, és aminek fenntartásához, sőt perpetualizálásához – elsősorban Putyin és csatlósai esetében (lásd közvetlen környezetünket!) – előcsalogatják, felhasználják és kiaknázzák a legalantasabb emberi ösztönöket és minden „másság” gyűlöletét.

Amerika egyetlen év alatt „kivonult a világból”: Trumpnak ugyan (egyelőre) nem sikerült megépítenie a „déli nagy falat”, ám lemondással fenyegeti az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményt – amely jelentősen hozzájárult Mexikó fejlődéséhez és az onnan érkező gazdasági bevándorlás elapasztásához. Kilépett a Transz-csendes-óceáni Partnerségből – átengedve az ázsiai elsőbbséget és hegemóniát a Kínai Népköztársaságnak. Leállította a Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerségről folyó tárgyalásokat – potenciálisan teret nyitva Oroszország előtt az Európai Unió szétverésére. Felmondta a Párizsi Éghajlatvédelmi Egyezményt – kihátrálva a klímaváltozás elleni harc vezető pozíciójából. Kilépett az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetéből, az UNESCO-ból – jórészt feladva ezzel az USA nemzetközi kulturális befolyását és tekintélyét. Bejelentette, hogy elismeri Jeruzsálemet Izrael örökös fővárosának – abdikálva ezzel az izraeli–palesztin válságban betöltött becsületes közvetítői posztot, aminek folyományaként már az egész világot fenyegeti azzal, hogy amelyik állam nem úgy szavaz az Izraelt érintő kérdésekben, ahogyan azt ő elvárja, azt „örökre meg fogja jegyezni”. Kihátrálna az Iránnal kötött hathatalmi nukleáris egyezségből – újra kilátásba helyezve egy Irán elleni megelőző támadást. A Putyin által kitüntetett ExxonMobil-vezér és kőolaj-százmilliomos Rex Tillersont ültette a külügyminiszteri székbe, aki Putyinnal kötötte az „évszázad gázüzletét” (moszkvai kitüntetésért cserébe) – kivéreztetve az amerikai diplomáciát, hogy még véletlenül se legyen ereje ellenállni a birodalmi szerepcserének. Végül, de nem utolsósorban „totális megsemmisítéssel” fenyegeti Észak-Koreát, ami saját dél-koreai szövetségesénél is háborús veszélyérzetet teremt (Szöul környékén atomfegyverek nélkül is akár több százezer polgári áldozat elképzelhető pár nap alatt) – felelevenítve ezzel a hidegháború legsötétebb napjait, amikor egy harmadik világháború kirobbanását sem lehetett kizárni.

Donald Trump gyakorlatilag egyetlen olyan külpolitikai húzást nem tett meg, amit pedig a történtek alapján teljes valószínűséggel el lehetett volna várni tőle: még mindig nem fogadta a Fehér Házban azt a külföldi vezetőt, aki a 2016 folyamán hivatalban lévő állam- és kormányfők közül elsőként és egyetlenként támogatásáról biztosította őt a választási kampány során: a magyar Orbán Viktort.

Amerika legrútabb arca és legnagyobb pofája tehát egész éven át következetesen hátrált a világban, miközben folyamatosan elődjét, Barack Obamát hibáztatta mindenért, akit talán még Hillary Clintonnál is jobban gyűlöl. Aki szimbólumként is, Trump minden jelenlegi hatalma ellenére, folyamatosan arra emlékezteti őt, hogy az Egyesült Államoknak volt egy nála összehasonlíthatatlanul bölcsebb, értelmesebb, szeretni valóbb vezetője. És aki Amerika állandóan változó, egyre tarkább arcával rettenti őt. Amerika egyre valóságosabb képe – ha Trump nem teszi tönkre elég gyorsan hazája jobbik énjét – még újra felülkerekedhet a kisemberek javára, a milliárdos kizsákmányolókkal szemben, világszerte és otthon is. De az utóbbi már egy másik történet: Amerika belpolitikai annus horribilise, a rémségek éve.